Az adó, 1928 (16. évfolyam, 1-10. szám)

1928 / 10. szám - A társulati adó reformja

Dr. Baamgarten Nándor: A társulati adó reformja. tételekben 48%-ig emelkedik, még csak kombinációba is venni. Hiszen az 1909. évi Wekerle-féle reform szerint a társulati adó + társulati jövedelemadó maximuma 15%-ot tesz ki, mely kulcs mellett a kétszeres adóztatás teljesen ki van küszöbölve és ezenfelül a társulati jövedelemadó alapjából a vállalat tőkéjének és tartalékainak 3-5%-a levonandó. Ha tehát pl. a kimutatott jövedelem a saját tőkék 7%-át tette ki, az akkori arany tőkék mellett igen kedvező eredmény, az összadó 12V2% lett volna. Ha ezzel szembeállítjuk a mai társulati adót, mely a legigazságtalanabb kettős adóztatás mellett a legalacsonyabb fokozatban is már 16%-kal kezdődik, a legmagasabb fokozatban pedig 30%-ig emelkedik és mindezekhez hozzáadandók még azok a pótlékok is, melyeknek kiküszöbölését az 1922 : XXIV. t.-c. 27. §-a megígérte ugyan, de egy év múlva a szanálási törvény ez ígéreten túlhelyezkedve újból behozta, illetve a társulati adó után útadó, községi pótadó és kereskedelmi kamarai illeték kivetését engedte meg. Hogy ez milyen jelentékeny újabb megterhelést jelent, kitűnik abból, hogy Budapesten a pótadó és mellékjárulékok összege a 77%-ot meghaladja. Míg tehát az 1909. évi Wekerle-féle reform igazságos, arányos és tűrhető adóztatásra törekedett, addig a mai adótörvény már kulcsánál és jellegénél fogva állami haszonrészesedéssé alakult át, mely az intenzívebb termelést egyenesen akadályozza. Tűry Zoltán idézett cikkében ezen úgy akar segíteni, hogy az 1909. évi Wekerle-féle reform egyes intézkedéseire visszatérne a nélkül, hogy a mai túlmagas kulcsokat megváltoztatná, másrészt oly új adóztatási módot ajánl, mely magát a társulatot kívánja a természetes személyek birtokában levő részvények után jövedelemadóval (sőt vagyonadóval is) megróni. Túry is elismeri, hogy „ez a megoldás, mely az egyéni jövedelmet és vagyont nem az egyénnél, hanem a vállalatnál adóztatja meg, ellentétben áll a jövedelmi és vagyonadó elméleti struktúrájával," de ezt az ellentétet sokkal kevésbbé bántónak tekinti, mint „akár a túladóztatást, akár az adó elöl való menekülést". Nézetem szerint a felvetett eszme nemcsak az egyéni progresszív jövedelmi adóztatással állana ellentétben, hanem a társaságoknak oly nagyfokú túladóztatását idézné elő, mely még a mai, általa is igazságtalannak és atrocitásnak nevezett állapotnál is jóval rosszabb volna. Akárhogy nevezzük bár társulat által a részvényes helyett fizetett adót, ez végeredményben nem lehetne egyéb, mint egy természetszerűleg igen alacsony kulcsú új szelvényadó, mely a mai társulati adó mellett semmi jogosultsággal sem bír és melynek életbeléptetése a jelenlegi időben, midőn külíöldi tőke behozatalát kívánjuk, sőt arra rá is vagyunk utalva, éppenséggel nem látszik indokoltnak. Viszont a nagyjövedelmű személyek megadóztatása a mostaninál aránytalanul könnyebb volna, amennyiben teljesen lehetetlen volna a társulatnál fizetendő jövedelmi adónál azt a kulcsot alkalmazni, mely tényleges teherbírásuknak megfelel. E mellett összelő. s^. 357