Jogállam, 1927 (26. évfolyam, 1-10. szám)

1927 / 4-5. szám

202 BÍRÓI GYAKORLAT. A becsület védelméről szóló igi4:XLI. tc. Az elmúlt években folyamatba tett rágalmazási perek, áradata az űj törvényhez fűződő gyakorlatot is megdagasztották. Az elmúlt esztendőnek ugyancsak bőséges terméséből különösebb figyelmet érdemel a C.-nak az a következetesen keresztülvitt álláspontja, hogy rágalmazás tényeleme : valamely megtörténtnek állított és valódiság szempontjából bizonyítást tárgyává istehető tény. (1926. XI. 14. B. 1850,926.) Bünteti a rágalmazót a C. minden oly esetben, amikor kijelentésének bár közveetlnül vagy burkoltan, de rágalmazó értelme van. Aki azt állítja, hogy 25 millió korona le jutalomért gyógyszertárjogot tud kijárni, a gyógyszertárjog engedélyezésérej ogo- sított népjóléti minisztert, illetve a minisztérium tagjait rágalmazza meg. (1926. V. 5. B. I. 8007/025.) A kijelentés ebben a formájában kissé merevnek tűnik ; díjazást igénylő közbenjárók mindenféle — teljesen tiszta — ügyben is tevékenykednek anélkül, hogy bárki is azt gondolná, hogy a díjazásból az illető közhivatal tagjai is részesednek. Kétségtelenül helyes azonban a C.-nak az az állásfoglalása, amellyel a rágalmazásnál nem kívánja, hogy a híresztelő az elmondott ténnyel azonosítsa magát, s megállapítja a bűnösséget, ha a híresztelő a tényt egyidejűleg «pletykának* nyilvánítja, s afölött felháborodását fejezi ki. A más által történt elmondás tényének hangoztatása — elegendő a híreszteléshez. (Id. hat.) A BV. egyik állandóan vitatott pontja a 9. § első bekezdésének ama látszólagos ellentmondásán alapszik, hogy egyrészről e bekezdés bevezető része a rágalmazás mellett a becsületsértést is csupán felhatalmazásra üldözhetőnek jelenti ki, másrészt azonban e bekezdés fejező része ezt ahhoz a csupán rágalmazás esetére utalni látszó feltételhez köti, hogy az előző 1—6, pontokban felsorolt sértettek hivatásának gyakorlására vonatkozóan állíttatott vagy híreszteltetett legyen oly tény, amely valóság esetében bűnvádi vagy fegyelmi eljárás megindításának oka lehet. Ezt a látszólagos ellentmondást a C. megállapítva, miszerint a 9. § nem tartalmazza a BV. 1. §-nak összes elemeit (hiányzik «más előtt és közmegvetésnek tenné ki»), úgy oszlatta el, hogy azt a következtetést vonta le, ha a sértettnek hivatása gyakorlására vonatkozó tényt nem más előtt, hanem csak a sértettel szemben állítják, s ez a tény valóság esetén bűnvádi vagy fegyelmi eljárás megindításának oka lehet, akkor a cselekmény nem mint rágalmazás, hanem mint becsületsértés lesz — még pedig csupán felhatalmazásra üldözhető. Feltétel tehát a tényállítás vagy híresztelés, mert az enélkül használt megszégyenítő kifejezés nem felhatalmazásos cselekmény. (B. D. ói.). E határozat a C.-nak a Btk. 270. §-ához fűződő joggyakorlatához alkalmazkodik. Ennek az állásfoglalásnak egy másik következményét vonja le a C, midőn kimondja, hogy nem a p. § 6. pontja alapján, felhatalmazásra, hanem csupán magánindítványra üldözendő a törvény által alkotott testület tagja sérelmére elkövetett rágalmazás, ha a tényállítás valóság esetén őt csak közmegvetésnek tenné ki, de bűnvádi vagy fegyelmi eljárásra alapul nem szolgálhatna. (1926. XII. 6. B. I. 5217 926.) Ugyancsak a régi szabályok alapján kifejlődött joggyakorlat nyomán mondta ki a C, hogy a BV. 3. § második bekezdés 1. pontja szerint minősülő nyilvános rágalmazás vétsége törvényszéki hatáskörbe tartozik. (B. D. 132.) A C. indoka, hogy a Btk. 259. §-ban meghatározott rágalmazás a BP. Ét. 16. £ szerint törvényszéki hatáskörbe tartozik. A 259. §-nak a BV. idézett rendelkezésével való egybevetéséből a döntés nem lel kimerítő indokolást. E kérdés irodalmi megvitatásra érdemes volna.