Erdélyrészi jogi közlöny, 1914 (7. évfolyam, 1-52. szám)

1914 / 15. szám - Az árverési vétel megtámadhatósága rosszhiszeműség címén. Befejező közlemény

122. oldal. Erdélyrészi Jogi Közlöny 15. szám. Nem pedig azért, mert 1. az 1868 : XLIII. tc. 12. §. és 1880. évi XXXVIL tc. 24. §. rendelkezéseiből következtetve az Optkv. nálunk is csak ideiglenesen s csak annyiban van hatályban, amennyiben annak-egyes rendelkezéseit az 1868. év óta alkotott törvények hatályon kivül nem helyezték, 2. mert a 91. §. nem is rendelkezik kifejezetten az ideiglenes nőtartásról, hanem csak éppen olyan általánossággal intézkedik a nőtartásról, mint a H. T. 90. §. és magyar polgári' törvénykönyv II. terv. 26. §:a. De ellentétben sem áll az általam vitatott álláspont az Optkv. 91. §-ával, mert ez a §. is a-férj tartási kötelezettségét annak vagyoni viszonyaihoz .mérten állapítja meg. Ebből folyóan tehát, minthogy a,nő .ideiglenes tartásáról az Optkv. tételes rendelkezési,, uom foglal magában, ellenben erről magyar törvény, a H. T. 102. §. kifejezetten rendelkezik: a helyes törvénymagyarázat is azt parancsolja, hogy a jogeset eldöntésénél ahhoz a törvényhez forduljunk, melynek intézkedései leginkább fedik az eldöntésre váró jogesetet. Vagyis szerény véleményem • szerint'per analógia legis kell alkalmaznunk a sommás útra vitt ideiglenes nő tartás kérdésében is a H. T. 102. §-nak azt az intézkedését, hogy „a biró ideiglenesen intézkedik . . . a nőnek tartása és a szükséges tárgyaknak utóbbi részére való kiadása iránt. A nő tartását a biró a házasfelek vagyoni és kereseti viszonyaihoz mérten állapítja meg. sőt a férjet a tartás alól fel is mentheti." Miután a törvénynek ez a rendelkezése éppen a különélő nő megélhetésének biztosítása szándékából és céljából jött létre és a helyzet a válóper birájára nézve is éppen ugyanaz, mint a sommás biróra, mert a tartás kiszabásánál még egyik sem tudja, hogy mi lesz a végleges bontó Ítélet: nincs elfogadható indok arra, hogy miért részesüljön más elbánásban az ideiglenes tartás kérdése aszerint, hogy a nő azt sommás per uton vagy a válóper birája előtt érvényesiti-e? c) de az ideiglenes nötartás kérdésének ilyen kétféle módon való elbírálása, — eltekintve az ellentétes Ítéletek révén keletkezhető nem kívánatos jogbizonytalanságtól — a gyakorlati élet visszás eredményekre is vezet. Ugyanis a vagyonos nő, midőn látja, hogy sommás uton biztos az ő tartási igényének megítélése, ellenben a válóperben vagyona miatt marasztaló ítéletet nem kaphat: félredobja a gyökeres megoldást: a válóper folyamatbatételét és sommás útra jön nötartás iránti igényével. Teheti ezt kapzsiságból, bosszúból vagy abból a célból, hogy férjét ezáltal valamire kényszerítse, szóval a kérdés ily módon való kezelésénél veszélyes fegyvert adunk a tartásra nem szorult nő kezébe. d) De elő áll belőle olyan eredmény is, mely sem a társadalom, sem a jó erkölcsök szempontjából nem kívánatos, mert az ily módon tartásdíjhoz jutott nő a saját vagyona mellett függetlenebbül élhetvén, állandósítja ezt az ideiglenes állapotot és válóperre nem is gondol. Az ilyen állandósult különélésnek a jó erkölcsökre való kihatását nem szükséges bővebben fejtegetni. Igaz ugyan, hogy a nő erkölcstelen élet mellett kiteszi magát a tartásdíj elvesztésének, de aki ismeri az ily viszonyok nehezen bizonyíthatóságát, az ennek a „Damokles kardM-nak veszélyességét nem igen féli. Ez ellen az sem használ, hogy a férj az ideiglenes tartástól a válóper siettetésével védekezhetik, mert esetünkben az életközösség megszakítására ő adván okot, válóoka rendszerint nincs is. Ha később ilyent meg is tud, kérdés, vájjon tudja-e ezt bizonyítani? Ezzel szemben a különélésre kényszeritett nő kedvezőbb helyzetben van, mert ha az életközösség megszakítására komoly oka volt, bontásra is vezethető váióoka van. Ha most a fenti értelemben való ítélkezéssel még tartást is adunk a vagyonos nőnek, ezáltal nemhogy siettetnők azí, hogy a felek az egyedül célravezető válóper utján szabaduljanak meg az ilyen áldástalan házassági kötelékből, hanem még módot adunk a meglévő válóok elévülésére és ennek a mindkét fölre áldatlan helyzetnek állandósulására, amelyből később egyikük sem tud kibontakozni. e) De végül abból a szempontból sem kívánatos a kérdésnek ilyen kétféle módon való kezelése, mert az anyagi igazsággal is ellenkezik, hogy az ideiglenesen különélő vagyonos nőnek kedvezőbb helyzete legyen, mint annak, aki törvényesen válik vagy mint annak, aki férjétől elvált, mert így az ideiglenes nötartás megítélése jórészt a felperes attól a tetszésétől függne, hogy a sommás biró előtt vagy a válóper birája előtt akarja-e azt érvényesileni. Véleményem szerint pedig vagy