Bírák és Ügyészek Lapja, 1915 (6. évfolyam, 43-51. szám)

1915 / 43. szám

330 A moratórium és a bíró. Irla: dr. Schuster Rudolf. A moratóriumi rendeletek készítése mindeneseire nehéz leiadat volt. De nem kevésbé nehéz feladat a moratórium helyes megszüntetése. Egyetértés van abban a tekintetben, hogy a megszüntetés nem történhetik meg egyszerre, hanem csak fokozatosan. Ezeket a fokozatokat azonban nézetem szerint a rendeletben csakis nagyon általánosan, azaz íővonásokban kell jelezni, minden részletezéstől pedig tartózkodni kell, vagyis itt van az a pont, a melyen a bírónak tág teret kell átengedni. Az eddigi moratóriumi rendeletek az egyes kérdések elbírálásánál a bíróság belátására és mérlegelésére úgyszólva semmit sem bíztak. Hogy ez miért volt így, nem lehet tudni, de nézetünk szerint ez hiba volt. Németországban ez a rendszer, mely szerint a legnagyobb részét annak, a mit nálunk moratórium-rendeletekben szabályoztak, a biró belátására bízzák, teljesen bevált. Nálunk is be fog válni, adjunk csak alkalmat a bíróságainknak. Bíztunk mi már nehéz, válságos időkben sokkal nehezebb kérdéseket bíróságainkra, és nem bántuk meg soha. Azt szokták nálunk a rendszer ellen felhozni, hogy elvileg helyes lehet ugyan, de «pertechnikai nehézségek)) vannak, melyek miatt a biróra e kérdések elbírálását bízni nem lehet, mert a biró kénytelen volna az adós anyagi viszonyainak megállapítása stb. végett külön eljárást lefolytatni. Ez az a mit, az igazat megvallva, nem értek. Én a magam részéről semmi, de igazán semmi nehézséget fennforogni nem látok Nézzük csak jól meg, hogy miről van itt szó? Úgy néz ki nekem a dolog, hogy itt az ú. n. pertechnikai nehézség csak mintegy külső ürügy; az igazi ok, melynél fogva az itt eldöntendő kérdéseket nem bízzuk a biróra, talán inkább az, hogy nem merjük meglenni: bíróságaink ítélőképességét nem tartjuk eléggé megérettnek, hiányzik e téren talán a kellő bizalom. Ezzel szemben bátorkodom csak a következőkre utalni: A biró maga is polgártársai között él, ismeri a társadalmi és gazdasági életet befolyásoló okokat és körülményeket. Ehez járul, hogy a bírótól jelen esetben nem várnak semmi egyebei, mint a mit számos más, hasonló perben amúgy is rábíz a törvény és a törvényes gyakorlat. Gondoljunk csak a következő leggyakoribb esetekre: A ki pl. tartási perekben ítélkezett, épen azzal a kérdéssel foglalkozott, melyet most ú. n. pertechnikai nehézségek miatt nem akarnak a biróra bízni. A férj köteles a feleségét nemcsak polgári állásához, hanem vagyonához és keresőképességéhez mérten eltartani. (Javaslat a ptkről 26. §. stb.) A törvénytelen gyermek részére nem Ítélhető meg tartás fejében több, mint a mennyi az atya saját vagyoni helyzetének és keresőképességének megfelel. (U. o. 218. §.) De a kötelmi jogban is van sok ilyen eset. Pl. a viszonos teljesítésnél az egyik fél megtagadhatja a teljesítést, ha akkor, mikor teljesíteni kellene, a másik fél vagy ai vUzonyai oly rosszak, hogy viszontszolgáltatás iránti követelése ezáltal veszélyeztetve van (U. o. 902. §.). Vétlen károkozásnál vagyoni kár térítendő meg, a mennyiben ezt a fennforgó körülményekre, különösen az érdekelt felek vagyoni viszonyaira való tekintettel a méltányosság megkívánja (U. o. 1486. §.) stb. Ilyen esetet magánjogunkból és kereskedelmi jogunkból még sokat tel lehetne sorolni, de az itt említett esetek is teljesen beigazolják, hogy azt a kérdést, melyet most ú. n. pertechnikai okokból nem akarnak biróra bízni, már rég reábízták, és soha se hallottam, hogy a bíróságok a kérdés mikénti eldöntése miatt különös panaszra vagy kifogásra okot szolgáltatott volna. Ha ily természetű kérdések elbírálását' nem merjük a biróra bízni, akkor ne léptessük életbe a ptkvet; de nem kelleti volna életbeléptetni a Pp.