Iparjogi szemle, 1930 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1930 / 2. szám - Az üzleti és üzemi titok jogi oltalma

IPARJOGI SZEMLE mert e §-ok a versenytilalmi megállapodás magánjogi szabályait tartalmazzák és így semmi összefüggésben nem állanak a titoksértéssel, de ha értelmük az, amit a T. tudós szerzője fentemlített előadásom kapcsán tett felszólalásában nekik tulajdonít, hogy t. i. a titokvédö megállapodás a versenytilalmi pactum korlátai alá esik, akkor ez ellentétbe jut a nyugati müveit államokban vitán kívül álló amaz elvvel, hogy a versenytilalmi megállapodás korlátai nem terjednek ki a titokvédö megegyezésekre (1. alább is) ; 4. tekintettel az oltalmazandó érdekek nagy fontosságára, kétséges, vájjon a csékély kihágást szankció elegendő-e és vájjon a kihágás elbírálására hivatott fórumok elég garanciát nyujtanak-e; 5. figyelemmel a TVT. 21. §-a ellen elhangzott aggályokra (1. fent) és arra, hogy a titoksértés, mint büntetendő cselekmény tágabb tényállása a T.-ben van helyén, kívánatosabb lenne a TVT. 21. §-út egészen hatályon kívül helyezni, és az egész matéria büntetőjogi részét itt újból szabályozni. Akkor ki lenne küszöbölve az a hiba is (1. fent), hogy a TVT. oly bűncselekményeket is suj.t, amelyeket nem verseny céljára követtek el, amelyek tehát anyaguknál fogva kiesnek a TVT. keretéből. Azonban a T. 17. § 1. bek.-ben foglalt és most megbeszélt elvi kijelentés hatását erősen meggyöngíti a 2. bek. 1. mondata, amely szerint „az olyan üzleti vagy üzemi titkot, amelyet szolgálata körében tudott meg, a szolgálati viszony me szűnése után az alkalmazott, amennyiben azt a saját munkaerejének érvényesítéséhez fűződő jogos érdek kívánja, felr használhatja". Eddigi vizsgálódásainkból már tudjuk, hogy ez a szabály ily általánosságban sem nem igazságos, sem nem megnyugtató. Nem megnyugtató annak ellenére sem, hogy a 3, bek. a TVT. 21. §-át érintetlenül hagyja, mert eltekintve attól, hogy ebből könnyen lehet a contrario arra következtetni, hogy immár a 15. § hatályon kívül van helyezve (aminek semmi jogosultsága nem volna) :10) kimutattam, hogy súlyosan érezhető hiánya a jognak, hogy a szolgálati viszony megszűnte után a főnök titkát sokszor szabad prédául dobja oda a versenytárssá vagy versenytárs alkalmazottjává lett volt alkalmazottnak. Kimutattam, hogy már a fennálló joggyakorlat is különbséget tesz, és a törvénybe vagy a jóerkölcsbe ütköző módon az alkalmazott tudomására jutott titok felhasználását a volt alkalmazottnak sem engedi meg és azt jogellenesnek tekinti, s kimutattam, hogy különösen amikor a titok megszerzése azért ütközik a jóerkölcsbe, mert a főnök bizalmával való visszaélés, a hűségi kötelesség megszegése útján történt, kell a jognak erre erősen reagálnia. Miként Cantor (Die Konkurrenzklausel, Berlin, 1911) is helyesen mondja: a munkaadónak a titok megóvására irányuló igényét el kell ismerni, mert a titoktartás a szolgálati viszony megszűnése után is erkölcsi kötelessége az alkalmazottnak. Hogy ily titoktartást bizonyos határok közt szerződésileg ki lehet kötni: az nem ad kielégítő oltalmat (Cantor id. m. 50. 