Jogállam, 1926 (25. évfolyam, 1-10. szám)

1926 / 8-9. szám - A Népszövetség a nemzetközi jog kodifikálásáért

IRODALOM. tem szerint Almási konstruálási módja alakilag ugyan lehetséges, de a lényeget nem fedi, mert a valorizáció kártérítési szemléletének igazi súlypontja épp abban volt. amit ő már elejt: t. i. az adós oly vétkességének megkívánásában, amelynek alapján aztán őt a «korona = korona* elve dacára kártérítés címén felértékelesre lehetett kötelezni. Ha ezen előfeltétel nélkül szemléljük a valorizációt kártérítési jellegűnek, akkor egy kis erőfeszítéssel ilyennek nézhetjük akár a kölcsönkövetelést is : hisz ha úgy szabom a fogalmakat, mondhatom azt is. hogy «károsodik') a kölcsönadó, ha nem fizetnek neki. Mellékvonatkozásokban is (pl. abban, hogy a valorizációs igény ily alapon járulékosnak tűnik, nó. 1.) nem kívánatos következményekre vezet a kártérítési jelleg további fenntartása. Almási annakidején (a Jogállam 1922. évi 275. skk. lapjain megjelent tanulmányával) a valorizáció úttörői közé tartozott; mostani álláspontja inkább egyszerű leírása a kúriai gyakorlatnak. Már pedig épp az ilyen haladó mozgalmat nem vezetheti az, aki csak a nyomában jár. Ezeknek illusztrálására — kerülendő azt a látszatot, hogy pusztán egyéni radikálizmusom kritizál Schustert idézem, a valorizációs judikaturának gondos, de egyben higgadt szemmeltartóját. Egy megbeszélésében (Hiteljog Tára 1926 szeptember, 86. sorszám; a határozat: IV. 4741/25., IQ25 okt. 28-áról, tehát régebbi Almási könyvénél) ezeket mondja: «. . . az ítélet ... a valorizáció jogalapját . . . nem is említi . . . Magától értetőnek tekinti-e . . . .- Automatikus valorizálás, mint . . . (két másik) esetnél. Ez elvileg nem kifogásolható, mert ebből az következnék, hogy a joggyakorlat elvileg a valorizálás alapján áll és fenntartja magának azt, hogy az egyes esetekben külön indokolással a valorizációt kizárja. Ha ez rejlik az ítéletben, akkor azt örömmel kell üdvözölni ...» Fölösleges rudimentum volna, automatikus valorizálásnál még kártérítési jellegről beszélni. Megemlíthetné Almási (ad 117. 1.), hogy a felértékelés kezdőidőpontjának és mértékének külön kérdésekként kezelése, mely aztán halmozott elértéktelenítésre vezet, kellő belemélyedéssel kerülendő volna. Nem egészen helytálló az a felfogása (107. 1., cf. 113 -4. 1.), hogy az arany- és papirkoronának megkülönböztetése egészen megelőzte volna a valorizáció problémáját: mert egyfelől a már papirkoronában (1914 nyara után) keletkezett pénztartozások is valorizációra szorulnak a papírkorona továbbesése folytán, holott ezeknek az aranykoronához eleve sem volt közük: másfelől az aranykorona egyenértékének mikénti számítása körül épp úgy felmerült volna a cdejárat vagy fizetés r ^ vitája, mint pl. a dollárnál. Hiányolnám azt is, hogy — eltekintve a jogfenntartás állítólagos szükségének említésétől (116. 1.) — nincsen kifejtve a valorizáció visszahatásának most pedig egyre fontosabbá váló kérdése. Igaz, voltaképpen megoldhatatlan feladat: lezártan megírni egy könyvben azt, ami az életben még nem záródott le. Lényegileg ebben látnám az okát annak, hogy szerzőnek a valorizációról szóló, gondos és sokban eredeti fejtegetései - legalább is szerény nézetem szerint nem mindenben megnyugtatóak. VI. Ha fentiekben mondtam is egyetmást «kontra», ennek oka a nézeteknek olykor elkerülhetetlen szétágazásán kívül természetesen csak az, hogy Almásira a legmagasabb mértéket kell alkalmazni. Egészben véve munkája elsőrangú gazdagodása praxisunknak is, irodalmunknak is. Ha ehhez a kötelmi joghoz hasonlóan kidolgozza a magánjog egyéb területeit — s ezt annál inkább szeretnők tőle remélni, írért hiszen Almási nem olyan értelemben speciálistája valamelyik területnek.