Jogállam, 1924 (23. évfolyam, 1-10. szám)

1924 / 9-10. szám - A magánalkalmazottak szolgálati viszonyát szabályozó törvényjavaslat előadói tervezetéhez

A VALORIZÁCIÓ, MINT TÖRVÉNYALKOTÁSI PROBLÉMA STB. 47^ A Reichsgericht 1923 november 28-iki ismert ítélete azután, amelyben a jelzálogos követelések valorizálását elismerte,1 a valorizáció kérdésének rendezését mellőzhetetlenné tette. A kapcsolat t. i. abban volt, hogy Helferding már a Dünnger indítványának tárgyalása során rámutatott arra, hogy a\ inflációs nyereség igen megfelelő adóalap az állam pénzügyi egyensúlyának helyreállítása céljára. Ennek az adónemnek a megvalósítása már tervezve volt, amikor a Reichsgericht határozatát meghozta. Ha már most a bírói gyakorlatot tovább engedik valorizáló irányban fejlődni: az adóalap megállapításával minden egyes esetben meg kellett volna várni a valorizációs per eldőltét és pedig gyakran azzal az eredménnyel, hogy végül is csak az adóalap megszűntét lehetett volna megállapítani. A kormánynak tehát le kellett számolni legalább az adó szempontjából jelentőséggel bíró összes követelésekkel, hogy az adókivetés során azokkal mint fix tételekkel számolhasson. Felmerült az a gondolat is, hogy a kormány az adó minél eredményesebbé tétele céljából törvénnyel fog kizárni minden valorizációt. Ez ellen nyomban erős hangulat keletkezett, úgy hogy ily irányban tárgyalás sem indulhatott. 1924 február elején tette közzé a kormány az adószükségrendelet tervezetét, amely az 1924 február 14-én kelt rendelettői a következőkben tért el: a valorizáció az aranyérték 10%-ára volt tervezve, a telekkönyvben a felértékelt összeg új rangsort kapott volna, a záloglevelek közül csak azok értékeltettek volna fel, amelyek 1919 január i-e óta ugyanabban a kézben íaz örökös ugyanaz a kéz) voltak, avagy jogszabály kényszere miatt szereztettek meg. A rendelet2 különböztet tőkebefektetésül s-olgdló és nem tőkebefektetésül szolgáló követelések közt. A nem tőkebefektetésül szolgáló követelésekre a rendelet általában nem vonatkozik, ezek tekintetében tehát a bíróság állapítja meg, hogy valorizációnak mennyiben van helye. A rendelet kétségek elkerülése végett a kétoldalú szerződésekből, társasági vagy más részesedési 1 viszonyból eredő tartozásokról, továbbá azokról a visszatérő szolgáltatásokról, amelyek vagyonátruházás, osztály vagy hasonló jogi folyamat során keletkeztek, kifejezetten kimondja, hogy nem tőkebefektetések (12. § 2. bek.). A folyószámlaviszonyból eredő saldo-követelés valorizálását a rendelet egyenesen kizárja (12. § 3. bek.); ez a rendelkezés nem vonatkozik arra az esetre, ha a folyószámla hitelezője nem magát a 1 L. Heck cikke : Archív für die civilistische Praxis. Neue Folge Bd., 2. H. S. 20J. — és Békejog : III. évf. 60. 1. 2 Főbb vonásaiban ismertetve : Békejog III. évf. 1.