Az adó, 1926 (14. évfolyam, 1-10. szám)

1926 / 9. szám - A pénzleromlás és az adóztatás [2. r.]

Dr. Bűdroghy József: A pénzleromlás és az adóztatás. sújtattak azok, akik tőkéjüket az állam nehéz helyzetében csupán kölcsönadni kívánták, és adóval sújtattak gyakran más polgártársaik javára mindazok, akiknek a valutaromlás időpontjában készpénzűk vagy követelésük volt. Az államháztartás szempontjából a helyzet fordított. Azokat a deficiteket, amelyek a háború esztendején és az azt követő évek alatt felmerültek, az egyes államok a legtöbb esetben egyáltalában képtelenek lettek volna fedezni. Az államadósságok kamatai ugyanis az államkincstár számára évi kiadási tételt képeznek. És amikor az államadósságok kamatainak fedezéséről kell beszélnünk, két konstans tételt kell felvennünk. Az egyik a feltétlenül szükséges állami szolgáltatásokkal járó kiadások összege, amely az esztendők során állandóan ugyan, de csak kis összegekkel emelkedik. A másik a lakosság teherbíró képessége, amely az esztendők során rendes viszonyok között ugyancsak lassú, állandó emelkedést mutat. Feltéve azt, hogy a lakosság teherbíró képessége meghaladja az államháztartás rendes vitelével járó kiadásokat, a két tétel között lévő különbözet az, amely az államadósságok kamatszükségletének fedezésére és azok tőketörlesztésére fordíthatók. A háború alatt azonban az államadósságok igen nagy mértékben növekedtek meg. 1914-ben, mint fentebb említettük, a magyar állam adósságának tőkeálladéka 7-8 milliárd aranykorona volt, és ezen összeg kamatoztatása és törlesztése az összes, 1914. évi 22 milliárd aranykorona kiadásból 371 milliiót, tehát az összes kiadások 16'4%-át vette igénybe. És ha feltennők azt, hogy a háború alatt nem romlott volna a magyar korona, akkor a háború végén mutatkozó 40 milliárd államadósság kamatoztatására és tőketörlesztésére kereken 2 milliárd aranykorona lett volna szükséges. Ennek a tehernek a fedezése pedig más szóval annyit jelent, hogy Magyarország békebeli kiadásait megkétszerezni lett volna kénytelen. Nem lehet pedig kérdéses az, hogy egy 4 milliárd aranykoronás állami kiadást a háború után elszegényedett Magyarország nem bírt volna meg. Az államháztartás szempontjából tehát a valutaromlásnak jótékony hatása van. És ezt a hatást a legjobban Németországon tapasztalhatjuk. Az államadósságok kamatszükségietének és tőketörlesztésének a fedezésére Németország 1913-ban rendes kiadásainak 8-6%-át költötte el. Ez az arány 1915-ben már 74ü/o-ra, 1918-ban 94°/o-ra, 1920-ban 51%-ra, 1923-ban 1'6%-ra és 1925-ben ?-6%-ra emelkedett. És talán ez a megállapítás magyarázat lehet a különböző európai államokban megkísérelt szanálások sikertelenségére is. A valutaromlásnak az államkincstár számára efemer jótékony hatása van. Ez a hatás abban áll, hogy az államadósságok tőkeértékének csökkentésén túl csökken a kamatszükséglet és a törlesztési szükséglet aranyértéke is. Ahhoz tehát, hogy az államháztartás helyzete egyensúlyba kerüljön, hogy a rendes bevételekkel a kiadások fedezhetők legyenek, az államháztartásnak az államadósságok cél339