A Jog, 1908 (27. évfolyam, 1-39. szám)

1908 / 20. szám - A gyilkosság és emberölés. 1 [r.]

Í62 A JOG késnek; mert folyamodó abbeli kérelme, hogy a gyulai 16. sz. betét és a belváradi 406. sz. tjkv.-ben felvett ingatlanokra 1200 fit s jár. erejéig bekebelezett végrehajtási zálogjog a csatolt engedmény alapján reá átruháztassék, amint ezt a zombori tszék mint váltóbiróságnak 1898. évi 2,624. sz. végzése indokolásában helyesen kifejtette, nem tekinthető a végr. törv. 17. §-ában emiitett, a végrehajtás folytatásának más jogositott javára leendő elrendelése iránt, hanem a már bejegyzett és más személyre átruházott végrehajtási zálogjognak a telekkönyvi rendtr. szerint leendő bekebelezés iránt előterjesztett kérelemnek)). A most idézett két határozat is ellenkező. Igaz ugyan, hogy nem áll rendelkezésünkre a Kúria határozatában hivatkozott tszéki indokolás s igaz, hogy az esetek különbözőségénél nagyon óvatosaknak kell lennünk, mielőtt kimondjuk, hogy a két eset minden tekintetben azonos-e vagy sem de az adott esetben bár mennyire keresném is a különbséget, fellelni nem birom. Mert a kérdés a maga egyszerűségében csak az, hogy a telekkönyvi hatóság a hozzá beérkezett azon kérvényt, melyben a végrehajtató, vagy más érdekelt a végrehajtási zálogjog engedményezését bekebelezni kéri — helytadólag intézheti-e el — ha t. i. az összes kellékek megvannak, vagy el kell-e azt utasítania? Amint egyszer az engedmény be van kebelezve, az engedményes bizonyos idő múlva — jogerő beálltával — ugyanazokat a lépéseket teheti meg, melyek az engedményezőnek voltak addig fenntartva, mert oly engedményt, melyből az engedményesre kevesebb jog hárul, mint amennyi az engedményezőt illette nem ismerünk. A kir. Kúriának most idézett két határozata is mutatja, hogy a gyakorlat nem egyöntetű s hogy a bíróságok sokesetben jogerősen döntöttek igy is, ugy is. Nem találom döntő súlyúnak azt az érvelést, hogy a végrehajtató személyében történt esetleges változás lenne az akadálya annak, hogy a telekkönyvi hatóság a végrehajtási zálogjogot engedményezés utján az engedményesre nem jegyeztetheti be, mert hiszen csak egy lépéssel kell tovább mennünk, s akkor abban is kétkednünk kellene, hogy szabad-e a végrehajtási zálogjogra alzálogot kebeleztetnie a telekkönyvi hatóságnak, — ha az nem tudja, hogy a végrehajtató személyében időközben történt-e változás^vagy sem. És vájjon melyik telekkönyvi hatóságnak lennének ilyen aggályai? A végrehajtás folyamán az ingatlan eladatott s az elért vételár felett a telekkönyvi hatóság sorrendet tart. Annak rendje és módja szerint azután utalványoz s utalványozza a pénzzé változott végrehajtási zálogjogot annak, ki a telekkönyv szerint jogosult s soha sem keresi meg a végrehajtást elrendelő bíróságot annak a közlése iránt, hogy a végrehajtató személyében nem történt-e változás. A gyilkosság és emberölés.*) Irta Dr. TÓTH LÁSZLÓ, budapesti kir. Ítélőtáblai tanácsjegyző. A) Történeti visszapillantás. A gyilkosságot kétségtelenül a legrégibb bűncselekménynek kell tekintenünk. Épen ez az oka annak, hogy minden műveletlen és művelt népnél találunk oly megtorló eszközöket, illetve módokat, amelyeket akkor vettek alkalmazásba,' midőn valakinek az életét harmadik személy elvette. A gyilkosság és emberölés fogalma, — a legrégibb időkben — azonos volt. Akkor még nem találta szükségesnek a jogérzék annak a kutatását, hogy vájjon az, aki mást az életétől megfosztott, szándékosan tette-e azt, vagy nem, illetve, ha szándékosan tette, előre megfontolta-e ezen szándékát, vagy pedig csak a pillanatnyi fölhevülés érlelte-e azt meg benne ? A distinkció ezen hiányát csak természetesnek kell talál*) L. szerző : «A dolus fogalma az olasz büntetőjogi