A Jog, 1908 (27. évfolyam, 1-39. szám)

1908 / 11. szám - A megajándékozott felelősségéről az ajándékozó adósságaiért. 1. [r.]

90 A JOG férj ellen, még pedig a költségekkel együtt 1,000 koronán felüli összegre s igy a kir. törvényszék előtt. Ennek a pernek a végét a férj meg nem várta. Kivitorlázott Amerikába, de még jó eleve gondoskodott arról, hogy hitelezője semmit se találjon. Mindent eladott, ugy osztván az igazságot, hogy ha a hitelező néki honvágyfájdalmat okozott, illik, hogy ezt ő is valamikepen viszonozza. A felebbezési biróság most ismertetett álláspontját helyesnek nem tartom, mert az azon tévedésen alapszik, hogy a már emiitett jogszabály minden egyes esetben az ítéletben is kifejezésre juttatandó. A jogszabály csak alkalmazandó, de ha azt minden esetben kifejezzük, esetleg nagyot tévedünk. Az ismertetett jogeset mennyiben különbözik attól, ha p. o. a férjnek 1,000 koronát ajándékozott volna a feleség. A különbség csak annyi, hogy az ajándék tárgya ebben az esetben helyettesithető dolog, mig amott ingatlan volt. Hs ha minden más ugy van bizonyitva, mint a lefolyt perben, vájjon nem kellett volna a férjet feltétlenül marasztalni ? A kir. Kúriának fent hivatkozott 1896. I. G. 214. sz. Ítéleteiében elfoglalt álláspontját a legtöbb esetben követném, s a megajándékozottat, ha nyilvánvaló, hogy a hitelező követelését meghaladó értéket kapott tisztán, s ha az is be lett bizonyitva, hogy az ajándékozón nincs mit megvenni, feltétlenül marasztalnám. A megajándékozott védelme csak addig terjedhet, hogy az ajándékon felül ne marasztaltassék. Hogy ezt a veszedelmet kikerülje, annak az a módja, hogy már a per megindítása előtt, de annak tartama alatt is felajánlja a hitelezőnek az ajándék tárgyát. A megajándékozott sérelemről nem panaszkodhat, mert csak azt adja vissza, mi őt nem illetheti, mert az ajándéktárgy az ajándékozó tartozásaiért felel. Ha a megajándékozott felajánlja a hitelezőnek az ajándék tárgyát, ez előtt a további perutat elvágja s szabadul minden költségtől is. Nem tudnék a megajándékozott érdekében mást a most felhozotton kivül felhozni. Mert az, hogy a megajándékozott bármily okból az ajándék tárgyától megválni nem akar, csak amellett bizonyit, hogy neki az ajándék tárgya megér annyit, mint amennyit a hitelező követel. A feltétlen marasztalást ingatag alapon állónak nem találom, mert a mostani viszonyok közt a forgalom tárgyát képező dolgok alaposan megbecsülhetok, ugy hogy az esetleges rossz becsléstől nincs ok tartani. A hitelező szempontjából azonban az igazságot sokkal inkább közelitjük meg ugy, hogy a megajándékozottat, ki az ajándékot fel nem ajánlja, feltétlenül marasztaljuk. Van ennek egy gyakorlati jó oldala is, hogy a sok kijátszásnak lehetőleg útját vennénk. Tudjuk, hogy ebben a szűkmarkú világban leginkább az ajándékoz, ki legkevésbbé teheti, hogy miért, azt ő tudja legjobban. [I, Felsőbíróságaink ellentétes ítéleteiből legjobban következtethetünk arra, hogy a kérdés egyöntetű szabályozása mily nagy nehézségekbe ütközik. A csődtörvény meglehetős tágan sorolja fel a megtámadhatóság eseteit s a gyakorlatban látjuk, hogy nincs ott minden felsorolva, ami még jogosan megtámadható lenne. A gyakorlati életben leginkább oly esetekkel találkozunk, mint amilyet felhoztam. A vagyonilag rosszul álló, hogy vagyonának némi roncsát megmentse, siet a közjegyzőhöz, s vagy a neje számára állíttat ki egy elkésett ajándékozási szerződést, vagy színlelt adásvevési szerződést, nagyobbára már a kir. közjegyző előtt is elhallgatva titkos szándékát, vagy egy harmadik személylyel csereberél, mit a nagyobb hitel kedvéért közjegyzői okiratba foglal, s re bene gesta nyugodni tér. Csak később tűnik ki a lóláb, mikor a hitelező a titkos besúgók utján megtudja, hogy kijátszása céljából ez vagy amaz ajándékozás