Erdélyrészi jogi közlöny, 1913 (6. évfolyam, 3-52. szám)

1913 / 51. szám - A házastársak személyes viszonyai. (Jegyzetek az Optk. 89-92 §-aihoz.)

482. oldal. Erdélyrészi Jogi Közlöny 51. szám. felperes utóbb tartásra nem szoruló helyzetbe jut, törvényes alappal nem bir. (Ko. 1908. G. 116. E. J. K. t. 141.) Azon az alapon, hogy a férj nejének visszafogadására a perben hajlandónak mutatkozik, a nőnek ideiglenes nötartás iránti igénye meg nem szűnik. Az optkv. jogterületén, azon törvénykezési joggyakorlatnak, mely szerint a kereset beadását megelőző hosszabb időre a tartási dij csak akkor ítélhető tm-g, ha a nő igénycinek érvényesítésében tőle nem függő körülmények által gátolva van, törvényes alapja nincs. (Mv. 19J8. G. 128. E. J. K. L 196.) Az ideiglenes nötartás iránti perben, melynek érvényesen fennálló házassági kötelékére kell támaszkodnia, nem jöhetnek figyelembe az 1894. XXXI. t.-c.-ben meghatározott értelemben azok a körülmények, amelyek az egyik, vagy a másik lelnek a H. T. szerinti vétkessége megállapításának képezhetik alapját; nevezetesen nem olyan értelemben, hogy e perben a házassági kötelességek szempontjából a nő cselekvényei is elbírálhatók lennének s a vétkesség kérdése eldönthető volna. (Ko. 1908 G. 189. E. J. K. [. 208. Hasonló E. J. K. VI. 52.) Annak puszta kijelentése, hogy a férj nejét szívesen fogadja vissza akkor, midőn a felehbezési bíróság meg nem állapitolta, hogy felperes irányában ebbeli szándékának megfelelő lépést is tett volna, nem vehető komoly nyilatkozat számba, azzal a körülménynyel szemben, hogy felperesnek bűnvádi feljelentése folytán szabadságvesztést szenvedett. (Mv. 1907. G. 136. E. J. K. I. L2.) Nincsen olyan tételes törvény, sem olyan birói gyakorlat állal elfogadott jogszabály, mely ideiglenes nötaríási költség követelhetését ahhoz kötné, hogy a tartási dijat követelő nő, legalább egyidejűleg, a házassági kötelék felbontása iránt is pert indítson. Állandó a birói gyakorlat, hogy a férjétől jogos okkal, a férj hibájából külön élő nő, a háztartáson kívül való eltartásra s ennek megfelelő tartási költség fizetésére tarthat igényt; s ez igény jogosságára nincs befolyással az, hogy a férj utólag a nő visszafogadására hajlandóságot mutat és jelent ki. (Mv. 1906. G. 10. E. J. K. I. 47.) A földmives osztályhoz tartozó vagyontalan házasfelek egyéniségének és életviszonyainak figyelembe vétele mellett az a körülmény, hogy a férj levélben más nőnek szerelmet vallott, nem tekinthető olyan súlyos viselkedésnek, hogy a sértés miatt felperesre nézve a házassági életközösség folytatása elviselhetetlenné vált volna. (Mv. 1909. G. 73. E. J. K. II. 63.) 92. §. A nő férje nevét nyeri és annak állama jogait élvezi. Köteles férjét lakhelyére követni, a háztartásban és keresetben erejéhes képest segítségéül lenni, s amennyire a hási rend megkívánja, az az által felállított rendszabásokat mind maga megtartani, mind megtartatni. A névviselhetés a férj halála után is megmarad mindaddig, mig ismét férjhez nem megy. A házasság felbontása esetén a névviselés tekintetében az 1894. XXXI. tc. intézkedik. A férj lakhelyére való követés csak azon feltételtől függ, hogy a nő becsülete, testi épsége és egészsége veszélyeztetve ne legyen s az ujabb lakhely ne más világrészbe essék. Ezenkívül a nő választhatja a lakhelyet akkor, ha a férj keresetképtelen és a nő tartja, vagy ha a férjnek nincs állandó lakóhelye. Az osztr. ált. ptk. 92. 8. rendelkezésénél fogva az álperesnö tekintendő az életközösség megbontójának, ha alperes felperesnek azt az áliitását, hogy az alperes házában volt közös lakást elhagyni kénytelen volt, megcáfolni meg sem kísérelte, beismerte, hogy felperest hívása dacára sem követte. (C. 5917/1898. — Tábl. gyűjt.) Az Optkv. 92. §-ra tekintettel az elhagyó nőt terheli annak bizonyítása, hogy férjét jogos ok mellett hagyta el, mert különben a nőnek a férj lakásán kívül tartózkodása indokolatlan és jogos ok nélkül történtnek tekintendő. (C. 2449/1897. — Tábl. gyűjt-) Rőnphről. 1. A magyarországi katholikus eggházi javak. Irta: dr. Dezső Gyula jogakadémiai magántanár. A katholikus egyházi vagyon az utóbbi időben több ízben részesült figyelemre méltó ismertetésben. Különösen a Kúriának sok oldalról élesen támadott 63. sz. polgári teljes-ülési döntvénye óta több jeles értekezés tárgyalta annak jogi természetét s az arra vonatkozó pozitív jogot. Dr. Dezső Gyula kecskeméti jogakadémiai magántanár munkája is ennek a szociális és közgazdasági haladásaiban kiszámithatatlan fontosságú kérdésnek minden részletét kimerítő ismertetése akart lenni. A fejezet-cimekröl (11) és a forrásmunkák tekintélyes számából (67) legalább erre lehet következtetni. Szerző mindenekelőtt az egyházi javak (helyesebben vagyon) fogalom meghatározását adja, azt