irodalomban^, a «Jogj» 1907. évi ü—y.számában, s <-A gyilkosság és emberölés fogalmao u. o. 3i. 36. sz. nunk. Az emberiség gyermekkorában, a tulajdonszerzésnek az egyik módja volt az, hogy egyik ember megölte a másikat s vagyonát elfoglalta. Amint tehát — a fejlődés első stádiumában - magánjogi fogalmat láttak a gyilkosságban, ugy később is, midőn a cselekmény már megszűnt magánjogi fogalomnak lenni s midőn már — habár csak a vérboszu és a kompozíció alakjában büntetőjogi szankció alá került: épen semmi súlyt sem helyeztek arra, hogy a cselekménynek az indító okát vizsgálják s hegy ezen vizsgálat eredményéhez képest, distingváljanak. A kezdetleges jogrendszerek főjellemvonása épen abban áll, hogy a cselekményeket nem belső tartalmuk, hanem külső megjelenésük szerint különböztetik meg. Az előbbi eljárás következménye a cselekmény indító okai vizsgálásának a mellőzése; az utóbbié pedig a cselekménynek az aktiv és passzív alany, továbbá az elkövetési hely, eszköz, mód és idő szerint való megkülönböztetése. Mig tehát a fejlett jogrendszerek az ölési cselekményeket — rendszerint - a belső kritériumok alapján osztályozzák s ekként a gyilkosság, szándékos és gondatlan emberölés, valamint a halált okozó súlyos testi sértés fogalmát állapítják meg: addig a kezdetleges jogrendszerekben olyan osztályozásokat találunk, amelyek a modern jogban, delictum sui generisként, csak a legritkább esetben szerepelnek, illetve, a jogrendszerben csak mellékjelentőséggel bírnak. így pl. a kezdetleges jogrendszerekben delictum sui generis volt az orgyilkosság, a mérgezés és a bérgyilkosság, holott ezek a cselekmények — napjainkban — egyszerűen a gyilkosság fogalma alá tartoznak s ezen szabály alól alig egy-két kódexben találunk kivételt. Mindezekből megállapíthatjuk az ölési delictumoknak, a kezdetleges jogrendszerekben, egységes fogalmát. I. A következőkben áttekintést óhajtunk nyújtani arról, hogy a gyilkosságnak, mint bűncselekménynek, milyen hely jutott a kezdetleges jogrendszerekben. Az ó-kor egyik legrégibb népénél, a babyIonoknál, halállal büntették a gyilkosságot. Nem tettek különbséget az idő, hely és a személyek között, hanem minden egyes esetben, amidőn egyik ember a másikat életétől fosztotta meg, a jogsértőt kivégezték.1) Az asszíroknál szintén ezt találjuk, mégis ama külömbséggel, hogy az oltár közelében elkövetett gyilkosságot, előbb kínzással büntették meg s csak azután alkalmazták a halálbüntetést.2) A szíreknél is halállal büntették a gyilkosságot. Minden rendszer nélkül alkalmazták ily esetben a megfojtást, elégetést, lándsával való átszúrást, fölakasztást, agyonkövezést, kerékbetörést, fölnégyelést, kettéfürészelést, hamuba fulasztást, szekérrel való agyonzuzatást, álfatok lábai, vagy vaseszközök alatt való agyontapostatást.8) A kínaiak legrégibb büntetőtörvénye — amelyet Sun császár, «U hin» («Az öt büntetés*) cím alatt, Kr. e. 2600-ban adott ki — máglyahalállal, fölnégyeléssel, lefejezéssel és agyonnyomással büntette a gyilkosságot.4) Több mint háromezer év múlva, (Kr. u. 747.) Min Hnau-li császár eltörölte a halálbüntetést s mintegy tizenegy évig száműzetéssel büntették a gyilkosságot. A perzsáknál is halálbüntetést állapított meg a törvény a gyilkosságra. Külön büntette a perzsa jog a mérgezést ; ily esetben a tettesnek a fejbőrét lenyúzták, s őt magát agyonkövezték. 5) Az örmény jog is halállal büntette a gyilkosságot, csak*) Johns: «The LawoftheKing Hammurabi.» Edinburgh, 1903. 3) A n q u é t i 1: «Mémoires deTAcadémie des inseriptions et belles-lettres». XLIII. kötet. 3) L. a Biblia egyes részeit, különösen a Birák könyvét. 4) L. Andreozzi: «Le leggei penali dei antichi cinesi», Firenze, 1878. s) L. a Zend-Avestát.