Gazdasági jog, 1942 (3. évfolyam, 1-10. szám)

1942 / 6. szám - Megjegyzések egy adóreform-javaslathoz

344 zók adójának kiszámítása, amely feltétlenül szélesebbkörű adatgyűjtést, nagyobb szakértelmet és több időt kíván. Csökkenti a kisebb adózókra fordítandó munkát és költséget s rögzítés intézménye is; fokozza a nagyobb adózókét az erősebben igénybevett jogorvoslati lehetőségek kihasználása. Ezekből következően nem állítható az, hogy az adóztatásra fordított nemzeti munkaerő egyenes arányban áll az adótételek számával s hogy az adótételek csökkenése ugyanolyan arányú munkaerőt szabadít fel.3 Kétségtelen, hogy az adóztatás a magángazdasági élettől is meglehetősen sok munkát, fáradságot és költséget okozó közreműködést kíván meg.4 Az is igaz, hogy az adóigazgatás és általában az állami közigazgatás intézményei és jogszabályai között számos elavult és céltalanná, haszontalanná vált elem van s az is tény, hogy az új intézkedések egyre bonyolultabbá és terhesebbé teszik a szervezetbe való beilleszkedést. Az elavult intézmények és jogszabályok megszüntetése mind az állam, mind a magángazdaság érdekében kívánatos lenne. Az új intézkedések egyrészét a rendkívüli viszonyok teszik szükségessé s ezek éppen a magángazdaság érdekében a viszonyok megváltozásáig fenntartandók; másrészüket szociális szempontok indokolják s az általuk életrehívott intézmények olyanok, amelyeket a magángazdaság a saját elhatározásából általában nem volt hajlandó megvalósítani. A társadalmi és gazdasági élet bonyolulttá és nehézkessé tételével nem leheti kizárólag az államot vádolni; a magángazdaságban magában is számos irracionális elem, célszerűtlenség és feleslegesség van, aminek megszüntetése munkaerőfelszabadulást és költségcsökkenést jelentene.5 Az adóigazgatásban az adótételek számának csökkenése valóban munka- és költségmegtakarítást jelentene, — ha nem is olyan mérvben, mint a cikk feltételezi — azonban ez a cikkben kiszámítottnál nagyobbra tehető adókiesést semmiesetre sem ellensúlyozná. Az adókiesés más módon való pótlására a cikk szerzője maga is gondol és az árakra épített adóztatás fokozását, vagyis a közvetett adók fejlesztését javasolja. Az egyenesadóztatás nehézkességével, terhességével és költséges voltával a közvetett adóztatás likviditásában és automatikusságában rejlő előnyöket állítja szembe s az esetleges ellen3 Szerző az adóbehajtás költségeit az 1939. évre 50 millió pengőre teszi, egy adózó adóztatási költségét pedig 30 pengőre; kiszámításukat nem adja s így nincs módunkban hozzászólni. Az egy adózó adóztatási költségére vonatkozóan azonban megjegyezzük, hogy ez nem reális, hanem pusztán elméleti szám, amellyel legfeljebb az egy adózóra eső adóterhet (fejhányadot) lehet összevetni, de semmiképpen sem az egyes adózók konkrét adóját. Az utóbbi összevetésből levont következtetések tévesek és megtévesztők. 4 A nagyadózók — sok alkalmazottat foglalkoztató vállalatok — költségei természetesen nagyobbak, mint a kisadózóké. Egy részvénytársaság — pl. biztosítóintézet — költségeit nem lehet általánosnak tekinteni. 5 Túlzó az az állítás, hogy az adóigazgatással kapcsolatos kötelességek jobban elriasztanak, mint a gazdasági nehézségek. Erre megfelelő bizonyítékokat találunk az új egyéni cégek alakulására vonatkozó statisztika számaiban.