Jogállam, 1927 (26. évfolyam, 1-10. szám)

1927 / 6. szám - Az üzem kártérítési felelőssége

AZ ÜZEM KÁRTÉRÍTÉSI FELELŐSSÉGE. 273 jogászok azon vitatkoznak, hogy az üzem, mely a balesetet okozta máskor is, rendszerint veszélyes termeszeiű-e, vagy csak most volt veszélyes, mely utóbbi esetben viselje a kárt az ártatlan, vagyontalan károsult. A gyakorlat érzi az elmélet visszásságát és ezért egyrészt a nagyobb terjedelmű nemveszélyes üzemet iparkodik lehetőleg objektív felelősséggel megterhelni, másrészt a «részlegesen veszélyes üzem» fogalmának bevezetésével igyekszik az igazságnak eleget tenni. Érdekes ez irányban a Kúria P. IV. 6645/1924. sz ítélete, mely az ökröt hajtó 11 éves leány balesetéért az alkalmazó mezőgazdasági részvénytársaságot kártérítésben marasztalja vétkesség nélkül, mert az indokolás szerint a kisleány béresek, vagyontalan, keresetre utalt gyermeke, az alperes mezőgazdasági részvénytársaság és a károsult az üzem részére és hasznára teljesített munka közben szenvedett balesetet, — szóval cuius lucrum, eius damnum. A megkülönböztetés tarthatatlanságát bizonyítja azonban a Kúria P. VI. 5416/192$. sz. ítélete, mely a távirdát bizonyos vonatkozásban veszélyes üzemnek mondja ki. A részleges veszélyes üzem fogalma itt valóban tarthatatlan és bizonyára csak az együttérzéssé alakult jogérzet vitte rá a Kúriát erre a döntésre, amelyből az adódnék hogy minden üzem, amely balesetet okoz, amikor ilyet okoz, veszélyes üzem. Az objektív felelősséget követelő jogérzetnek következménye, hogy a sérült saját hibáját — mint az objektív felelősséget kizáró okot, a Kúria sokszor a szubjektív vétkesség alapján ítéli meg, az elmélet ellenére. így tekintetbe veszi sérült rövidlátóságát (P. VI. 6289/1925. . vagy hogy a sérült gyermek, aki megzavarodott a sok kocsi láttára P. VI. 886/1925.). Gyakorlatilag ez utóbbi döntéseket helyeselhetjük, mert a sérültet nem lehet a kártérítési kötelezettségétől elütni pusztán azért, mert halálveszedelemben nem tett higgadt, célszerű, szabályszerű lépéseket, az indokolás azonban helyesen az lenne, hogy az átlagembertől nem várható el a sok kocsi között a kitérés higgadt meggondolása. Az erőhatalom körét is lehetőleg szűkre szabja a Kúria. Megfelel a római jogi fogalomnak, hogy az erőhatalom csak ott forog fenn, ahol absztrakté emberi erővel nem lehet a veszélyt elhárítani (cui resisti non potest), nem pedig a konkrét körülmények figyelembevételével ; mert így megint a vétkesség kérdése merülne fel; már pedig a római jog célja az volt, hogy vismajor esetén nyilvánvaló legyen, hogy vétkesség a limine fenn sem foroghat. Másrészt erőhatalomra nem hivatkozhat az, aki az üzemet az erőhatalom működése alatt is tovább folytatja ; így kimondta a Kúria, hogy nem hivatkozhat a vasút szikra-kárnál a szélvészre, mint erőhatalomra (Kúria P. VI. 3888/1922.), sem a teherfuvarozó automobil tulajdonosa a hóesésre, mely az utat síkossá tette, ha ennek dacára az autót járatta (Kúria P. VI. 777.1,1025). Ez a gyakorlat helyes, mert az erőhatalom alatt csak rendkívüli, előreláthatatlan. el nem hárítható elemi csapást, nem pedig olyan elemi erők működését kell érteni, melyek fellépésével az üzemnek számolnia kell, másrészt aki az elemi erő fellépése után is lucratívnak tartja az üzem fenntartását, annak az ezzel a működéssel járó veszélyt viselnie kell. Végül az a kérdés érdemel figyelmet: ki a tárgyi felelősség alanya r Rendszerint a tulajdonos, mert ő az, akire az elv talál : «akinek haszna, annak a kára.» A gyakorlat szerint «aki a gépkocsit egyes alkalommai díjazással vagy a nélkül használja, még nem lesz a felelősség alanya, hanem a tulajdonos, illetve az állandó birtokos*. (Kúria P. VI. 3954/1917.) Egyezik a mai felfogással, hogy az objektív felelősség csak iparszerű üzem