Erdélyrészi jogi közlöny, 1914 (7. évfolyam, 1-52. szám)

1914 / 22. szám - Néhány szó a végrehajtási eljárás 83. 84. és a végrehajtási novella 18. §-aihoz s ezzel kapcsolatban jegyzék összeállítása azon utalványozó hatóságokról, számvevőségekről és pénztárakról, amelyek közpénztárakból felvehető fizetések és követelések

188. oldal. Erdélyrészi Jogi Közlöny 22. szám. Ez a gyakorlat homlokegyenest ellentétben van a Bp. egész szellemével, a megalkotásánál vezérelvül követett s folyton hangoztatott azon intenciójával, hogy a személyes szabadságot, a mult túlkapásain okulva, mindennemű önkény ellen a lehelő legnagyobb garanciákkal biztosítsa. Itt a kir. ügyészség nemcsak birói határozat nélkül tartja fogva a terheltet, hanem egyenesen szembehelyezkedik a birói határozattal, mely határozat a Bp. 145. §-ának a 146. §. szerint a vizsgálóbíróra is kötelező 2-ik bekezdésének azon világos, félremagyarázhatatlan, határozott rendelkezésen alapul, hogy: „A letartóztatott kihallgatása után azonnal szabadlábra helyezendő, ha további íogvatartására nincs törvényes ok", vagyis ha % az előzetes letartóztatásra a Bp. 141. §-ában" irt egyik ok sem i forog fenn. A törvény itt egyenesen megparancsolja annak a bírónak, hogy törvényes letartóztatási ok hiányában „azonnal bocsássa szabadon" a terheltet s midőn a törvény ezen parancsát v a biró kötelességszerűen végre akarja hajtani, — elébe áll a I fogházőr, amint meg is történt, azzal, hogy ö azonban utasítása szerint ennek dacára sem bocsátja szabadon. Egy kissé bizarr helyzet, de különösen súlyos komplikációk származhatnak belőle. Mert — hogy egyebet ne említsünk — mi történnék akkor, ha az a terhelt, kinek maga a biró kijelentette, hogy mehet „azonnal" szabadon, a fogházörrel, aki ennek ellenére a fogházba akarja vezetni, szembeszállana a személyes szabadsága védelmében ? Vájjon nem volna-e jogos a védekezése? Én azt hiszem, — igen. Várjunk tán ilyféle esetre? Szerény nézetem szerint ennek a törvényellenes gyakorlatnak a menthetésére még csak olyas valami törvényes intézkedés sincs, amit annak igazolására félre lehetne érteni, magyarázni. Tudvalevő, hogy a Bp. az ügyészségnek egyetlen esetben sem ad jogot arra, hogy a saját hatáskörében bárkit — tettenkapás, elfogató parancs, nyomozó-levél esetén kivül — letartóztathasson. A Bp. 33. §-a szerint a nyomozást nem „teljesiti", hanem „teljesítteti", amit ily alakban egyenesen a képviselőház utasítására szövegezett az igazságügyi bizottság és pedig azon okból, hogy az ügyészség jogait, mely a javaslat szerint többek között a letartóztatásra, előzetes letartóztatás elrendelésére is kiterjedt, korlátozza. A letartóztatást tehát, mint kétségtelenül szintén nyomozati cselekményt csak „teljesjttetif> és pedig különösen a Bp. Ű9., 84., 98. §-ai alapján a bírósággal, rendőrséggel. Még arra sincs törvényes alap, hogy a rendőrség, csendőrség által, különösen ezek saját kezdeményezéséből elfogott terheltet kihallgatásáig a biró hire-tudta nélkül őrizet alá vegye. Ugyanis ugy a Bp., mint a R. U. és Cs. U. akép rendelkeznek, hogy a rendőrség, csendőrség a letartóztatottat egyenesen a legközelebbi járásbírósághoz, illetőleg a vizsgálóbíróhoz kisérjék; tőlük a biró veszi át s legalább is arra hallgatja meg, hogy a letartóztatást elővezető közeg ellen nincs-e panasza; ha