Erdélyrészi jogi közlöny, 1913 (6. évfolyam, 3-52. szám)

1913 / 19. szám - Bünsegély és társtettesség. Folytatás. 2. [r.] A kérdés dogmatikája

192. oldal. Erdélyrészi Jogi KSslön.y 19. szám. Bíinsegéiy és társtettesség. Irta: Dr. Irk Albert. V (Folytatás.) II. A kérdés dogmatikája. 1. Objektivizmus. A történeti fejlődés eddigi vázlatszerű áttekintéséből láthattuk, hogy a bíinsegéiy és társtettesség tudományos elvi alapon való elkülönítése hiányzik. Egyfelől a bíinsegéiy és felbujtás differenciátlansága, másfelől a társtettesség önállótlansága voltak útjában az elvi elhatárololásnak. A büntetendő cselekmény alanyi és tárgyi oldalainak behatóbb dogmatikai kimélyitése alapján keletkező irányok : a szubjektivizmus és objektivizmus uralomra jutása alatt kerül kérdésünk produktív korszakba. Az objektivizmusnak, vagyis ama iránynak, mely a büntetendő cselekmény tárgyi oldalára, az emberi cselekmény által a külvilágban előidézett változásra .fekteti a súlyt: megalapítója Feuerhach. Feuerhach7 eszmemenete a következő: „Minden kihágás bizonyos személyt, mint működő okot tételez fel és az a személy, kinek akaratában és cselekvésében a „kielégítő" (hinreichende) ok foglaltatik, ki a bűncselekményt, mint egy működést valósította meg, bünszerzö (auctor delicti)." De a bünszerző cselekményében mások is részt vehetnek, „kik ugyan magában tekintve, a büntetendő cselekményt nem valósítják meg, de a bünszerző működésének előmozdításával annak keletkezéséhez hozzájárulnak. Ki olyan cselekményekben vagy mulasztásokban szándékosan, bűnös, segédnek (socius delicti) neveztetik." Eszerint tehát a bünszerző és segéd között a cselekmény okozatában van a különbség, vagyis mig a bünszerző a cselekmény „fő vagy kielégítő" okát, addig a segéd csak „mellék" okát hozza érvényesülésre. Feuerbach továbbá a bünszerző fogalmát két részre osztja: először van ajíözvetett tettes, ki másnak akaratát szándékosan büntetendő cselekmény elkövetésére reáveszi és másodszor az, ki olyan akadályokat tüntet el. melyek nélkül másnak a tettre már elhatározott akarata különben vagy egyáltalában nem. vagy bizonyos körülmények küzüít nem realizálódhatna. Ez a közvetlen bünszerző a Feuerbach rendszerében oly nagy szerepet játszó fösegéd (socius principális). A mi a büntetésre vonatkozik, bünszerző büntetése nagyobb, mint a segédé: az okozati kapocs következtében. \ bűnsegéd büntetése annál nagyobb, minél nagyobb a büntetendő cselekmény létesítésében való közreműködése. Körülbelől ez a Feuerbach-féle elmélet lényeges tartalma. A korában oly nagy tekintélynek örvendett Feuerbach-féle elméletre vonatkozólag egészen röviden a következő kritikai megjegyzéseket tehetjük. Nem állhat meg először is: a kielégítő ok fogalma, mert az minden mást kizár. így, mint Bemer8 is hangsúlyozza: akkor, ha már az eredménynek meg van a maga kielégítő oka, a segéd tevékenysége felesleges. Hogyan vonható tehát a segéd büntetőjogi felelősségre olyan eredményért, melyet ö nem okozott? De nem állhat meg a fösegéd fogalma sem, annak a fősegédnek, kit Feuerbach. mint láttuk, közvetett bünszerzőnek nevez. U. i. nem érthető, hogy miként nevezheti a fősegédet, ki csak akadályokat távolit el, bünszerzőnek, mikor a bünszerzö fogalmában a büntetendő cselekmény kielégítő okának kell benne foglaltatnia?9 De nem szilárd a társtettesség és bíinsegéiy elvi határvonala sem, mert ha többek közös együttműködésében van meg a kielégítő ok, ugy ezek közül egyiknek cselekvésében magában izoláltan nincs meg. Vagyis a társtettesek a bűnsegédekre megállapított büntetés alá volnának beosztandók. Grolmann és Tittmann neveit mellőzve, a Feuerbach-féle elmélet különösen Stübel10 részéről nyert tökéletesbitést. Stübel u. i. elejti a kielégítő ok fogalmát s tettesnek nevezi azt, „kiben a büntetendő cselekmény létének alapja van." Azután különbséget tesz a „közeli" és „távoli" részesek között (socii proximi és remoti), az előbbiek közé tartoznak mindazok, kik : „eine zum gesetzlichen Begriffe eines Verbrechens erforderliche Tatsache zur Existenz" hoznak, a távoli részesek közé pedig azok, kik a büntetendő cselekmény elkövetésében más módon vettek részt. Az előbbiek: a társtettesek, az utóbbiak a bűnsegédek. Stübelnek a közeli részesről adott meghatározása a tettesség fogalmi körét annyira kiterjeszti, hogy ezzel a társtettesség és bünsegély elvi válaszfala elmosódik. Ennek meggátlására egy külső krite7 Feuerbach: Lehrbuch des peinlichen Rechts. 10. kiad. 1828. 8 Berner: Die Lehre von der Theilnahme am Verbrechen. 1847. 236. 1. '•> Heimberger: Die Teilnahme am Verbrechen. 1896. 248. 1 10 Stübel: Űber den Thatbestand der Verbrechen. 