Jogállam, 1927 (26. évfolyam, 1-10. szám)

1927 / 7. szám - Utaló magatartások

SZEMLE. M9 jogászilag: a szerződő felek. Különösen nem szívesen adnak avalamit semmiért». A sajátmaguk szerződésszegését pedig szeretik semmibe venni. De a jog sem nézi jószemmel a «jogvesztés»-t; pl. a polg. törvénykönyv javaslata okirathoz köti az ilyen joghátrány vállalását (bsz. 837. § 1. bek.). Miután pedig a foglalónak is efféle az egyik funkciója (kt. 277. § 1. bek.) : a bírói gyakorlat hajlamos a foglaló-kikötések sújtó hatásait adott esetben elh árítani, vagy legalább mérsékelni. Nem csoda ! hisz a kártérítési követeléseket még ott sem favorizálják, ahol van kár, — a foglaló pedig pusztán vélelmezett, bizonyítatlan kárt volna hivatva téríteni. A polg. tvkv. javaslata a foglalló elvesztésének vagy kétszeres visszafizetésének bírói mérsékelhetését hozná be (bsz. 825. § 2. bek.), amiről a kereskedelmi törvény a maga szigorúbb légköréhez képest természetesen nem tud, de ami mai élő judikatúránkban is előfordul, Sőt sokszor megtagadják a foglaló minőségét a felek által kifejezetten annak minősített fizettségektől is. Különösen pedig megtagadják olyankor, amikor nem adták Ját a «foglalót» azonnal a szerződéskötés alkalmával, hanem csak ígérték. Erről és arról, hogy a kötelezett foglaló megfizetése perrel nem is kereshető, elvi határozat áll fenn (75. EH. 1. a THT. nagyobb kiadásában I. k. 152. sk. lap), ujabban a Kúria kéttanácsától is olvastunk idevágó döntéseket. Egyízben a foglalóul kötelezett 500 q búzából csak 40 q adatott át azonnal : a perben aztán meg is tagadták a további 460 q foglaló-jellegét (VI. 1802/1926, 1927 III. 17, IH. 566). A másik pláne kereskedelmi esetben még az azonnal lefizetett pénzösszeget is vételárrészletnek minősítették szerződésértelmezési alapon, bár a szerződés foglalónak mondta —• s tehát visszaítélték az elállóvevőnek, miután eladó nem bizonyított kárt (IV. 7938/1926, 1027. V. 4. JH. 912). Kongruensek e határozatok több régebbivel (v. ö. Almási, Kötelmi jog, 154. skk. 1.). — Lelépési díj. A vége felé járó bérletkötöttségi rendszernek logikus fejleménye volt a lelépési díj : gazdaságilag nézve tőkésített és előrefizetett ellenértéke annak a bérlő részéről megtakarított, járadékszerű különbözetnek, amely a rendeletek által szabott alacsonyabb bérek és másfelől a szabad forgalomban leendett (új házakban tényleg is tapasztalható) magasabb bérek közt negyedről-negyedre mutatkozott. E járadékot a régi bérlők mint megtakarítást élvezték, amíg bennmaradtak lakásukban; ha azonban valamilyen okból kiköltözni kényszerültek, készpénzben kérték el az új bérlőtől. Amióta lakást csak a háztulajdonos hozzájárulásával lehetett átruházni, de viszont praktice utóbbi is csak a régi bérlő beleegyezésével volt képes a megürülő lakást másnak bérbeadni, azóta a régi bérlő és a háztulajdonos osztoztak a lelépési összegen. Annyira szokásossá lett a lelépési díj, hogy akadt, aki kikötés nélkül is megpróbálta utólagosan, bíróság előtt követelni (J. H. 704.)! Az új, lelépésért beköltözött bérlő természetesen úgy érzi, hogy a fizetett, olykor egy kisebb vagyonnal felérő pénzéért kvázi joga van a lakásban legalább is a kötöttségi időszak végéig bennmaradni még akkor is, ha pl. utóbb az ő késedelmes bérfizetése, vagy más ok miatt a háziúr egyébként felmondhatna neki. Többször találkoztunk is lakásfelmondási perekben az alperesnek ilyen «lelépési díj-exceptió»-jával. Mostanában a budapesti törvényszék egyik fellebbezési tanácsa elvetette ezt a kifogást (31. Pf. 8617/1927., 1927. VI. 4., J. H. H44)> aminthogy a méltányosság sugallata dacára sem látszik könnyűnek jogilag másképpen dönteni, hacsak az új lakó megfelelő szerződést nem eszközölt ki magának lelépési fizetsége ellenében a hrz-