Bírák és Ügyészek Lapja, 1915 (6. évfolyam, 43-51. szám)

1915 / 46. szám

352 A valódiság bizonyítása és a vádtanács. (Sajtótörvény S3. és 54. §-a.) A sajtótörvény 53. és 54. §-a (s azt kiegészítőlég a becsület védelméről szóló törvény 29. §-a) a valódiság bizonyítását perjogi korlátok közé szorítja. Az e törvényszakaszokban foglalt rendelkezés a valódiság bizonyításának kérdését szabályozó anyagi jogi rendelkezéseket nem érinti. Nem érinti a kérdést, hogy valódiság bizonyításának mily irányban van helye. Csupán annyiban korlátozza a bizonyítási szabadságot, hogy megállapítja a bizonyítás iránti indítványnak s a bizonyítékok előterjesztésének záros határidejét és pedig azzal a hatálylyal, hogy az e perbeli szakon túl előterjesztett bizonyítási indítványt a bíróság figyelembe nem veheti. A bizonyítási indítvány tehát, különbeni mellőzés terhével, a záros határidőn belül terjesztendő elő. E záros határidő a vádirat közlésétől számítandó nyolcz nap (S. T. 53. §. 1. 2. bek.), az ellenbizonyítékokra vonatkozólag pedig a biróság által kitűzendő hasonló határidő (S. T. 53. §. 3. bek.). Ez időponton túl valódiság bizonyítása iránt indítvány elő nem terjeszthető. S az elkésetten előlerjesztett indítványt a biróság mellőzni köteles. E szabály alól csupán két kivétel van. Nevezetesen: 1. ha a kért bizonyításfelvétel nem teszi szükségessé a tárgyalás elhalasztását; 2. ha a bizonyítást kérő fél igazolja, hogy a felvétetni kért bizonyítékot előbb nem ismerhette. (S. T. 54. §. 2. bek.) Ez esetekben helye van az 53. §. 1. és 2. bekezdésében kitűzött határidő lejárta után előterjesztett bizonyítékok felvételének is. Máskép nem. Ezek szerint abban a kérdésben, hogy a S. T. 53 §-a értelmében lehet-e mellőzni a bizonyítás felvételét, csupán az szolgál irányadóul, hogy a bizonyítás iránti indítvány, illetőleg a bizonyíték az itt kitűzött záros határidő alatt elő lett-e terjesztve. Csupán ez^ szolgál irányadóul, nem pedig az, hogy a vádtanács mily álláspontot foglalt el a szóban forgó indítványnyal szemben. Az, hogy a vádtanács elrendelte-e a bizonyítékoknak a főtárgyalásra leendő beszerzését, jelentőséggel csak annyiban bír, hogy a vádtanács által beszerezni rendelt bizonyítékok a főtárgyalásra beszerzendők, tanuk megidézendők, stb. Azonban a vádtanács elutasító határozata az eljárás további menetére s az ügy végleges befejezésére semminemű befolyással nem bír. A S. T. 54. $-ának 2. bekezdése azt az általános szabályt tartalmazza ugyan, hogy a vádtanács végzésében megjelölt bizonyítékokon kívül más bizonyítékok beszerzését az 53. §-ban meghatározott idő elteltével a felek nem kérhetik. Ámde e tilalom alól ki van véve az az eset is, ha a bizonyítékok beszerzését a felek «az eljárás előző szakában eredménytelenül kérték<>. Ha tehát a vádtanács mellőzte is a bizonyítékok beszerzését, ez egyáltalában nincs útjában annak, hogy a mellőzött bizonyítás a főtárgyalásra beszereztessék, illetőleg a főtárgyaláson felvétessék. A vádtanács elutasító határozata tehát nem akadályozza azt, hogy a felek a bizonyításfelvételt akár a főtárgyalás előkészítő szakában a főtárgyalási elnöknél, akár a főtárgyaláson kérelmezzék. És ha a bizonyítás iránti indítvány eredetileg kellő időben (S. T. 53. §.) volt előterjesztve: a főtárgyaláson ismételt amaz indítványt az itélőtanács érdemlegesen elbírálni köteles, arra való tekintet nélkül, hogy a vádtanács elrendelte-e a bizonyíték beszerzését vagy nem. Abból az alaki okból tehát, hogy a vádtanács a bizonyíték beszerzését mellőzte: a főtárgyaláson előterjesztett bizonyítási indítványt elutasítani nem lehet. A valódiság bizonyítása iránti indítvány elbírálásánál perjogi tekintetben csak három szempont szolgálhat irányadóul. Első sorban azt kell vizsgálni, ho.sy az indítvány eredetileg kellő időben, azaz az 53. §-ban meghatározott határidőn belül elő volt-e terjesztve. Ha elő volt terjesztve, úgy a bizonyításfelvételnek perjogi akadálya nem lehet; a bizonyításfelvétel tehát csak anyagi jogi okokból mellőzhető. Ha az 53. i;'-ban meghatározott határidőn belül bizonyítási indítvány előterjesztve nem volt, akkor csak az imént már említett két esetben lehet bizonyítást elrendelni, az esetben t. i., ha a bizonyításíelvétel nem teszi szükségessé a tárgyalás elhalasztását, vagy ha a fél igazolja, hogy a bizonyítékot előbb nem ismerhette. Tehát az