Erdélyrészi jogi közlöny, 1913 (6. évfolyam, 3-52. szám)

1913 / 43. szám - Közvégrendeletek a Tervezet második szövegében

43. szám, Erdélyrészi Jogi KSzlSny 405. oldal. kötelesrészért az ajándékozások idejére és sorrendjére való tekintet nélkül örökrészeiket meghaladó értékkel, a többletértékek arányában teszi felelőssé,* ellenben az ajándékozások fordított sorrendjét csak az öröklési kapcsolaton kivül álló megajándékozottakra alkalmazza. Abban a szerény nézetben vagyok, hogy a joggyakorlatban már kipróbált és helyesnek bizonyult ezt az elvi álláspontot kellene a polgári törvénykönyv tervezetében is érvényre juttatni. 1827. §. A szakasz következőleg hangzik: „A kötelesrészre jogosultnak követelése három év alatt évül cl attól az időponttól íogva, amikor a jogosult az örökhagyó haláláról s a kölelesrészt sértő rendelkezésről értesült, legkésőbben azonban harminckét évvel az örökhagyó halála után." Ennek a szakasznak a rendelkezését következőleg vélném módosítani: „A kötelesrészre jogosultnak kereseti joga, ha az örökhagyó elhalálozásától harminckét év még le nem telt, a hagyatéki tárgyalás eredménye alapján hozott perreutasitó végzés kézbesítésétől számított három év alatt, de legkésőbben az örökhagyó elhalálozása napjától számított harminckét év elteltével évül el. Indokolás. Az 1827. §-ban foglalt rendelkezés fentartása esetében abba a bizonytalanságba jutunk, amelyben jelenleg is vagyunk az osztrák polgári törvénykönyv hatályossága területén, a most emiitett törvénykönv 1487. §-ának hasonló rendelkezése alkalmazása körül; mert a kötelesrészre jogosult tudomása mindig a bizonyítékok mérlegelésén fordul meg, vagyis arra biztos adat rendszerint nincs. Érzi ezt a nehézséget a m. kir. Curia ma is, s az osztrák polgári törvénykönyv említett 1487. §-ának alkalmazása körül még mindig nehézségekkel küzd.4 Ismerve és tudva ezeket a gyakorlati nehézségeket, igen kívánatosnak tartanám, hogy szabadítsuk fel a joggyakorlatot a jövőben a kételyektől. E végből a fenti módosítást vagyok bátor javasolni, mely leginkább visszatükrözi a in. kir. Curiának az osztrák polgári törvénykönyv 1487. §-ára vonatkozó mai joggyakorlatát;8 de ezen felül szerény javaslatom t;ilán szabatosab kifejezést is használ, mert nem a szakaszban megjelölt „időponttól fogva", hanem ettől az időponttól számított három év alatt nem is a követelés, hanem a követelési, helyesebben kereseti jog évül el. y Stoépndeieíeh a Tent másotl szüuesdbei?. Dr. Eörössy Bertalan emlékirata. Ugy látszik a polgári törvénykönyv tervezete második szövegének sincs szerencséje. A jogi lapokban naponta emelkednek hangok, amelyek nemcsak apróbb részlet kérdések, hanem a tervező bizottság által elfoglalt elvi álláspontok megváltoztatását is követelik. A harc most már nemcsak egyesek részéről folyik, hanem jogászi testületek, ügyvédi és közjegyzői kamarák is tárgyilagos, de erős bírálat tárgyává teszik a Tervezet intézkedéseinek hiányait, tévedéseit és mulasztásait. A kolozsvári kir. közjegyzői kamara dr. Körössy Bertalan besztercei közjegyzőt bízta meg, a Tervezet második szövegében foglalt a közvégrendeletek alaki kellékeiről szóló rész bírálati méltatásával. A szakvélemény elkészült s mint a kolozsvári kir. közjegyzői kamara emlékirata 66 oldalra terjedő nyomtatott füzetben ezen cím alatt: „Észrevételek a magyar polgári törvénykönyv tervezetének közvégrendeletek tételéről szóló második szövegéhez." előttünk fekszik. Sajnos, a füzet csak az „emlékirat" cimét viseli és „méltatásról" sincs szó benne, hanem az egész eny lesújtó kritika, melynek finom árnyalt sorai arról tesznek tanúbizonyságot, hogy egy nyilván gyakorlati kérdés, mily kevés gyakorlati érzékkel lett a Tervezetben megoldva. A füzet első része történelmi visszapillantást vet a közvégrendeletek felvételének eddigi alakzataira; kilejti a halál utáni vagyonátháritás eddigi közvégrendeleti modusait és a második rész elején indokolt kifogást emel igen helyesen az ellen, hogy a polgári törvénykönyv keretében tehát nyilván anyagi jogszabályokat tartalmazó codexben azok functionálását tárgyazó külsőségek is felvétessenek. Álláspontja az, hogy mindent oda tegyünk, a hova való és leghelyesebb a közvégrendeletek forma3 L. a m. kir. Curia 5713—1010., 3059—1911., 3513—1911.. 2674— 1918., 4091—1912. számú határozatait. 4 L. a m. kir. Curia VIII. polgári tanácsának 3. számú elvi határo zatáL Ügyszáma 899—1905. 