Erdélyi jogélet, 1942 (1. évfolyam, 1-10. szám)

1942 / 1-2. szám - Az osztrák polgári törvénykönyv sírhantjánál

Súlyos erkölcsi gyengeség és a nemzeti öntudat elhomályosulása volna az, ha az erdélyi magyarság az évezredes történelmi fejlődése során az ő lelki világából nőtt jogot — a saját nemzeti jogát — 90 év leforgása alatt elfelejtve, megtagadva, idegen államnak erőszakkal reá kényszerített jogát tekintené sajátjának. Az arra való hivatkozás, hogy az erdélyi szellemet viszszatükröző erdélyi jogszokásokra a magyar jog felfrissítésének kötelessége vár, a szokásnak területhez kötöttségét vitató oldalon önellentmondás; de tárgytalan is, mert a felszólalások célja nem az erdélyi történeti jog visszaállítására, hanem az Optk. rendelkezéseinek fenntartására irányul. Történelmi jog hazájában idegen jogrendszer fenntartásához ragaszkodni, — olyan jogrendhez, amely már megalkotásának területén is régen a múlté — meglepő jelenség. De még meglepőbb és a nemzet érdekeit sem szolgálja, az az észrevétel, amely a magyar családi és örökösödési jognak a rendiséggel való öszszefüggését hangoztatja, sőt a feudális kor szellemét idézi, retrográdnak minősíti anélkül mégis, hogy hazai családi és öröklési jogunk intézményeinek ilyen vonatkozásait határozottan megjelölné. A magyar és erdélyi nemesi birtokoknak a hűbéri birtokoktól való különbségénél, az Európa nyugatán kifejlődött hűbéri jog fő elveitől való lényeges eltérésénél fogva hazánkban hűbéri jogviszonyról beszélni soha sem lehetett. (Wenzel: Magyar és erdélyi magánjog 165. §.) A feudális kor szellemének emlegetése tehát nem csak téves, hanem hazánk mai jogrendszerének rosszakaratú megitélésére alkalmas. Vizsgálva azt, hogy az adományrendszernek, az ősiségnek és a nemesi előjogoknak csaknem egy évszázaddal ezelőtt történt megszüntetése után vannak-e még a magyar családi és örökösödési jogban rendi elemek, — azt látjuk, hogy csupán a törvényes hitbérnek, a közszerzeménynek és az özvegyi öröklésnek intézményében találkozunk a magyarság rendi tagozódásának történelmi emlékeivel. Azt a pénzösszeget nevezetesen, amely a nőt törvényes hítbér cimén megilleti, az 1840. évi XXII. t. c. 85. §-a 400, 200, illetve 40 pengőben határozza meg aszerint,