azután a tényállásra „azonnal" nem hallgathatja ki, ő intézkedik aziránt, hogy a kihallgatásig, melynek a Bp. 145. §-a szerint (146. §. első bek.) 24 órán belül meg keli történnie, őrizetbe tartassék. Ha pedig a kir. ügyészség saját hatáskörében a terheltet le nem tartóztathatja, íogva nem tarthatja, akkor az emiitett gyakorlat, amennyiben törvényes lehetne, egyedül azon alapulhatna, hogy az előzetes letartóztatás iránt tett indítványa ellenére a terheltet szabadon bocsátó vizsgálóbírói végzés ellen az általa használt felfolyamodásnak felfüggesztő hatálya van. Ami pedig nincs igy. Ugyanis, eltekintve a 145. §. fent idézett imperativ rendelkezésétől, mely szerint a terhelt „azonnal" szabadlábra helyezendő, ami már magában véve kizárja a felfüggesztő hatályt, — a 380. §. határozottan kimondja, hogy a felfolyamodásnak felfüggesztő hatálya csak azon esetekben van, melyekben ezt a törvény kifejezetten rendeli. Aminthogy pl. a 164. §. 3. bek. kimondja, hogy a biztosíték mellett való szabadlábra helyezés elrendelése ellen az ügyész által használt felfolyamodásnak ilyen felfüggesztő hatálya van. Azonban a fenti esetben a felfüggesztő hatályt a Bp. sehol, nevezetesen a 151. §-ában sem emliti. A kir. ügyészség gyakorlata igazolásául hivatkozik a Bp. 160. §-ára, ami nyilvánvaló tévedés. Ugyanis ezen §. kétségtelen szövegezésével arról az esetről intézkedik, mindőn a vizsgálóbíró az általa már korábban elrendelt (98 §.), vagy fenntartott (146. §.) „előzetes letartóztatást" akarja „megszüntetni". Ebben az esetben, de még itt is csak akkor, ha az „elrendelést", illetőleg a „fenntartást" annak idején a kir. ügyészség indítványozta, a vizsgálóbíró az „előzetes letartóztatásban" levőt csak a kir. ügyész hozzájárulásával bocsáthatja szabadon s ha ezen hozzájárulás nem történik meg, kikérendő a vádtanács határozata s itt is kimondja maga a törvény a felfüggesztő hatályt, t. i. a vádtanács határozatáig a vizsgálóbiró a novellában helyezést felfüggeszti, de kötelezi is a vizsgálóbírót, hogy a vádtanács határozatát „legföljebb 24 óra alatt" kikérje. Tehát még a korábbi törvényes alapon álló letartóztatás megszüntetése is legföljebb 24 óra alatt tartózandó, mig a törvény határozott rendelkezéseivel nyilván ellentétben levő fenti gyakorlat szerint a terheltet 2 napon át fogva tarthatják, mert a 151. §. szerint a vádtanács a felfolyamodás tárgyában csak 2 napon belül köteles határozni még akkor is, ha az ügyészség által történt fogvatartásra figyelemmel van s ha pedig erről nem vesz tudomást, hosszabb ideig is fogva marad a terhelt, mivel a 151. §-ban irt 2 napi határidő csak az esetre vonatkozik, ha a felfolyamodás az előzetes letartóztatás „elrendelése miatt" használtatott. (Folytatjuk.) Néhány szó a uéphöjfási eljárás 83,8¥. és a végrehajtási novella 18. §-aihoz s ezzel kapcsolatban jegyzék összeállítása azon utalványozó hatóságokról, számvevőségekről és pénztárakról, amelyek közpénztárakból felvehető fizetések és követelések lefoglalása és letiltása esetén értesitendők. Irta és összeállítót a: dr. Nóvák Béla. A végrehajtási eljárásról szóló 1881. évi LX. tc. 83. §-a értelmében „ha a végrehajtást szenvedőnek olyan követelése foglaltatik le, melyet valamely közpénztárból vehet fel vagy ha birói letétbe helyezett összegek vagy tárgyak foglaltatnak le, a