történt. •Az ily ügyletek sokaságát — talán széles ez országban — látván, szinte csodálkoznunk kell azon, hogy népünknek jogérzete fogyott-e meg ennyire, vagy a nyomor oly nagy, hogy ezekhez a módokhoz oly gyakran folyamodnak! Akár az elromlott jogérzet, akár a nyomor oka ezeknek, egy mindenesetre bizonyos, hogy ha egy esetben sikerül per utján kijátszani a hitelezőt - ugy értem, hogy a felperesként fellépő hitelező veszti a megajándékozott ellen indított pert — ez az egy eset százat is szül. Nagyobb forgalmú járásbíróságok területén alig akad a sok igényperben egynéhány, hol ily közjegyzői okirattal ne találkoznánk. Már pedig ezek nagyobbára hitelt vesztettek, mert a közjegyzői okiratok legnagyobb része figyelembe nem lesz véve. Hogy mégis tartja magát a népben az a gyakorlat, hogy a bukófélben levő átíratja a holmiját, az részben annak tulajdonitható, hogy aki bukófélben van, nem válogat az eszközökben, részben pedig az, hogy a hitelező sok esetben meghátrál, mert akadt oly pere is, hol pénzét is elvesztette, s még tömeges költséget is kellett fizetnie. A végrehajtási eljárásban a bírói gyakorlat nem mutat nagy eltérést. Nyilván azért, mert a kir. Kúria már hosszú idő óta az igényperekben — egészen helyesen — a hitelezőt védte, s igy az alsóbiróságok a hozzájuk került ügyekben tudtak mit tartani zsinórmértékül. Ám az ajándékozások- vagy burkolt adásvevési szerződésekből kifolyó többi perekben nincs meg ez a zsinórmérték s a dolog természetéhez képest nem is lehet meg. A burkolt ajándékozás esetei közt a leggyakoribb az, mikor az elaggott és eladósodott szülő gyermekének adja ingatlanait, s kiköti, hogy a gyermek őt élte fogytáig eltartsa és lakással ellássa. Telekkönyveink telvék ily kikötményekkel. A követelését kereső hitelező ezekben az esetekben azzal a nehézséggel is küzd, hogy neki az ajándék tiszta értékét kell bizonyítania. A megajándékozott gyermek azzal érvel, hogy a vagyon meg van terhelve, s hogy ezek mellett a terhek mellett még magára vállalta a szülő eltartását, s hogy igy ő tulajdonképpen nem kapott ajándékot. Ez plausibilisnek is látszik. Mert ha 8,000 korona értékű ingatlant vett át, melyen 2,000 korona teher volt s emellett magára vállalta a szülő holtig való eltartását, ma - vagyis az ajándékozás megtörténte idején — tényleg nem lett megajándékozva. De máskép érvel a hitelező, ki a felhozott esetben azt vitatja, hogy ha az ingatlan átruházása meg nem történik, —f mivel annak értéke 8,000 korona s csak 2,000 korona terheli — neki még mindég 1,000 korona jutna, melyből követelését fedezhetné. Jogszabály, hogy a vagyon eredete, — hogy az az ajándékozóra kiről hárult, — figyelembe nem jön. Joggyakorlatunk szerint azt kell bizonyítani, hogy a követelés az ajándék idején már fennállt, s hogy az ajándék idején annak tárgya a hitelező követelésének kielégítésére alapul szolgálhatott-e vagy sem ? Nyilvánvaló, hogy a hitelező az átruházás folytán rosszabb helyzetbe jutott. Mert ha az ingatlant a szülő tartja meg, abból kielégíthette volna magát, még pedig — rendes körülmények közt — marad követelése törlesztésére 1,000 korona. Igy, hogy az ingatlant a szülő átíratta, elesett ettől a követeléstől, mert az az előbb szabad 1,000 korona érték kisiklott kezei közül. Ha a biróság ugy marasztalja a megajándékozott gyermeket, hogy ez tűrje, miszerint a hitelező követelését az ajándék tárgyát képező ingatlanból kielégítse, akkor a hitelezőnek a végr. törv. 163. §-ával kell ismét küzdenie. Végig kell folytatnia a végrehajtást s kitenni magát annak az esélynek, hogy az ingatlan a bekebelezett kikötménynyel terhelten elkel-e vagy sem, és ha el nem kel, akkor kikötmény nélkül mily vételár lesz elérve ? Egy szóval lebonyolít egy hosszadalmas pert, végig vezeti a végrehajtást, s még.mindég nem tudja, hogy pénzét,