Jogállam, 1912 (11. évfolyam, 1-10. szám)

1912 / 1. szám - A törvényes vélelem természete

96 DE PLÓSZ SÁNDUK mint pl. ha a szerződésképességhez az eredeti idea szerint megkívánt kellő értelmi fejlettség és jellemszilárdság helyébe bizonyos kort állapit meg tényálladék gyanánt, vagy a jogügylet ideális tényállásában megkívánt akaratelhatározást háttérbe szorítva, megelégszik az akaratnyilvánítással vagy az annak megfelelő szokásos viselkedéssel. A mennyiben a törvényhozó a második, a gyakorlati tényállás megállapitásánál abból indul ki, vagy inkább abból is indul ki, hogy abban az ideális tényállás mint többségi eset benne foglaltatik — és ez az u. n. vélelmek tipusa — a törvényhozó a valószínűség alapján vélelmez és a mennyiben ezt a gondolatát ki is fejezi, vélelmet állit fel. Az emberi vélelmet tényállássá lépteti elő, a vélelem, az indok kifejezésével. A midőn azonban a törvényhozó vélelem alakjában szövegezi a tényállást, ezzel nemcsak indokát tárja fel előttünk, hanem egyúttal kifejezést ad annak is, hogy a vélelmező (gyakorlati) tényállás mellett a vélelmezett (eredeti ideális) tényállást is fenntartja és megállapitja a két tényállás közötti viszonyt is. Ez a viszony pedig rendszerint az, hogy a vélelmező tényállás gyengébb, mint a vélelmezett tényállás, az utóbbi hiányának kiderültével erejét veszti. Ha a törvényhozó a két tényállást egyenlő erejűnek kívánja tekinteni, ezt külön kimondja (praes. juris et de jure). A törvényhozó indokának kifejezésében és a két tényállásnak egymáshozi viszonyában különbözik a vélelem az approximative megállapított tényállások egyéb eseteitől, lyamából, 7. és köv. 1.) én is felhasználtam és némileg tovább fejleszteni igyekeztem. A mi a törvényes vélelmeket illeti, ezeket Ihering (I$I. és köv. 1.) azok mellé az esetek mellé és illetőleg azokkal szembe állítja, a melyekben a törvényhozó a ténvállást pozitiv és negatív momentumokra osztja fel. A törvényhozó Ihering szerint mind a kettőnél a praktikabilitás szempontjából indul ki, mind a kettőnél a bizonyítást akarja megkönnyíteni, mind a kettőnél statisztikával dolgozik. Eddig a dolog rendben van. A továbbiakban azonban Iheringet elfogulttá teszi az uralkodó vélelmi teória. Míg ugyanis szerinte a prassumtiónál a törvényhozó a processualis utat választja, addig a tényállásnak a pozitiv és negatív elemekre való felosztásánál a materiális uton marad. Az előbbinél megtartja az ideális tényállást, csakhogy annak valamely momentumát fennforgónak, tehát valónak tekinti, az utóbbinál ellenben elenged valamit a tényállásból. Ihering még az ellen küzd. hogy a tényállásnak a szabály és kivétel szerinti megkülönböztetését nem szabad vélelemnek minősíteni, holott szerintem az u. n. igazi vélelmek sem vélelmek a valóságban, hanem tényállás-megosztások.