Az adó, 1920 (8. évfolyam, 1-10. szám)

1920 / 1-2. szám - A német-osztrák köztársaság öröklési illeték novellája

Külföld. nyünk 30. §-ában foglaltakkal teljesen azonos tartalmú szabályokat állít fel. Arra az esetre lazonban, ha az örökös az első örökhagyó leszármazója volt és az átszállástól számított négy éven belül meghalt, végül ő utána is leszármaizói vagy házastársa örökölt, az első öröklés után kiszabott illetéknek csak annyi nyolcadrészét kell fizetni, ahány félév a két haláleset között eltelt. Az örökség visszautasítása, valamint az örökségről való lemondás ecetére a törvény a mienkkel hasonló szabályokat tartalmaz. Érdekes rendelkezést tartalmaz a 14. §. az osztályegyezségekre nézve, amelyet szószerint közlünk: „fia a hagyaték átadása előtt az örökösök, vagy az örökösök éshagyományosok, vagy több hagyományos között az öröklési és hagyományi igényekre, vagy a vagyon felosztására nézve megegyezés jött létre, az öröklési illetéket oly módon kell megállapítani és fizetni, mintha azok a vagyontárgyak, amelyekre az egyezmény vonatkozik, közvetlenül arra szállottak volna, akinek az egyezmény alapján jutottak; ha azonban az illeték kiszámításánál az egyezmény figyelmen kívül hagyása esetén az öröklési illeték az egyezmény után járó illetékkel együtt nagyobb összeget tenne ki, az öröklési illetéket úgy kell kiszámítani, mintha egyezményt nem kötöttek volna." Ennek a kissé nehezen érthető szövegnek tehát az az értelme, hogy abban az esetben, ha az örökösök oly módon egyeztek megr hogy egyik vagy másik osztályrészén felül vett át, az öröklési illetéket úgy kell kiszabni, mintha az átadás nem az egyezség, hanem a törvény vagy végrendelet alapján történt volna és az osztályegyességet mint élők között kötött jogügyletet kell külön illeték alá vonni. A törvény 15. §-a felsorolja, hogy mit kell a hagyatéki vagyonhoz számítani. Ezek a rendelkezések megegyeznek az 1918. évi XI. t.-c. 4., 5. és 7. pontjaiban foglalt szabályokkal. A mienkkel azonos rendelkezései vannak az életbiztosítási összegekre és a kétes és behajthatatlan követelésekre nézve. Az értékelési szabályokat a törvény általában nem tartalmazza, mert érvényben maradnak a régi illetékszabályoknak ezekre vonatkozó rendelkezései. Ellenben a műtárgyak kivételes értékelését megengedi mindaddig, amíg azokat az örökösök el nem idegenítik, vagy külföldre nem akarják vinni. Ilyen esetben a valóságos értéknek megfelelő illetéket pótlólag kell megfizetni. A haszonélvezet, továbbá a visszatérő szolgáltatások értékelése szempontjából a régi szabályoktól csak annyiban tér el a törvény, hogy ha a haszonélvező vagy járadékélvező hatvan évesnél idősebb, a haszonélvezet értékéül a haszonélvezet vagyonértékének negyedrészét, illetve a járadék ötszörösét kell venni. A haszonélvezettel terhelt örökség után járó illeték kiszabására nézve a törvény rendelkezései némileg eltérnek a mi törvényünk sokszor támadott 12. §-ában foglalt attól a rendelkezéstől, hogy az állag örököse a vagyon teljes értéke után tartozik — természetesen a haszonélvezet megszűnése után — illetéket fizetni, azonban kerülő úton mégis ugyanazt az eredményt éri el. A vonatkozó 21. §. ugyanis így rendelkezik: „Ha valamely, harmadik személy haszonélvezeti vagy használati szolgalmával terhelt dolog az öröklés tárgya, az ezután a szerzés után járó öröklési illetéket a szolgáló dolognak a szolgalom értékével kisebbített értéke után az illetékkötelezettség beálltakor azonnal ki kell szabni, azonban a befizetés a szolgalom megszűntéig halasztható. A pénzügyi hatóság kívánságára az elhalasztott illeték megfelelően biztosítandó. A szolgalom megszűnte után a nyilvántartott illeték mellett attól az értéktöbblettől járó illeték is lerovandó, amellyel az eddig terhelt dolog tulajdonosa a szolgalom megszűnése következtében gazdagodott. Ha a szolgalommal terhelt dolog a szolgalom megszűnte előtt haláleset folytán, vagy élők között való ajándékozás útján továbbruháztatik, az, ilyen továbbátruházás után öröklési vagy ajándékozási illeték nem jár; a szolgalom megszűnte után aznban az, akié az addig szolgalommal ter42 1—2. sz.