Jogállam, 1905 (4. évfolyam, 1-10. szám)
1905 / 2. szám - Viszonos végrendeletek
124 Dí KISS GÉZA a mellett, hogy a római jog a közös végrendeleteket rendszerébe fogadta volna, érvül nem szolgálhat. Még kevésbbé szolgálhat azonban érvül a 2. alatt közölt esetünk. Itt arról van szó, hogy két testvér, kik mindketten a csatába mentek, kölcsönösen egymást teszik meg örökösökül. A ki az ép nemsokára megkezdődő ütközetből élve kimenekül, azé legyen a másiknak hagyatéka. A rendelkezések szóbelileg állapíttattak meg («invicem pactos esse»). Mindezt a törvény érvényesnek jelenti ki. Ez az eset ismét nem egyéb, mint alkalmazása a római jog e korszakában már általában divó ama jogtételnek, mely szerint a katonai jog szerint mindennemű végrendelkezés érvényes (V. ö. 1. 1. pr. D. 29. 1.: «faciant igitur testamenta quomodo velint. ..» etc.; lásd id. tanúim. Arch. f. bürg. Recht. 180. o. 14. jegyzet). Ezt annyival inkább kétségtelennek tekinthetjük, mert a polgári végrendeletre nézve ez esetből semmi következtetést sem szabad levonni (v. ö. Endemann, i. m. 44. §. 2. j. Brinz, Pand. III. 370. 3. j.). Tekintve tehát, hogy szóban forgó forráshelyünk voltaképen egyike ama singularitásoknak, melyek a «testamentum militare»-re nézve fennállottak, szem előtt tartva továbbá, hogy a közös végrendeletek intézménye a katonai végrendelkezésekkel alig hozható kapcsolatba, kérdésünk szempontjából ez eset fölött is napirendre térhetünk. A mi a 3. esetet illeti, itt már tényleg valóságos kölcsönös és közös végrendelettel van dolgunk, mely azonban mindvégig egyedül maradt. Justiniánus e valentianusi novellát elvetelte s igy ez az eset a just. római jogra nézve nem létezik. Ép ez a körülmény jelzi, hogy a közös végrendeletek a római jogba nem illettek. Bizonyára külső, idegen (germán) népekkel való érintkezés eredménye lehetett e fölmerült eset, mely egyszer concréte elismertetett, elvileg azonban nem. V. ö. Beseler: Lehre von den Erbvertrágen II. 328. s k. 0. Stobbe: Deutsch. Privatr. V. 298.