1.). Nem enyhíti e hiányt az a fenntartás, „amennyiben azt saját munkaerejének érvényesítéséhez fűződő jogos érdek kívánja". Ha ugyanis ezt úgy értelmezzük, hogy nem jogos az oly érdek, amely a most említett erkölcsi követelménnyel ellenkezik, akkor csak cikornyásan és homályosan fejeztünk ki valamit, amit egyszerűen is megmondhatnánk. Ha ellenben a fenntartás értelme az, hogy az alkalmazott ily érdeke előbbrevaló, mint a főnök bizalmának respektálása, akkor a szabály helytelen, mert az erkölcs parancsa éppen akkor válik aktuálissá, "amikor annak teljesítése áldozatot követel, mivel könnyű addig erkölcsösnek lenni, amíg az egyúttal — hasznos is. Látnivaló, hogy a T. mellékvágányra tólja a kérdést: a lényeg nem az, vájjon a titok felhasználása fontos érdeke-e az alkalmazottnak, hanem az, vájjon a titok megszerzésében és felhasználásában foglaltatik-e olyan „breach of faith", amely ellen az angol jog ,,injunction"-t ad (1. fent)._ Az ezzel a jogvédelemmel netán űzhető visszaélés ellen a másik oldalon kell keresni a mérséklő szelepet: a titok fogalmának oly körülhatárolásában, hogy abba az általános üzleti és műszaki ismeretek, a közkinccsé vált eljárásmódok stb. bele ne essenek (1. fent). Kétségtelen persze, hogy a leggondosabb fogalmi elhatárolás mellett is előállhat oly érdekkonfliktus, amellyel a jognak mindig a legnehezebb megbirkóznia: amikor egymással egyenlően jogos érdekek kerülnek szembe s amikor csak a bölcs bírói mérlegelés, a kiegyenlítő igazságosság adhat irányítást és kielégítő megoldást. Megeshetik ugyanis, hogy a 101 A 17. 3. bekezdésében ezért hivatkozni kell a Tvt. 15. §-ára is mert a titoksértés vxaaánjogi szabályozása itt és nem a Tvt. 21. §-ában foglaltatik, a Terv. 17. §-a pedig szintén a magánjogi szabályozásra szorítkozik, s mert a két rendelkezés tényállása, miként fent láttuk, nem kongruens. volt alkalmazottnak tényleg választania kell az önfeláldozás vagy a titok feláldozása között: amikor a titok nem használása öt mintegy kizárná a szakmából, felhasználása pedig a volt főnök számára jelentene súlyos érdeksérelmet. Az alkalmazottól nem is kívánhatunk ily szigorú önellenőrzést; viszont a munkaadó nem segíthet magán védjegy vagy szabadalom szerzése útján sem, mert ez sokszor éppen a titkát veszélyeztetné (C-.ntor id. k.). Ily esetekre a fennálló jog semmi remediumot nem ad, noha nem tartozik a lehetetlenségek birodalmába, hogy azokra külön eljárást létesítsünk: félig megállapító, félig konstitutív pert, amelyet az alkalmazottnak kellene a volt főnök ellen lefolytatnia és kéimie a titoktartási kötelesség alól való feloldását. A pernek a nyilvánosság szigorú kizárásával és az összes résztvevők szigorú titoktartási kötelessége mellett kellene lefolynia, a bírónak jogot kellene adni a teljes officiozitás érvényesítésére, s a causae cognitio eredményéhez képest méltányosság szerint kellene a titkot a felperes részére szabaddá tennie, vagy őt keresetével elutasítania. Amíg az ítélet nem jogerős, a volt alkalmazottnak respektálnia kellene a titkot, mert már a római jog szerint is: melior est conditio prohibentis. Hogy a kiegyenlítés tökéletesebb legyen, módot kellene adni a bírónak arra is, hogy a tilalmat bizonyos időtartamra még fenntartsa, vagy bizonyos időtartamra lemérsékelje, továbbá a felperesre viszontszolgáltatást rójon s mintegy megváltási összeg fizetésére kötelezze, ha enélkül az alperest méltánytalanul nagy kár érné. Adott esetben helye lenne annak is, hogy a felperes biztosítékot adjon akár a megváltási összeg tekintetében, akár pedig arra nézve, hogy a