Jogállam, 1913 (12. évfolyam, 1-10. szám)

1913 / 4. szám - Az osztatlan közös legelőkről szóló törvény

MAGYAR JOGÁSZEGYLET. helyesnek felismert általános szabályából indul ki ; a\t tekinti irányadónak a bizonyítási téma megállapítása tekintetében, a törvényszöveget csak annyiban, a mennyiben nem áll ellentétben ez elvi állásponttal. És ebben van a különbség az előadó felfogása és az említett törvénykönyvek között. Az előadó nem ismer abstract szabályt és azt kívánja, hogy a törvényhozó esetenként külön állapítsa meg a bizonyítandó témát ; ő köte'ezönek tekintené a törvényszóveget ebben az irányban is, a mi nemcsak betüinterpretácziót vonna maga után, de visszaesést is jelentene a glossatorok gondolatkörébe. Az ily törvény prsesumptiók tárháza volna. Nem nyugodhatunk meg az előadó ama tételében sem, hogy a bizonyítási tehernek ne lenne általános szabálya, hogy a minek felderítésén Bethmann-Hollwegtől kezdve a mult század legfényesebb jogászi elméi fáradoztak, a minek szükségét naponta észleljük és létezését érezzük — hogy az hiu ábránd volna csupán. Szükség van általános szabályra a bizonyitási teher specziális szabályozása mellett is, mert az nem terjedhet ki minden alakulásra, mely a perben felmerülhet. És általános szabályra van szükség, nem pedig specziális szabályok rendszerére, mert csak elenyésző számban szerepelnek ennél a kérdésnél oly érdekek, melyekre a törvényhozónak külön figyelmet kell fordítani. Nem talál az előadó hivatkozása magánjogra. Ott is vannak általános normák, melyek a különböző tényállások azonos elemeihez ugyanazt a joghatást fűzik ; a bizonyítási teher szabályának joghatása pedig mindig ugyanaz és igy a különböző tényállásokban kell lenni valami azonosnak, a mihez ez a joghatás fűződjék. Téves ezért az előadónak az a konklúziója, hogy a bizonyítási teher szabályának csak joghatási része tartoznék a perrendtartásba ; a perjog feladatát képezi a tényállás, a bizonyítandó téma terjedelmének abstrakt megállapítása is, mely konkrét tartalmát más jogvidékekből meriti. Abban nagyon igaza volt előadónak, hogy az a szabályozás, melyet a bizonyítási teher a Pp. 269. §-ában nyert, bátran elmaradhatott volna és igaza van abban is, hogy ez a rendelkezés két oly szabályt kapcsol egybe, mely az irodalomban eddig külön elméletként szerepelt. A tudomány mai állása szerint, ugy tetszik, a bizonyítási tehernek kétféle szabályozása lehetséges. Vagy több tételbe foglaljuk ösaze a méltányosság és czélszerüségből leszűrhető elveket, mint azt Schmidt, Kisch és legújabban Hellwig teszik, avagy elfogadjuk Leonhard szilárdabb logikai alapokkal biró tanát, a mely igaz, hogy a nehézséget a bizonyítékok mérlegelésébe viszi át, de mégis széles határok között szabad kezet engedve, egy fix szabályt ad a bírónak, melynek segélyével eredménytelen bizonyítás esetén is lehetségessé válik a per eldöntése. Mindkét módszer a gyakorlat szempontjából kielégítőbb az előadó által javasoltnál ; a jogteoriát tekintve pedig megnyugtatóbb, ha nem is tartalmazza a problémának végleges megoldását.