a körülmény, hogy a vádtanács mily álláspontot foglalt el a bizonyítási inditványnyal szemben, az itélőtanács szempontjából teljesen közömbös. A valódiság bizonyítása kérdését nem a vádtanács dönti el, hanem az itélőtanács. Sőt a vádtanács nem is a valódiság bizonyítása kérdésében, hanem a bizonyítékok beszerzésének kérdésében határoz. E határozata az eljárás további menetére semminemű befolyással nem bír. Csak úgy nem, mint a főtárgyalási elnöknek, a főtárgyalás előkészítő szakában, a bizonyítékok beszerzése iránti indítvány tárgyában hozott határozata. Elutasító határozata nincsen útjában annak, hogy az indítvány a lőtárgyaláson újból előterjesztessék és döntés tárgyává tétessék. Az elutasító vádtanácsi vagy elnöki határozat következménye nem a bizonyílasfelvétel mellőzése, hanem legfeljebb csak az lehet, hogy ha a főtárgyalási tanács máskép dönt s elrendeli a kérdéses bizonyítás felvételét: a bizonyításfelvétel esetleg a főtárgyalás elnapolását fogja szükségessé tenni. Az azonban nyilvánvaló, hogy a vádtanács elulasító határozata a valódiság bizonyításának útjában nem állhat. Ámde a bíróságok gyakorlatában a kérdés, úgy látszik, nem egészen tiszta, a mennyiben kifejezésre jut a kifejtettel ellentélben álló felfogás is. Elöltem fekszik a Kúriának egy határozata, mely az indokolásban a következő kijelentést tartalmazza: «A kérdések feltételének megtagadása . . . helyesen történt, mert a vádlanács a valóság bizonyítását csupán arra vonatkozólag engedte meg, hogy a sértett és a vádlott ellenséges viszonyban voltak-e és hogy a kihágási eljárás során név szerint megnevezett tanuk kihallgattassanak-e» (1915 febr. 9-én B. I. 1469/1915. sz. a.). E kijelentésből az következtethető, hogy a valódiság bizonyítására vonatkozólag javaslatba hozott kérdésnek az esküdlek elé való terjesztését meg lehetne tagadni azon az alapon, hogy a vádtanács a valódiság bizonyítását meg nem engedte; azt lehetne következtetni, hogy a valódiság bizonyítására vonatkozólag csak abban az irányban lehelne kérdést feltenni, a mely tekintetében a vádlanács a valódiság bizonyítását megengedte. Ez a felfogás a vádtanács határozatát oly hatálylyal ruházza fel, a melylyel ez a törvény értelmében nem bír. Az idézelt határozat további indokolása kétségtelenné teszi, hogy a szóbanforgó esetben a valódiság bizonyítása s ez irányban való kérdésfeltevés helyesen mellőztetett, mert a S. T. 53. §-a szerinti határidőn belül bizonyítás iránti indítvány előterjesztve nem lett. Az indokolás szerint ugyanis «a védelem által indítványba hozott kérdések tulajdonképen a valódiság bizonyításának olyan területére vonatkoznak, a melyekre nézve a sajtótörvény 53. §-ában meghatározón időkben indítvány nem terjesztetett elő o. Ez a körülmény mindeneseire indokul szolgál arra, hogy a valódiság bizonyítása s az ez irányban való kérdésföllevés mellőztessék. Mert a törvényes haláridő lejárta után előterjesztett indítványt a biróság figyelembe nem veheti (S. T. 53. §. 1. bek.). Az indítvány elkésett volta azonban a mellőzésnek elégséges indokául is szolgál. E mellett az, hogy a vádtanács mily álláspontot foglalt el, jelentőséggel egyáltalában nem bírhat. A vádlanács döntése a főtárgyalási tanácsnak egyáltalában nem praejudikál. Sem a valódiság bizonyításának elrendelése, sem a vonatkozó kérdés feltétele tekintetében. Az ellenkező gyakorlat rendkívül mélyreható következményekkel járna s a feleket törvényadta jogaik érvényesítésében korlátozná. És pedig annyiban, hogy a valódiság bizonyítását teljesen a vádtanácsnak szolgáltatná ki. Teljesen és felebbezhellenül. Mert a mennyiben a vádtanács határoz a valódiság bizonyítása kérdésében, ezt rendszerint csak a vádhatározatban teheti. A vádhatározat ellen pedig perorvoslatnak helye nincsen (B. P. 269., 270. §§.). A valódiság bizonyítása kérdésében való döntés tehát még a kir. ítélőtábla revíziója elől is el volna vonva. A vádtanács döntene végérvényesen és felebbezhellenül. E kérdés pedig a Kúria revíziója alá van helyezve, akár a bizonyítás kiegészítése, akár az esküdtekhez intézendő kérdés iránti indítvány alakjában kerül az a főtárgyalási tanács elé. Előbbi esetben a 13. P. 384. §-áriak 9. pontja) utóW); esetDen pe(ljg a B p N 29. §-ának 4. pontja áll a felek rendelkezésére. A lelek pedig nem korlátozhatók abban, hogy a rendelkezésükre álló jogeszközöket ér-