-t sem, melynek 397. §-a a birónak a teljesítési időnek rendkívüli körülmények közli megállapításánál szabad kezel biztosít. Ha pedig élelbeléptették a Pp-t, akkor talán még sem foroghatnak fenn azok az ú. n. pertechnikai nehézségek. Teljes meggyőződésből, hosszú bírói gyakorlatomban gyűjtött közvetlen tapasztalataim alapján mondhatom, hogy ily kérdések eldöntésénél soha semmiféle nehézséget nem észleltem. Hogy pedig a jelen kérdésnél valami különösebb nehézségek forognának fenn, el nem ismerhetem. Az se áll, hogy a birónak úgyszólva e kérdés tisztázása végett mintegy külön eljárást kellene megindítania, mert a biró nem tesz semmi egyebet, mint hogy bizonyos tény kérdésekre nézve, a milyeneket más perekben már számtalant eldöntött bizonyításfelvételt rendelt el és foganatosít. Azt hiszem tehát, hogy a biróra bízhatjuk nyugodtan a teljesítési határidő és a teljesítés mérvének megállapítását. Azt a feladatot, melyet a német bírói kar teljes megelégedéssel megoldott, a magyar birói kar is bizonyára jól fogja megoldani. Sokkal helyesebb, igazságosabb és gazdasági helyzetünknek megfelelőbb módon lesz ekkor e kérdés megoldva, mintha azt a rendeletben részletezzük és a biró kezét megkötjük. Ha pl. bizonyos időre bizonyos hányadot, pl. 20—30%-ot állapít meg a rendelet fizetendőnek, ez gyakran a leghelytelenebb eredményre vezethet. Mert lehetséges, hogy a 20—30% épen az illető adós viszonyaihoz méiten túlcsekély, lehet, hogy az adós anyagi viszonyai megengedik talán 50—80—100% lefizetését, úgy, hogy ha csak 20—30%-ot fizet, a hitelező rosszul jön ki. De lehet, hogy a 20 — 30% túlsók, hogy annak megítélése az adós tönkretételével egyenlő, akkor az adós jön ki rosszul. Mindezt a biró, ha szabad keze van, jobban tudja elbírálni és elintézni. A biró az ítélkezését a konkrét viszonyokhoz mindig hozzásimíthatja ; ettől a bírót elzárni annyi, mint őt tulajdonképeni szép feladatából kizárni és géppé degradálni. Ezzel szoros összefüggésben áll egy másik szempont, melyet kiemelni óhajtok, t. i. az, hogy a hitelező érdekét jobban kell figyelembe venni, vagyis a hitelező érdekét legalább is oly mértékben kell figyelembe venni, mint az adósét, mert közgazdaságilag a hitelező érdekének elhanyagolása legalább is oly káros lehet, mint az adós érdekének elhanyagolása. Idetartozik pl. az, hogy a moratórium alá eső követelés iránti kereset ne utasíttassék vissza hivatalból. Ez a rendelkezés túlmegy mindazon, a mi egy moratórium rendeltetése lehet. A hitelező legyen jogosítva keresetet indítani, és bízzuk az alperesre azt, vajon akar-e a követelés moratóriumi voltára alapított kifogással élni, mely esetben megint a biró lesz az, ki elbírálja, vajon alapos-e a kifogás és mennyiben? Ha nem tesz az adós kifogást, és talán fizetni hajlandó és a hitelező megfelelő fizetési módozatokba beleegyezik, miért álljuk hivatalból útját ily egyezségnek, mely mindkét fél érdekét és közgazdasági viszonyaink kívánalmait egyaránt szolgálja. Végül ugvancsak a hitelező érdekét nagyon sértő intézkedésnek tartom, hogy csődnyitást kérni egyáltalában ne lehessen. Nálunk a káros vagyoneltolódások gyakoriak, ezt tudja mindenki, ki ily perekben dolgozott, mindig sajnálva, hogy még mindig nincs törvényünk, mely a csődön kívüli megtámadás kérdését szabályozza. Különösen tehát mindaddig, a míg ily törvény nincs, nem lett volna szabad az általános csődnyitási tilalmat kimondani; ezt nem tartom veszélytelennek. De ettől el is tekintve nincs létjogosultsága ily általános csődnyitási tilalomnak, a mit tudtom szerint egyetlenegy moratóriumi rendelet sem mondott ki külföldön. Nem is birom belátni, miért ne kérhessen a hitelező csődöt oly adós ellen ki sem személyileg, sem vagyonilag nincs semmi viszonylatban a hadi állapottal ? A hitelező kérelmére a csődnyitás — nézetem szerint csak annyiban lenne megtagadandó, a mennyiben ezt a hadi állapot indokolná, mely kérdés elbírálását nyugodtan a biróra bízhatjuk, így van ez pl. Németországban, hol csak a hadbavonult ellen nem lehet csődöt kérni, ha pedig megnyiiotlák volna, az eljárást fel kell lüggeszteni. Ezáltal úgy a hitelező, mint az adós érdeke jobban van megvédve, mint az általános tilalom által, hol a hitelező érdeke megvédve egyáltalában nincs és holmi üzelmek a rosszhiszemű adós javára bár akaratlanul, de tényleg pártolásban része-