illet valakit valamely jog vagy nem ? De az nem fér össze az igazságszolgáltatás komolyságával, hogy ami a válóper birája előtt nem illet meg valakit, azt a sommás biró előtt érvényesíteni lehessen. Az ideiglenes nötartás peres kérdései oly gyakoriak, a fent vázolt eset egyöntetű rendezése oly életbevágó szükségletet képez, hogy az 1912. évi XLIV. tc. 70. §-ában biztosított jognál fogva érdemes volna ezt a kérdést is döntvényileg egységesen rendezni. Hz árverési vétel megtámadhatósága rosszhiszeműség címén. A kir. Curia 3. sz. polgári jogegységi döntvénye. Irta: Rosnyay Dávid. ofejezö közlemény.) A végrehajtás is épen ugy, amint a per tiszta kétoldalú közjogi viszony, csakhogy itt is épen ugy, mint a pernél, szigorúan meg kell különböztetni s végrehajtási igénytől, a konkrét végrehajtási jogtól, mint anyagi közjogtól a végrehajtásba belé vitt végrehajtó és végrehajtást szenvedő közötti anyagi magánjogi jogviszonyt. Végrehajtatónak a zálogjoga, melynek jogi folyománya, hogy a zálogtárgyából bírói közbenjöttei esetleg anélkül kielégítheti magát tiszta magánjog, végrehajtató akkor, midőn a bíróságtól pl. valamely ingatlanra a végrehajtási eljárás kitűzését kéri, tisztán azt a magánjogát állítja, és akkor, midőn az ingatlant birói közbenjövetellel ugyan, de mégis ö eladatja, nem csinál egyebet, mint ezen magánjogát az előirt közjogi tormában érvényesiti, ennélfogva a vevő ügyletet csak a végrehajtatóval köt, kötelmi jogi viszonyba vele lép, amit az is bizonyít, hogy pl. amennyiben az árverési vevő a feltételeknek nem tesz eleget, visszárverést többek között a végrehajtató van jogosítva kérni, de a bíróság azt hivatalból el nem rendelheti. Ezzel szemben azonban dologi viszonyba az árverés tárgyával természetesen nem végrehajtató jogán, mert hiszen végrehajtató zálogjoga az árverés által megszűnik és átalakul az árverón vételárhoz való igényé, hanem a végrehajtást szenvedő jogún lép, vagyis a végrehajtást szenvedő jogutóda, mivel pedig dologi jogi szempontból az árverési vevő jogutóda ebből folyólag ellene, mint a hogyan az Optk. idézett 1089. §. ki is mondja, mindazok a szabályok érvényesülnek, amelyek a rendes vételre, ha csak a törvény különbözőt nem rendel. Ezzel elesik az a jogi konstrukció is, amely abból indul ki, hogy az árverési vevő nem a végrehajtást szenvedő, hanem végrehajtató jogutóda és így tárgytalan a V. E. 161. §-ra való hivatkozás is. Mint láthatjuk, tényleg nincsen a végrehajtási eljárásnak egyetlen olyan intézkedése sem, melyből az árverési vétel külön sui generis jogi természetét le lehetne vezetni és annak szelleméből sem vezethető ez le. Ha már most az Optk. különösen szemügyre vesszük, azt fogjuk tapasztalni, hogy ingókra nézve egészen sajátos helyzetet teremt az Optk. 367. §-a, mely szerint „tulajdoni keresetnek nincsen helye, valamely ingó dolog jóhiszemű birtokosa ellen, ha ez kimutatja, hogy azon dolgot vagy közárverésen vagy valami efféle forgalomra jogosított iparostól, vagy fizetésért oly személytől szerezte, kire azt felperes használat, őrizet vagy bármi más célból maga bizta. Ez esetben a jóhiszemű birtokosok nyerik meg a tulajdont, s az előbbi tulajdonost csak az ellen illeti meg a kártalanítási jog, kik neki e részben felelősek, melyhez a 368. §. kifejezetten hozzá teszi, „de ha bebizonyitlatik, hogy a birtokos, vagy már a megszerzett dolog természetéből, vagy annak feltünőleg csekély árából, vagy elődének ismert személyes sajátságaiból, üzletéből vagy más viszonyaiból annak birtoka jóhiszeműsége ellen alapos gyanút meríthetett volna, mint rosszhiszemű birtokos a dolgot a tulajdonosnak átengedni tartozik."* Mint már fentebb emiitettem, az ingó és ingatlan dolog közölt jogrendszerünk következetesen különbséget tesz, ez a különbség talán sehol sem érzik annyira, mint éppen telekkönyvi rendszerünk folytán a tulajdonszerzésnél; teljes tulajdon ingatlanok felett csak telekkönyvi bekebelezés utján szerezhető; ez a tétel, dacára annak, hogy látszólagos kivétel van is alóla, mint amilyen pl. a telekkönyvön kivüli tulajdonszerzés stb., mégis érvényes, mert minden úgynevezett telekkönyvön kivüli tulajdon hiányos éppen azért, mert nem élvezi az u. n. tulajdoni védelmet. A tulajdonosnak azon jogát, hogy tulajdonából mindenkit kizárhat és megtámadtatása, illetve a tulajdon elvonása esetén azt bárkitől visszakövetelheti az Optk.-nak az ingókra és ingatlanokra egyáltalán vonatkozó 366. §-a statuálja, e szerint a tulajdonosnak azon jogával, miszerint sajátjának birtokából minden mást kizárhat, össze van kötve azon jog is, melynél íogva eltartóztatott sajátját mindenkitől, ki azt birlalja, tulajdoni keresettel bíróilag követelheti. Ezen jog ezen §. szerint mindössze