kereset elutasítása esetében a titokkal nem fog visszaélni. Ez a per a preventív titokvédelem hathatós eszközévé nőhetné ki magát és lényegesen hozzájárulhatna a titok oltalmának intézményes kiépítéséhez. Azok a nagyértékű és mély bölcsességű refleksziók, amelyeket a T. tudós szerzője, Pap Dezső ny. államtitkár úr már említett előadásomhoz kapcsolva a fenti bíráló megjegyzésekhez védelmül és ellenbírálatul fűzött, nem győztek meg álláspontom helytelenségéről. A T. 17. § 2. bek. támogatására a nagyérdemű szerző arra hivatkozott, hogy ha a munkaadó oly nagyon félti alkalmazottjától a maga titkát, ám kössön vele versenytilalmi megállapodást s ez úton zárja öt el a titok felhasználásától. Igen ám, csakhogy maga a T. szorítja meg a versenytilalmi megállapodás körét oly túlzott mértékben ( 20—24. §§), hogy azt bízvást nevezhetjük az ily megállapodás teljes kizárásának (e témát előadásomban szintén fejtegettem s talán lesz alkalmam arra e lapok hasábjain más alkalommal kitérnem). Amivel tehát Pap Dezső a titokvédelem kiterjesztését fölöslegessé akarná tenni, azt tervezete aztán a másik kezével újra elveszi! Még ha legalább a versenytilalmat egyébként nem tartalmazó és kizárólag a titok védelmére szorítkozó megegyezést — miként erre fent magam is érintettem példákat a külföldi gyakorlat és elmélet köréből — kivenné a versenytilalom korlátozó szabályai alól! De nem; éppen ellenkezőleg: a T. kifejezetten a 20—24. §-ok korlátaihoz köti az ily megegyezés érvényességét, noha ez korántsem értetődik magától, sőt jogászilag sokszor egészen helytelen eredményekre vezet. Jelesül: a) jogos érdeke lehet ily megállapodás létesítéséhez a munkaadónak kiskorú vagy 6000 P-nél kisebb illetményű munkaadóval szemben is (20. § a) p.), s nem látható be, miért követhessen el az alkalmazott jogsértést csak azért, mert kisfizetésű vagy fiatal; b) az írásbafoglalást (20. § b) p.) a titoknak ez a minősége a munkaadóra nézve sokszor veszélyessé, tehát lehetetlenné teszi, s könnyen megeshetik, hogy kevesebb biztonságot nyújt neki a szerződésadta jogvédelem annál a veszélynél, amelyet a titokról való írásbeli megemlékezés a számára jelent; c) a titoktartásnak becsületszóval stb.-vel megerősíttetése (20. § c) p.) nem kifogásolható; d) a 20. § d), e) és /; pontjaiban foglalt időbeli és egyéb korlátok itt egyáltalán nem helyükön valók, mert a titoktartáshoz fűződő érdek oltalomra szorulhat akkor is, ha nem éppen „lényeges üzleti érdek" (20. § d) p.), oltalomra szorulhat minden időbeli korlát nélkül (uott), a titoktartásért a volt alkalmazottnak pénzbeli ellenszolgáltatás (20. § e) pont) de lege nem járhat és a méltányosság figyelembevétele (20. § /; pont) csak a fent kifejtettek értelmében meghozandó konstitutív ítélet alapján történhetik megnyugtató módon. Pláne helytelen a 21. §-ra hivatkozás, mert a szolgálati viszony mégoly alaptalan megszüntetése sem jogosíthatja fel a munkavállalót az indiszkrécióra. Ez egyenesen a bosszú szentesítése! A 23. §-ra utalás tárgytalan, mert a titokvédő megállapodás semmi összefüggésben nincs a felmondással és a versenytilalomért netán járó kártalanítással. A 24. §-ra utalás pedig rejtélyt ad fel az interpretátornak és oly korlátokat szab a titokvédő megállapodásnak, amelyek attól teljességgel idegenek. Jelesül semmi ok nincs arra, hogy a munkaadó a netán kikötött köt-