5 L. a m. kir. Curia 1538—1911., 3985—1911. számú határozatait. ságait a polgári törvénykönyv életbeléptetésével egyidejűleg módosítandó közjegyzői rendtartásba utalni. A II ik rész további folyamán igen helyes módosításokat ajánl a tanuk szerepére, az ügymenetre a közvégrendelet formaságaira nézve és részletes körültekintő és alapos okfejtéssel igen éles logikával tárja elénk az eddigi gyakorlat és a Tervezetnek e tekintetbeni hiányosságait. Különösen fontos és feltétlen figyelmet érdemel az írónak a közokiratokba foglalt végrendeleteknél a titkosság kérdésében adott szakszerű véleménye. Az eddigi gyakorlat és a Tervezet által elfoglalt álláspont a közokiratba foglalt végrendeletnek oly fonnalisniusát követeli meg, amelynél a végrendelet benső tartalmáról nem csak az okiratot felvevő kir. közjegyző, hanem a tanuk is szükségképen tudomást szereznek. Az életben számtalanszor megtörtént és megtörténik, hogy a felek, akik közokiratba foglalva kívánták megalkotni végrendeleteiket, egy részt a végrendelet tartalmának titokban maradása, másrészről azért, hogy a végrendeletük tételéről senki tudomást ne szerezhessen, a tanuk alkalmazásának mellőzését kifejezetten óhajtották süt követelték, és miután oly közjegyzői okirati forma, amely mellett ez leh-tövé vált volna, nem volt — végrendeletüknek közokiratba foglalását mellőzték — illetve megfosztva érezték magukat annak a lehetőségétől, hogy végrendeletüket közjegyzői okiratba foglaltassák. Ezen baj elhárítása céljából a közokiratba foglalt végrendelet köztudomásra való juthatását van hivatva meggátolni az írónak azon feltétlen törvénybe iktatandó, nagy jelentőségű és mindenben a köz- és magánérdeket szolgáló, nagyfontosságú propositiója, hogy „a tanuk jelenléte a közjegyzői okiratba foglalt végrendelet felolvasásánál mellőzendő azon esetben, ha a végrengelkezö ezt kifejezetten kívánja és ha a végrendelkező azt a nyelvet, amelyen a közjegyző végrendeletét Írásba foglalta, érti, azon írni és a végrendelet szövegének írásmódja szerint olvasni tud és két tanú, illetve a másik közjegyző elölt az ezek által is értett nyelven személyesen kijelenti, hogy az okirat előtte már felolvastatott, vagy azt ő már előbb olvasta, az, az ő végrendeletét tartalmazza és ennek megtörténte után a végrendeleti okirat, minden ivét a tanukkal együtt, a tanuk illetőleg a másik közjegyző előtt, sajátkeziileg aláírja és mindezek megtörténtét a közjegyző a végrendeleti okirat záradékában bizonyítja." Ezen már emiitett cél elérése végett és egyéb egyszerűsítési okokból még célszerűbb és célravezetőbb az Írónak azon a továbbiakban felvetett eszméje, hogy az ügyleti tanuk egészen mellőzendők azon esetben, ha a végrendelkező azt a nyelvet, amelyen a közjegyző végrendeletét Írásba foglalta, érti azon irni és a végrendelet szövegének Írásmódja szerint olvasni tud (sőt képes is) és a végrendeleti irat minden ivére sajátkezüleg reáirja ezt a záradékot: „olvastam, ez az én végrendeletem" s ezt követöleg, azt sajálkezüleg aláírja, a közjegyző pedig mindezen tények megtörténtét az okirat záradékában bizonyítja. A fentebbiek közül az Írónak bármely propozicióját fogadja el a Tervezet, anélkül, hogy a közokirati biztonságot kockáztatná ugy a közjegyzői ügymenetben, mint a felek sürgető kívánalmait illetőleg nagy könnyebbséget okoz és kiszabadítja a közokiratba foglalt végrendeleteket a merev, nehéz, célszerűtlen formalizmusok szorító béklyói alól, helyet adva egy biztonság tekintetében egyenértékű, könnyebben és kifogástalanul működő uj gyakorlati rendszernek, mely nem csak a kir. közjegyzőknek képezi régóta vágyát, hanem a feleknek is a „titkosság" tekintetében határozott és jogos követelményét. Az emlékirat III. része a közvégrendeletek nyelvét tárgyazza és előadja, hogy a ma érvényben levő törvényünk vagyis az 1886. VII. t.-c. 26. §-a a közokiratok nyelve tekintetében azt a szabályt állítja fel, hogy a közjegyző jogosítva van tolmács alkalmazása nélkül is magyar nyelven felvenni az okiratot oly felekkel, akik a magyar nyelvet nem értik, feltéve, ha a kir. közjegyzőnek nyelvjogositványa van. Előadja, hogy „eltérőleg eddigi jogunktól és joggyakorlatunktól is, a tervezet 1576. §-ában azok követelményt szabja elő a végrendelkező és a végrendeleti tanuk nyelvtudására nézve és igy a közjegyzői végrendeletek nyelvére nézve is, hogy a végrendeleti irat, illetőleg jegyzőkönyv nyelvét, ugy a végrendelkezőnek, mint a végrendelet tételénél összes közreműködőknek is érteniök kell, s ezenkívül az összes közreműködőknek azon nyelvet is érteniök kell, amelyen a végrendelkező a végrendelkezéshez megkívánt kijelentéseket teszi." „Ez a rendelkezése a tervezetnek azt jelenti, hogy még akkor is, ha közjegyzőnek nyelvjogositványa van a fél nyelvén okiratot felvenni, de a végrendelkező a magyar nyelven és ennek a fél nyelvén való tolmácsolásával egybekötve, illetőleg kisegítve többé nem lesz szabad a végrendeleti iratot felvenni, hanem mindig a végrendelkező fél által értett nyelven kell azt okiratba foglalni."