hangsúlyozván, hogy „egyházi vagyon mindaz, ami az egyházi tulajdonb an van, tekintet nélkül arra, hogy tulajdonát minő célokra használja fel" (11. old.). Ebből a meghatározásból aztán megsejtjük mindazt, amit a könyv többi része tartalmaz. Megtudjuk, hogy sztrző annak a merev, konzervatív felfogásnak hive, amely gyakran nem annyira az érvek erejével, mint inkább szenvedélyes kifakadásokkal igyekszik a maga igazát bizonyítgatni. Szerző is tudományos munkához nem illő élességgel támadja (1—16. old.) az ellentétes álláspontot s röpirat] izü stílusban védelmezi felfogását. Ettől eltekintve azonban, a könyv több értékos részletiel dicsekedhetik, így az egyházi vagyon jogi természetének tárgyalásánál, álláspontjának megfelelően, konzekvensen fejtegeti, hogy az egyházi vagyon jogalanya az egyház, mint jogi személy vagy amint a szerző kifejezi „az az egyházi jogi személy, amely mint tulajdonos, ujabban mint telekkönyvi tulajdonos szerepel" (20. old.), vagyis az érsekség, a püspökség, a káptalan, az apátság, a plébánia stb. stb. (22. old.). Majd tárgyalja a különböző vonatkozó elméleteket: 1. az isteni s 2. a pápai tulajdon, 3. a szegények tulajdonának, 4. valamint az egyetemes egyházi, végül 5. az állami tulajdon elméletét. Mindaz, mit ezekre vonatkozóan előad, tömörségével és logikus okfejtéseivel figyelmet érdemel. Ez utóbbi kapcsán áttér a szerző a magyarországi egyházi javak jogalanyának tárgyalására s ezt a kérdést három szakaszban, a könyv terjedelmét tekintve, kissé részletcsen tárgyalja. Vizsgálja 1. a királyok által, 2. az egyesek által adományozott egyházi javakat és a vett birtokokat. Vizsgálódásainál különös súlyt helyez a vonatkozó okiratok tartalmára s elitélve azt a véleményt, mely az egyházi javak alanyának a szent koronát mondja, felfogásának igazolásául hivatkozik az 151-1:111. te re, mely a szent korona javait felsorolván, az egyházi javakról említést nem tesz. Azt hisszük, hogy a szent korona jogalanyiságára vonatkozó felfogást, mely sokkal régii>b keletű, mint a szerző állítja, nem lehet oly rövidesen elintézni, mint ahogy szerző teszi. Bár a mai jogtudomány sok tekintetben tulteszi magát a szent korona-tan több tételén, mindazonáltal ezen a tanon alapuló felfogást nem lehet a szerző s/.erint lekicsinyelni, mert az 1514: III. tc. felsorolása sem taxativ. Kevésbbé jelentős a munka az a része, mely a katholikus alapok és alapítványokról, az egyházi javak feloszlásáról s különösen a szent dolgokról, a templomokról, az egyházi szerekről és a közönséges egyházi javakról szól. Mindaz, mit ezekre vonatkozóan elmond, bármely hasontárgyu egyházjogi értekezésben föltalálható s a jogász szemüvegén nézve, nem sok figyelmet érdemel. Nem hagyhatjuk azonban szí nélkül azt, a mikről az „elévülés" cimü fejezetben megemlékszik. Mindaz, amit itt mond, teljesen nélkülözi a jogászi precizitást. Itt azt mondja, hogy az egyház „a múltban szerzett javait, amelyekre esetleg a cimet kimutatni nem tudná, elévülés címen régen megszerezte tulajdonjogilag. Mert . . . 1493. óta az egyház már legalább tízszer elbirtokolta a maga javait." Eltekintve attól, hogy a meghatározott céllal, azon cél érdekében használandólag átadott dolgok elbirtoklásáról szó nem lehet, ez az idézett mondás téves, inert az elévülés és az elbirtoklás fogalmának teljes összezavarása. Az a felfogás, melynek a szerző talán önkéntelenül hódol, már egy évszázaddal ezelőtt lejárta magát. Ma már a jogtudomány az elbirtoklást nem jogszerző elévülésnek, hanem külön címnek a tulajdon szerzésére. De ftz elévülés sem az, ami a szerző könyvéből kiolvasható, t. i. cim, hanem valamely kereseti jognak nemgyakorlás folytán való megszűnése. Hogy szerző a jogelmélettel nincs egészen tisztában, azt igazolja ezenkívül az is, mit a tulajdonról általában (11—12. old.) előad. A könyv azonban mindezen hibái dacára, figyelemre méltó szorgalomról tesz tanúságot, sőt egyes részei azt is sejtetik, hogy az összehordott anyagot rendszeresebben is fel tudta volna dolgozni a szerző. //. A szahada.lmi joq és gyakorlat különös tekintette} Magyarországra. Irta: Dr. Török László. A napjainkban mindinkább fontosabbá váló szabadalmi ügyet tárgyalja a müvében a szerző, kinek vaskos munkáját nemcsak a jogász és technikus közönség, hanem az iparosok, kereskedők, vállalkozók és a feltalálók is haszonnal forgathatják. Sok téves felfogásnak, helytelen fogalomnak széles körökben való tisztázásához járul e könyv, mely a szabadalmi ügyet ügyes csoportosításban öleli fel. A hazai szabadalmi törvényeket, valamint a nemzetközi iparjogvédelmi szerződéseket teljes szövegükben közli és kommentárral kiséri. Igen helyes, hogy minden egyes kifejezésnek német, francia és angol jelentését is megadja. A hézagpótló munka Rényi Károly kiadásában jelent meg. Ara 6 korona.