A Jog, 1908 (27. évfolyam, 1-39. szám)

1908 / 12. szám - A birtokvédelem a magyar polgári törvénykönyv tervezetében

98 A JOG A Tervezet azonban nem a tettenérést, mint ilyet fogadja el a támadó jellegű önsegély jogosultságának alapjául, hanem abból az elméletből indul ki, hogy a tettenért vagy űzőbe vett önhatalmaskodó a dolog elvétele és visszavétele közötti rövid időben nem is birtokos, mert a birtokos ellentétes irányú cselekményei meggátolták őt abban, hogy az elvett dolog felett a tényleges hatalmat elnyerje s ennélfogva az eddigi birtokos cselekménye csak látszólag restitutionalis, lényegében azonban birtokvédelmi cselekmény. A Tervezet tehát elismeri az önsegély jogosultságát a birtokvédelem terén, de birtokvédelemnek csak a szoros értelemben vett védelmi cselekményt minősiti s ezért megtagadja a jogosultságot a sértettnek attól a cselekményétől, melylyel a megzavart b'rtokállapotot erőhatalommal helyre akarja állítani. A Tervezetnek ebben az álláspontjában van valami következetlenség. Az 517. §. indokolásánál egy helyütt «tulajdonképeni védelmi cselekmények »-ről értekezik, utat nyitván ezzel annak a természetes következtetésnek, hogy vannak ezenkivül más, nem tulajdonképeni, de ugyancsak a birtokvédelem körébe tartozó védelmi cselekmények is s ezek azok, amelyeknek célja a megzavart birtokállapot helyreállitása. Ilyennek tekinti a Tervezet az 517. §. második pontjának esetét, amelyben — úgymond az indokolás — tovább kell mennünk s az erőhatalom alkalmazását meg kell engednünk. Mikor azonban ennek a második pontnak tüzetes indokolására tér, arra az eredményre jut, hogy mire e helyütt a birtokost felhatalmazza, az nem is restitutionalis, hanem ((tulajdonképpeni)) (szoros értelemben vett) védelmi cselekmény. A Tervezet álláspontja tehát az, hogy az önsegély csak a támadás elhárításáig jogosult, azon tul az erőhatalom alkalmazását nem tartja megengedhetőnek. Minthogy azonban nem zárkózhatik el annak az igazán természetes jognak az elismerésétől, hogy a rajtakapott tettestől erőszakkal is visszaveheti a birtokos az elvitt dolgot, álláspontja következetességének érdekében megállapítja azt, hogy a tettenért birtokfosztó az üzőbevétel idején még nem is szerezte meg az elvitt dolog birtokát. Tévesnek tartom a tervezetnek azt a felfogását, hogy csak a tilos önhatalommal megtámadott birtok fenntartását célzó cselekmény tekinthető védelmi cselekménynek, hanem azt a nézetet tartom, hogy a birtokoltalom célját szolgáló cselekményeket nem külső megjelenési alakjuk, hanem tartalmuk szerint kell megítélni, amint ezt fentebb okadatolni megkíséreltem. A birtokvédelmi cselekményeknek ebből a téves minősítéséből ered az önsegély jogának az a szűkre szabott elismerése, amelyet a Tervezet az 517—520. §§-okban juttat kifejezésre. A birtokvédelem tanában magánjogunk mindig azt az elvet vallotta, s vallja ma is, hogy «vim vi repellere licet.» Es amikor ennek az elvnek gyakorlati alkalmazásáról van szó, nem különböztetünk ingó és ingatlan dolog birtoka között. A jogtalan támadás visszaverése, a tilos önhatalommal megzavart birtokállapot erőhatalommal való visszaállítása az embernek, személyisége elismeréséből folyó joga. Ezt a jogot a modern jogállam törvénykönyve is határozottan elismerheti és el is kell ismernie. A Tervezet ((szükségtelennek, sőt veszélyesnek)) tartja az olyan szabály felállítását, hogy az ingatlan birtokától megfosztott személy azt utólag is visszafoglalhassa. Ez az indokolás ellentmond önmagának. Ha szükségtelen, akkor ez azt jelenti, hogy ez a jogszabály nem szorul a törvényhozó kijelentésére, mert e nélkül is érvényesen fennáll. Viszont azonban egy érvényesnek elismert jogszabály törvénybefoglalása veszélyes nem lehet. Ha valamely jogszabály elismerése és gyakorlati alkalmazása veszélyt rejt magában, akkor a törvénynek e jogterület szabályozásánál kifejezetten és határozottan meg kell semmisítenie a veszedelmes jogelvet. Hogy azonban valamely, a köztudatba átment és elismert jogszabály azért