A Jog, 1908 (27. évfolyam, 1-39. szám)

1908 / 18. szám - A debreceni ügyvédi kamara s a pártfogó ügyvédek

Ha pedig figyelmet vetünk az ily kötelmen alapuló követelések peres megítélésének birói gyakorlatára, azt fogjuk találni, hogy a turpis causa, mint a tilos és erkölcsileg meg nem engedett keresetek ellenében felhozott exceptio íog nagyobbára jelentkezni, mig a naturális obligatio kifogása ott fog gyakrabban mutatkozni, ahol egy megengedett és erkölcsileg egyáltalában nem kifogásolható már teljesített szolgáltatás visszaköveteléséről van szó. De azt is fogjuk találni, hogy a turpis causán felépült ügyletek iránti előzetes megállapodások is érvénytelenek, sőt vannak olyanok is, melyek mint in fraudem legis létrejöttek, tilosak és ennélfogva törvénybe ütközők. Ha tehát tilos az ilyen megállapodás, akkor nyilvánvalóan az következik ebből, hogy az olyan teljesités, mely törvény által tiltott ügyletből ered : visszakövetelhető és a bíróság által vissza is Ítélendő. Ez sem áll azonban az egész vonalon végig igy — amint ezt az erkölcsi felfogás megkövetelné — mert ime, hogy két ellentétes példára hivatkozzunk: megemlítjük a kihágási büntetőtörvénykönyv 128. és 88. §-ait. Lássuk ezen eseteket közelebbről : 1. A Kbtk. 128. §-a igy szól: «Aki összebeszélés, a nyereségben való osztozás vagy más jutalom, vagy előny ígérete által a nyilvános árverés eredményének meghiúsítására vagy csökkentésére közreműködik, úgyszintén aki ilyen célból nyereségi részt, jutalmat vagy előnyt elfogad, két hónapig terjedhető elzárással és 300 frtig terjedhető pénzbüntetéssel büntetendő)). Nyilvánvaló lévén e törvényszakaszból, hogy az abban említett ügylet és jutalom elfogadása törvénybe ütközik, nem kételkedhetünk abban, hogy amennyiben egy ilyen in fraudem legis juttatott honorárium visszakövetelése iránt per indíttatnék, a bíróság minden további habozás nélkül az adott teljesités visszaadására kötelezné az alperest: mert nemcsak tilos, de büntetéssel sanctionált ügylet civiliter sem válhatik megtámadhatatlanná. Nagyon természetes, hogy ily ritkán előforduló esetre nézve birói gyakorlat még ki nem alakulhatott: mert hiszen nem képzelhető el. hogy valaki vásárra vigye a bőrét akkor, mikor annak árát önmagának kellene megfizetni: büntetendő cselekménynyel vádolná önmagát. Lássuk ezután a Kbtk. 88. §-át. E törvényszakasz szerint: «aki a 87. §-ban megjelölt helyiségben a szerencsejátékban résztvesz, 100 frtig terjedhető pénzbüntetéssel büntetendő.)) Ezen eset büntetőjogi szempontból teljesen analóg az előbbivel, mégis civiliter homlokegyenest ellenkezik azzal, mert bár az ilyen játék tilos is, büntetendő is, mégis, ha a hazárdjátékban elvesztett és lefizetett pénzösszeg visszakövetelését szorgalmazná valaki birói uton, a bíróságok szintén minden habozás nélkül mondanák ki ítéletüket : a felperes elutasítását. íme tehát két példa arra nézve, amelyekben a bíróságok a turpis causa és a naturális obligatio fogalmából kiindulva : az egyikben teljesítésre köteleznék az adóst, a másikban meg elutasítanák a visszakövetelést támasztó hitelezőt. Az árverezéstől való visszalépés iránti megegyezés mint ügylet érvénytelen, az adott szolgáltatás tehát teltétlenül visszakövetelhető, mig a játékból kifolyó és megfizetett teljesités folytán, még ha a cselekmény maga büntetendő is: a civilis jogrendben sérelem nem esett. (Folytatása következik.) A debreceni ügyvédi kamara s a pártfogó ügyvédek, A kolozsvári ügyvédi kamara választmánya felmentett pártfogó ügyvédi tiszte alól egy ügyvédet, ki egy perujitási kereset megindítására rendeltetett ki, miután a periratokból kitűnt, hogy a perújításnak törvényes előfeltételei hiányzanak. Az igazságügyminisztérium a kamara ezen határozatát megsemmisítette az alapon, hogy a fent vázolt indokok alapján az ügyvédi kamarák választmányának nincsen jogában a pártfogó ügyvédet tiszte alól felmenteni. Hiába irt fel az ellen a sérelmes intézkedés ellen a kamara választmánya az igazságügyminisztériumhoz, a minisztérium lentartotta álláspontját, sőt e tárgyban 2,232. 