foglalást tudató rendelvény mind az illető pénztárnak, mind a pénztár felett álló azon hatóságnak, mely az utalványozásra hivatva van, megküldetik", a végrehajtási eljárás 84. §-a pedig rendelkezik arról, hogy „ha a végrehajtató csupán közpénztárból felvehető követelésekre vagy birói letétbe helyezett összegekre kívánja vezetni a végrehajtást s ezt kérvényében határozottan kijelenti, kiküldött kirendelése mellőzendő s a foglalásról a pénztár és az e fölött álló hatóság a végrehajtást elrendelő végzésbe foglalandó meghagyás által értesítendő." Az idézett 83. és 84. §§ ok rendelkezéseit, minthogy ezen rendelkezések a gyakorlatban teljesen kielégítőnek nem mutatkoztak azért, mert azok a pénztárak, amelyek a számfejtést nem maguk, hanem a pénztár székhelyén levő számvevőségek teljesítették, a vonatkozó egyes számadási ágazatokról számfejtökönyveket nem vezettek s igy nem állott módjukban a számadási ágak keretébe tartozó járandóságok letiltására vonatkozólag hozzájuk érkező végzéseket vagy rendelvényeket szabályszerűen feljegyezni, a végrehajtási novella 18. §-a kiegészíti azzal, hogy „abban az esetben, ha a számfejtést nem a pénztár, hanem az utalványozó hatóság mellé rendolt számvevőség teljesiti, a foglalásról a pénztárt, az afelett álló hatóságot és az utóbbi mellé rendelt számvevőségét is kell értesíteni". Erre vonatkozólag a m. kir. igazságügyminiszterium 5620/1909. sz. alatt egy rendeletet bocsátott ki s ezzel egyidejűleg egy jegyzék is állíttatott össze azokról az állami pénztárakról, amelyeknél egyes számadási ágakra nézve a számfejtést nem a pénztár, hanem az utalványozó hatóság mellé rendelt számvevőség teljesiti. A hivatkozott igazságügyminiszteii rendelet kimondja azt is, hogy a végrehajtási novella 18. §-ában foglalt fentebb jelzett rendelkezés nem vonatkozik a birói letétbe helyezett összegeknek az 1881. évi LX. tc. 83. és 84. §§-ai szerinti lefoglalására, mert ezekre nézve a számfejtést minden esetben maga a pénztár teljesiti. Minthogy a fentebb említett jegyzék nem mindenki előtt ismeretes és nem is egészen kimerítő abban a tekintetben sem, hogy az egyes miniszteri tárcák keretébe mely közhivatalok t irtóznak s minthogy prakszisból tudom azt, hogy sem a bírósági végrehajtók, sem pedig maguk a végrehajtatok nincsenek kellően tájékozva a tekintetben, hogy a közhivatali állásban levő végrehajtást szenvedők fizetésének és egyéb járandóságának lefoglalása és letiltása esetén a letiltási rendelvények mely hatóságoknak, nevezetesen: mely utalványozó hatóságnak, számvevőségnek és pénztárnak küldendő meg s ebből kifogói tg igen sokszor megtörténik, hogy a rendelvények nem mindig a kellő helyre küldetnek el s azoknak az illetékes helyre való juttatása igen sokszor fölösleges munkát okoz és zavarokat is támaszt, másfelől a végrehajtatok kérvényeikben sokszor tévesen jelölik meg a már említett hatóságokat, a közérdeket véltem szolgálni és célszerűségi szempontok vezettek akkor, amikor hivatalos adatok alapján összeállítottam az alábbi jegyzéket, amely feltünteti az illetékes utalványozó hatóságokat, számvevőséget és pénztárakat. Megjegyzem azt, hogy ezen jegyzék összeállítása inkább helyi célt szolgál s nagyrészt Kolozsvárt levő köztisztviselők fizetésére illetékes utalványovó hatóságokat, számvevőségeket és pénztárakat tünteti fel.