Jogállam, 1926 (25. évfolyam, 1-10. szám)

1926 / 1-2. szám - A rádió szerzői joga

ÉVNYITÓ BESZÉD A M. KIR. KÖZIGAZGATÁSI BÍRÓSÁGNÁL. I \J Akkor még nem volt a Kúriával egyenrangú közjogi bíróság. Sőt midőn a kúriai bíráskodásról szóló törvényt meghozták (1899 •' XV. tc. 9.) a közigazgatási bíróság még alig három évig működött. Elméletiletileg föltétlenül a közigazgatási bíróság hatásköréhez tartozik ez az ügykör, mert se nem polgári, se nem büntető, de közjogi bíráskodásról van szó. Ha a magyar bírói alkotmányba egy a Kúriával egyenrangú közjogi bíróságot illesztettek, akkor csakis a közigazgatási bíróságnak, mint a közjogi bíráskodásra hivatott független bírói testületnek hatáskörébe tartozhatik a képviselőválasztási bíráskodás. Másképp mint bifurcatióval akkor nem volt keresztülvihető a törvényjavaslat. A képviselőház többsége arra volt csak hajlandó, hogy a «bírói döntésre alkalmatossága jelszava alatt taxatíve felsorolt érvénytelenségi esetekre szorítsa a kúriai bíráskodást, egyéb visszaélések miatt pedig a képviselőház tartsa fenn bíráskodási jogát, a házszabályokban megállapított módon. Csak dicséretre méltó az az álláspont, melyet az 1925 : XVI. tcikk elfoglalt, midőn a bifurcatióval gyökeresen szakított. Mikor módomban volt ennek a törvénynek előkészítéséhez hozzászólni, kifejtettem, hogy a választásoknak kizárólag a bíróság előtti megtámadhatóságával látom csupán úgy a választók mint a megválasztottak alkotmányos jogait és ezzel a közérdeket is helyesen és hathatósan megvédhetőknek. A magyar törvényhozás álláspontja, mellyel a képviselőválasztási bíráskodást teljesen a közigazgatás bíróságra bízta, nevezetes lépés az államhatalmi megoszlás nézőpontjából is. Ennek a mélyen járó elvnek tiszteletet parancsolóan kell érvényesülni a törvényhozás levegőjében. A törvényhozói szervnek a maga belső életében is példát kell adni, hogy valamenynyi államhatalmi ág, a törvényhozói, a végrehajtói, a bírói hatalom maradjanak természetes hatáskörükben. Ennek a nagy alkotmányjogi ethikai elvnek át kell járni nemcsak az állami cselekvés egész területét, de át kell járni az ádami akarat megnyilvánulásait is. Mindinkább sűrűbben találkozunk napjainkban az alkotmányukra büszke nemzeteknél is felhatalmazási törvényekkel, melyek rendeleti jogkörrel pótolják a törvényhozáshoz tartozó állami akaratnyilvánításokat. Ahelyett, hogy érveléseik súlypontját az adott viszonyok kényszerűségére helyeznék, melynek elfogadhatósága az egyedüli mentség, előszedik az irodalmi szélsőségeket és amit a szobatudósok felhoztak évtizedeken át például a Montesquieu nevéhez fűződött államhatalmi megoszlás elmélete ellen, azt bizonyos mellékcélok szolgálatában felfrissítve világgá bocsátják. Montesquieutől féltik az államhatalom egységének gondolatát. Montesquieu, — mondják — tisztán mechanikus berendezésképpen fogja fel az államot. Sohasem szabad elfelejteni, hogy Montesquieu tanítása mindenekfölött áll, midőn azt tanítja, hogy az állam célja az egyéni szabadság biztosítása, már pedig, ha a souverain akarat minden funkciója, ha minden államhatalom együtt van, az zsarnoki lesz és azért kell az államhatalom több