1908. évi IV. L M. sz. a. körrendeletet is bocsátott ki. E körrendelettel foglalkozik a debreceni ügyvédi kamara évi jelentésében, a többi között a következőt mondván : Lehetetlen észrevétel nélkül hagynunk Nagyméltóságodnak a pártfogó ügyvédnek tisztje aluli felmentése és a sommás perben pártfogó ügyvéd kirendelése tárgyában 2,232. IV. I. M 1908. sz. a. rendeletét. E rendelet két iránybani intézkedést tartalmaz s az 1878 évi 5,403. I. M. rendeletre utalva, figyelmezteti az ügyvédi kamarákat, hogy a vagyontalan perlekedőknek sommás perekben is joguk van pártfogó ügyvéd kirendelését kérelmezni s kérelmük abból az okból, hogy érthető előadási képességgel bírnak, el nem utasítható, ennélfogva a bíróságoknak pártfogó ügyvéd kirendelése iránti megkeresésük a kirendelés indokának vizsgálata nélkül teljesítendő; továbbá az 1874: XXXIV. t.-c. 50. §-ára való utalással felhivatnak az ügyvédi kamarák, miszerint a jövőben kirendelt pártfogó ügyvéd azon alapon, hogy a pártfogolt által érvényesíteni kivánt igény-alappal nem bír, pártfogói tiszte alól fel nem menthető, mert a hivatkozott t.-c. 50. §-ában felsorolt esetek között ezen eset felsorolva nincs. Ami ezen rendeletnek a sommás perekre vonatkozó részét illeti, erre vonatkozólag jelenthetjük, hogy bár azt karunkra nézve eddig is sérelmesnek és a törvénynyel ellentétben állónak tartottuk, mégis a felhívott 1878. évi igazságügyi miniszteri rendelet folytán további törvényes intézkedésig teljesítettük s a vagyontalan perlekedők részére a kir. járásbiróságok megkeresése folytán, a megkeresés indokának vizsgálata nélkül kirendelte választmányunk a pártfogó ügyvédet. Ezáltal azonban fent körvonalazott álláspontunkat nem adtuk és most sem adjuk fel és ugy véljük, hogy a pártfogó ügyvéd kirendelésének csak azon esetekben van helye, hol ügyvédi kényszer van kimondva, vagy a szegényjogon perlekedő fél érthető előadási képességgel nem bir s általában az ügyvédvallásra utalás valamely esete forog fenn. Hiszen a rendelet ezen része azon visszás helyzetet szüli, hogy a vagyontalan perlekedőknek sommás perekben kedvezőbb a helyzete, mint azoknak, kiknek a pártfogó ügyvéd általi képviseltetéshez nincs meg a jogcímük. Ezeknek ugyanis sommás pereikben vagy személyesen kell eljárniok vagy ügyvédet kell vallaniok, — első esetben tehát idejöket vesztegetik, a második esetben pedig az ügyvédi képviselettel járó költségeket viselik, — mig a szegényjogon perlekedők sem időt sem pénzt nem vesztenek, mert nem járkálnak személyesen a bíróság elé s természetesen nem fizetik az ügyvédi dijakat és a perbeli bélyegköltségeket sem. Ezen kérdés tehát nézetünk szerint, vagy az általános polgári törvénykezési rendtartás, vagy a megalkotandó uj ügyvédi rendtartás keretében világosan szabályozandó lesz és pedig, mii t fentebb előterjesztettük, akként, hogy pártfogó ügyvéd kirendelésének csak oly esetekben van helye, hol az ügyvédi képviselet kötelező, mert — habár szórványosan is — de mégis volt reá eset, hogy a kir. járásbíróság előtte folyó büntető ügyben, a telekkönyvi hatóság pedig sorrendi tárgyalási ügyből folyólag kereste meg választmányunkat pártfogó ügyvéd kirendelése iránt. Nem kívánunk mi kitérni a munka elől, sőt már foglalkozásunknál fogva is bírunk szociális érzékkel is; de éppen ennélfogva tartjuk azt, hogy minden munka az azt megérdemlő ellenértékkel honoráltassék és amidőn a lvvatkozott rendeletből is karunk anyagi érdekeit sértő irányzatot látunk, lehetetlen — habár egész tisztelettel — az ellen fel nem szó-