1805 | rium felállításához folyamodik, t. i. a közeli részességhez. Ennek fogalma alá ama tevékenységet számítja, mely a büntetendő cselekmény elkövetése alatt, a távoli alá pedig azt, mely EZ elkövetés után realizálódott. Minthogy e formális kritérium sem segített, Stübel a tettesség fogalmát egy később' munkájában11 lényegesen kibővíti a bünsegéllyel szemben. Vagyis tettes mindaz, kinek cselekvése a büntetendő cselekménnyel causalis összefüggésben van. így tehát a bünsegély fogalma igen összeszűkül, vagyis azon büntetendő cselekményeknél, melyeknek tényálladékához a célzat fogalma tartozik, ha az elkövető részén nincs meg a törvényben előirt célzat, ugy : bünsegéllyel van dolgunk. így Stübel, mint a szubjektivisták helyesen jegyezték meg: egyenesen a szubjektivizmus malmára hajtotta a vizet, amennyiben eme szubjektív kritérium belevonásával azt a látszatot keltette, hogy objektív i alapon a bünsegély és társtettesség elhatárolása lehetetlen. Luden, Feuerbach és Stübel mellett a harmadik nagy képviselője a régebbi objektivizmusnak. Luden12 rendszerében a bünsegély és társtettesség abban különböznek, hogy mig a társtettes cselekményei az eredménnyel causalis összefüggésben vannak, addig a bűnsegéd (ide tartoznak az intellektuális részességi cselekmények és azok, melyek nem tartoznak magához az elkövetéshez) cselekményei nem. De Luden álláspontja nem tiszta objektív, minthogy „Aneignung des Entschluss"-ról beszél és [ annak két módját említi meg „ein- oder wechselseitig." A bűntettes elhatározás utóbbi módjánál az elhatározás önálló, mig az előbbi módjánál olyan akaratelhatározásról van szó, melyet egy más magáévá tesz. Ezzel szemben helyesen emeli ki Buri,n { hogy nem lehet azt az elhatározást magáévá tenni, ami már ; megvan és minthogy annak, ki idegen elhatározást akarna raa• gáévá tenni, már a büntetendő cselekmény elkövetésekor el kell j határozva lennie, ezért idegen elhatározás magáévá tételéről i egyáltalában nem lehet szó. Amint vázlatos áttekintésünkből láthatjuk, az objektivizmus három nagy klasszikus képviselői egyikének sem sikerült a bűnsegéd és társtettes fogalmának szilárd alapon nyugvó kritériumok szerinli elhatárolása. Velük ezért le is záródik az objektivizmus történeti fejlődésének egyik fázisa. Az ujabb fejlődésü objektív irány u. i. szakit a zavaró fő és mellék ok fogalmaival, de nem is ragaszkodik egyoldalúan a causalitas alakjához, hanem inkább a tevékenység módját helyezi előtérbe, bár amint látni fogjuk, még gyakran kisértenek az ujabb fejlődés idejében is a régi, értéküket veszített fogalmak és megkülönböztetések. Az objektivizmus ujabb fejlődése kétségtelenül legelső sorban Birkmeyer munkásságához fűződik, kinek mondhatni egyik tudományos életfeladatává nőtte ki magát a Buri nevéhez fűződő szubjektivizmust a német jogterületen elfoglalt malmáról detronizálnia mint olyant, mely „minden bajnak a gyökere" s helyebe az objektivizmust juttatni érvényesüléshez. Birkmeyer14 rendszerét szintén a causalitas pillérein épiti fel. Birkmeyer szerint valamely eredmény feltételei között meg kell különböztetnünk azt a feltételt, mely súlyban valamennyit felülmúlja, vagyis mint ö fejezi ki: a „wirksamste" feltételt. E leghatékonyabb feltétel: az ok. Birkmeyer szerint csak ez a feltétel okozza az eredményt s kinek személyében e feltétel előfordul, csak az követi el a tényálladéki cselekményt, azaz csak ez lehet tettes. Társtettesek tehát azok, kiknek együttes cselekvése képezi az eredmény leghatékonyabb feltételét. Mig ! a bűnsegéd mindig az eredménynek csak valamely alárendeltebb feltételét valósítja meg. Birkmeyer a maga álláspontját a következő példával szemlélteti : legyen az eredmény 12, feltételei pedig 7+34-2. Akkor 7 a döntő jelentőségű, a leghatékonyabb feltétel, tehát az eredmény, oka a büntetőjog értelmében. Ha az etjy emberi cselekvésből áll, ugy akkor az a véghezviteli és tényálladéki cselekménv ; ha pedig abban többen vettek részt, például ilyen formán : (3+3)+3+2=12, akkor a (3+4) által jelzettek létesítették a 12 eredmény okozását, a büntetendő cselekményt együttesen követték el, tehát társtettesek. Birkmeyer elmélete azonban nem nélkülözi teljesen a szubjektív elemet sem. Az eredmény oszthatóságából indulva ki, kérdés tárgyává teszi fel, miként lehetséges az, hogy egyes részes míg pusztán az eredmény egyik részét okozta, addig "az összeredményért büntettetik ? A kérdésre a feleletet abban adja meg, hogy a büntetőtörvénykönyv mintegy azt szupponálja, hogy ily esetben a részes „bűnössége által pótolja az összeredményt 11 Stübel: Über die Teilnahme mehrer Personen an einem Verbrechen. 1828. >- Luden : Abhandlungen aus dem Strafrecht. 1840. " Bun : Abhandlungen aus dem Strafrecht. 1862. 142. 1. 14 Birkmeyer: Die Lehre von der Teilnahme und die Rechtsprechung des Reichsgerichtes. 1890.