váljék veszélyessé mert azt a törvény magáévá téve, kijelentette, - ennek a felfogásnak elfogadható alapja nincs. Én éppen abban látok veszélyességet, ha a törvény nem «meri» a jogszabályt kijelenteni. A törvénynek határozottnak kell lennie minden irányban. Hiszen éppen az a célja, hogy a jogelvek tételes szabályozásával és kötelező kimondásával megszüntesse a jogbizonytalanságot. A Tervezetnek a birtokvédelem szabályozására megalkotott §-ai, főleg ha azok indokolását olvassuk, bizonytalanságot teremtenek éppen azon a jogterületen, ahol eddig ajogi felfogás egyöntetű és határozott volt. Ezt e bizonytalanságot az teszi, hogy a Tervezet tartózkodik a jogszabály egyenes kimondásától s ezzel okot ad arra, hogy annak érvényességében kételkedjünk, — de azt sem mondja, hogy ez a jogszabály érvénytelen s ezzel vitathatóvá teszi annak sértetlenségét. A Tervezet bátortalanul, hogy ugy mondjam keztyüs kézzel fogott a birtokvédelem szabályozásához s hogy kikerülhesse a szerinte «veszélyes» jogszabály egyenes kimondását, kibúvóhoz folyamodik. Nem hatalmazza fel kifejezetten a birtokost arra, hogy birtokát a tilos önhatalmat gyakorlótól erőhatalommal visszafoglalja, de ha a birtokos ezt —- a törvény kifejezett engedelme nélkül — megteszi, jóváhagyja, elismeri ezt a védelmi cselekményt. Jóváhagyja, elismeri azzal, hogy megtagadja a birtokháboritótól a birói védelmet a birtokosnak azzal a cselekményével szemben, amelylyel az birtokát tőle erőhatalommal visszafoglalta. A birtokháboritónak tehát nincs visszahelyezési keresete a birtokos önhatalmú birtokvédelmi cselekményével szemben. (519. §. második pontja.) A Tervezetnek el kellett tehát jutnia ennek a természetes jogszabálynak az elismeréséhez. De ahelyett, hogy a rövidebb, egyenes utat választotta volna, kerülő utat keresett. Elismeri, hogy «az eredmény igy is ugyanaz, akinek birtoka törvénytelen volt, az a visszahelyezés iránti perben nem fog győzni az ellen, aki az ingatlan birtokát őtőle utóbb visszafoglalta.)) A Tervezet, mint emiitettem, elsősorban azért mellőzte a birtok önhatalommal való visszafoglalásának megengedését, mert károsnak tartja ezt a kijelentést «az erőszakoskodásra és önhatalmaskodásra különben is nagyon hajlandó» népre nézve. Erre vonatkozó észrevételeimet már fentebb megtettem. De azzal is indokolja a Tervezet ezt az álláspontját, hogy lényeges különbség van az önhatalmú visszafoglalás kifejezett megengedésének és az engedelem elhallgatásának következményeiben, mert ha a törvény az önhatalmú visszafoglalást megengedi, akkor a visszafoglalót semmi körülmények között sem terhelné annak a kárnak a megtérítése, amelyet a visszafoglalás által okozott, — mig a Tervezet rendelkezései szerint nincs kizárva az, hogy a visszafoglaló, mint aki tilos önhatalmat gyakorol (t. i. azért, mert a törvény engedelme nélkül gyakorolja azt), az ez által okozott kár megtérítésében elmarasztaltassék. Ez az álláspont is téves, mert hibásan itéli meg a kártérítési kötelezettség mértékét és jogalapját. A visszafoglalás révén okozott kár megtérítési kötelezettségének elbírálásánál nem az a döntő, hogy a törvény kifejezetten megengedi-e a visszafoglalást, vagy pedig csak hallgatólag (az 519. §; szerint negatív alakban) tűri azt, hanem az a kérdés, hogy a birtokos, aki a birtokháboritó támadás ellen erőhatalommal védekezik és birtokát attól visszafoglalja, meddig ment annak az erőhatalomnak az alkalmazásában ? Megtartotta-e a visszafoglalás céljaira használt eszközöknek a cél kívánta szükséges mértékét vagy sem? Ha nem lépi tul ezt a mértéket, akkor nem tartozik kártérítéssel, akár a törvény kifejezett felhatalmazása alapján, akár e nélkül gyakorolta az önsegélyt. Ha azonban tulment a határon, nagyobb erőkifejtést használt, mint amenynyire az önsegély céljának szüksége volt és felesleges módon bántja a birtokháboritó jogkörét, akkor felelnie kell azért a kárért, amelyet ezzel a hatalmaskodással okozott. Felelnie kell abban az esetben is, ha a törvény az önhatalmú vissza-