A kartel, 1931 (1. évfolyam, 1-7. szám)

1931 / 4. szám - Harc a márkacikkek körül

26 A KARTEL 4. sz. vábbiakban fel kellett ismerni, hogy egész rendszerek és intézmények fejlődtek ki, melyek az iparcikkek árainak állandósítását szolgálják. A piac árainak stabilizálása egykor közgazdasági érdemként lett könyveiveMa azonban nem a jobb gazdasági viszonyok mellett kifejlődött árakhoz való ragaszkodás számít erénynek, hanem a fogyasztóközönség elszegényedéséhez való alkalmazkodás! Az államhatalom tehát Németországban, ahol ezek a kérdések különösen kiéleződtek, szembe találta magát mindazon rendszerekkel, amelyek merev árelőírásukkal a megváltozott viszonyokhoz való alkalmazkodást akadályozzák. Ezek közé tartozik a márkacikkek továbbeladási árának megkötöttsége. A megoldandó kérdés ezzel kapcsolatban immár nem az volt, hogy a pacta sunt servanda elve miképen alkalmaztassák a továbbeladási ár betartása tekintetében, hanem, hogy az árak leszállításának gazdaságpolitikai irányzatával összeegyeztethető-e a piac szabad versenyének ilyen szigorú korlátozása? Egymástól függetlenül csaknem egyidejűleg hangzottak el támadások a márkacikkek árdrágítása ellen a francia és a német parlamentben. Egy francia képviselő törvényjavaslatot nyújtott be abban az értelemben, hogy ex lege érvénytelen legyen minden olyan megállapodás, amely a továbbeladási ár tekintetében egy minimum betartására kötelez. Indokolta ezt azzal, hogy a verseny kikapcsolása hátrányosan befolyásolja a piac áralakulását. A német parlamentben pedig F a h r e nbach centrumpárti képviselő szólalt fel a márkacikkek egészségtelen áralakulása ellen és szintén felveti a kérdést — nem volna-e szükséges a továbbeladási ár megkötöttségét egyszerűen érvényteleníteni. Ilyen előzmények után a KartellNotverordnung, melyet a német kormány a mult év nyarán adott ki, a márkacikkek eladási rendszerét is bevonja azon megállapodások körébe, melyekre a kormány ellenőrző és beavatkozó hatásköre kiterjed. Kimondja ugyanis, hogy nem csak az olyan megállapodás tekintendő kartelnek, melyet a szakmabeli iparűzők egymásközt létesítenek, hanem az is, amelyet ezek mindegyike különkülön, tehát egymástól függetlenül létesít egy harmadik személlyel. Ez a szakasz a márkacikkek továbbeladási árának a gyáros részéről történő egységes előírására is vonatkozik. Ebben az esetben ugyanis egyes kereskedők a versenyt nem egymásközti megállapodással zárják ki, hanem külön-külön kötnek szerződést egy harmadik személlyel — a gyárossal! Nyert felhatalmazása alapján a kormány és a Birodalmi Gazdasági Tanács, melyet a szükségrendelet a tanácsadó szerepével ruházott fel, foglalkoztak a márkacikkek árával és a Tanács hosszas vizsgálatok után mult év végén azt ajánlotta a birodalmi kormánynak, hogy szabályozza ezen árak leszállításának módozatait. Erre a kormány, miként ismeretes rendeletet adott ki, amely szerint az abban felsorolt márkacikkek közül azoknál, melyek ára legalább 10 %-kal nem csökkent 1930 július 1. óta, hatálytalanítja a továbbeladási ár kötöttségére vonatkozó megállapodást. Ez természetesen nem jelent ármaximálást, mert a kereskedő nem köteles 10%-kal mérsékelni az eladási árat, csupán jogosult tetszése szerinti áron adni a márkacíkket. Az árleszállítást tehát nem a kormányrendelet írja elő kötelező hatállyal, azonban az a kereskedő, aki az árvédelemtől megfosztott márkacikket változatlan áron adja el, az kiteszi magát annak a veszélynek, hogy a versenytársa él a kötött ár alól való felszabadítással és a maga részéről leszállítja az árakat és versenyével kényszerítheti őt a példa követésére. Ha meggondoljuk, hogy Amerikában a márkacikkek hazájában egyáltalában tiltva van a továbbeladási árak előírása és korlátlanul érvényesül a szabad verseny ezen árúcikkek terén is, akkor nem tudunk valami különös veszélyt látni a német kormány rendeletében. A rendelet hatályba lépése óta eltelt idő különben is azt igazolja, hogy a márkacikkek elbírják a 10%-os árcsökkentést; ugyanis a gyárosok csaknem kivétel nélkül vonakodtak attól, hogy cikkeiket a szabad versenynek átadják, inkább redukálták áraikat, hogy ezekre nézve továbbra is fennálljon a kötöttség. A német irodalomban köteteket írtak a „Bindung der zweiten Hand" problémájáról és az árak leszállításának époly szenvedélyes hívei, mint ellenségei vannak. Mindkét álláspontnak igen előkelő képviselői vannak — a legfelsőbb német bíróság az árelöírás szigorú betartásának elvi alapján áll, míg a német kartelbíróság és a svájci Bundesgericht felfogása ellenkezőleg, szembe száll az árak merev rendszerével. A kartelbíróság álláspontját Tschierschky lendületes ékesszólással képviseli a KartellRundschau hasábjain. Rámutat arra, hogy a kereskedelem elveszti eredeti jelentőségét, ha a márkacikkek kötött eladási rendszere oly mértékben terjed, mint eddig, mert a kereskedő lényegileg a gyáros eladási irodájává süllyed, hiszen puszta eladási rabatt ellenében árulja a portékát. Kivész a kereskedői foglalkozásból annak jellegzetes spekulatív jellege, versenytársát többé nem szárnyalhatja túl önálló bevásárlási és eladási politikájával, nem használhat ki bizonyos előnyös bevásárlási alkalmakat, melyek következtében olcsóbb áraival életet visz a piac áralakulá-