Bűnügyi szemle, 1914-1915 (3. évfolyam, 1-10. szám)

1914 / 1. szám - A becsületsértő cselekményekről. [2.r.]

12 avagy hiányzík-e belőle a búsítani, a sérteni akarás. Hogy erre a büntetés mértékénél tekintettel vagyunk, nem elégíthet ki bennünket, mert a jóhiszemű, önérzetes embert a bűnösség kimondása sokszor keményebben sújtja, mint maga a büntetés. Számos esetben a közérzület a cselekvőséget éppen lázért veszi sértőnek, mert ilyen szándékkal volt elkövetve, és viszont azért nem lát benne sértést, mert a tettesnek nem volt sértő célzata. A vádlottnak az a fogadkozása, hogy nem iakart sérteni (az u. n. protestatio) egymagában természetesen nem elegendő a felmentésre, mert ma is csak azt felelheti neki a bíró, hogy ,,protestatio actui contraria nihil operatur"; de kétségtelen, hogy a közéletben gyakran ezzel is beérjük. Voltak azonban idők, mikor a hasonló természetű jóvátételt (a bocsánatkérést, visszavonást) annyira elégségesnek tartották, hogy még ítéleüleg is kötelezni lehetett reá a bűnöst. A 43-iki javaslat (269. §.) is a büntethetőséget megszüntető oknak vette a visszavonást. Nem adhatnánk-e tért, persze esetről-esetre mérlegelve a dolgot, ma is az ilyen humánus felfogásnak? Nem vagyunk-e kínos helyzetben, ha éppen becsületsértésiért kell büntetnünk azt az ifjút, ki egy leányért szerelemre gyuladva, hirtelenül csókot lop tőle? Még erre a tettre is azt mondják, hogy kiviláglik belőle az animus injuriandi vagy az ,,intention de nuíre". Persze, a lipcsei jogi fakultás 1634-ben megállapította annak a studiosusnak a bűnösségét, aki ,,aus geschöpfter Liebe" egy lakodalomban csókot rabolt egy leánytól.30 De nem inkább mosoly tárgya lehet-e az ilyen ,,bűnösség" és nem fonák-e a tudós uraknak azon való felháborodása, hogy a dolog nyilvánosan (chne Scheu und Schaun öffentlich) történt; holott titokban mindenesetre félreérthetőbb és így sértőbb lett volna a támadás? Nem jobban megfelelne-e a jogérzetnek, ha ily esetben pl. a BTK. 249. §-át alkalmaznók? Ez szigorúbb minősítés; de nem is arról van szó, hogy az ilyeneket mentesítsünk, hanem arról, hogy a közérzülettel egybehangzóan állapítsuk meg, mi az injuria. Aki a német judicaturát figyelemmel kiséri, látni fogja, mennyire igaza van Barnák, midőn a bíróságokat még mindig az animus ínjuriandival küzködőknek mondja. Régebben (1880) a 38 Osenbrüggen, Casuistik des Criminalrechts (1854.) 118. 1. Ma is így, 1. Schwarze, i. m. 537. 1.