A Jog, 1907 (26. évfolyam, 1-52. szám)

1907 / 50. szám - A büntetőjog válsága a XIX. század három utolsó évtizedében. 3. [r.]

368 A JOG A büntetőjog válsága a XIX. század három utolsó évtizedében. Irta dr. PESSINA HENRIK, ny. olasz kir. igazságügyminiszter, nápolyi egyetemi tanár. Olaszból fordította dr. THÓT LÁSZLÓ. (Befejezés.)*) Lombroso különösen a materiális öröklődés elméletét formulázta; Ferri pedig a bűntett különböző tényezőinek a tanát, amelyekből azonban hiányzik az akaratszabadság, mert a szerző az egyesek erkölcsi és jogi felelősségét a társadalmi felelősséggel helyettesíti. S az ujitók társaságának a közös programmját Garofalo a következő preciz formulával körvonalazta: «Egyes olaszjogászok — igy szól — az elsők voltak, akik fölvetették azon eszmét, hogy a darwinizmus általános alap- | elveit, vagyis a kiválás és az alkalmazkodás törvényeit, a büntető törvényhozásban is alkalmazni kell s azokkal kell helyettesíteni a büntetőjogban ma érvényes elveket. Az erkölcsi felelősség s a büntetésnek a bűntetthez való arányosítása eltűnnek rendszerünkből. A tudomány fejétől alapjáig megújhodik. Az olasz pozitív iskola jogi, nem pedig orvosi iskola. A szabad akaratból származó erkölcsi felelősség s a bűntett és a büntetés közötti arány a klasszikus iskola hóbortja. A pozitivisták azt a bűntettesnek a társadalmi élethez való alkalmazkodása lehetőségének, vagy lehetetlenségének a kritériumával óhajtják helyettesíteni.)) (A római első kriminál-anthropologiai kongreszszus aktái, 175. és 308. 1.) Azonban Lombrosonak abüntettesi típusra vonatkozó elmélete hamarosan ellentmondásra talált, még pedig a kriminálanthopologiát mivelő naturalisták között, ezenkivül pl., az igazat megvallva, a társadalmi tudomány egyik jelentős mivelője, Colajanni, a kriminál-szocioiogiáról irt munkájában lapokat szentel annak a kimutatására, hogy a Lombroso materiális öröklődése a tudományra nézve nem annyira szerzett igazsága mint inkább kísérlet arra, hogy a bűntettesben az erkölcsi öröklődést elismerjük. S maga Lombroso is kénytelen volt módosítani a maga merész és koránérett hipotéziseit s megállapodni abban a doktrínában, hogy a bűntettes epilepsziában szenvedő beteg s hogy igy a bűnözése erkölcsi elmezavarnak a következménye. Másrészről megjegyzendő, hogy noha Ferri és Garofalo azzal vádolták meg a régi büntetőjogászokat, hogy tévúton jártak, midőn azt állították, hogy a büntettet kell tanulmányozni, nem pedig a bűntettest, mégis megszívlelték a francia szociológusnak, Taráénak, azon megjegyzését, miszerint a bűntett tanulmányozását nem szabad elhanyagolni. Ily módon találta Garofalo a Criminologiájaban a természetes bűntett elméletét, amely, szerinte, ama tényben áll, hogy az sérti bizonyos, az egész emberi társadalomnak közös erkölcsi érzését, vagyis az emberiségi érzést, vagy jámborságot (amelyet a vérbüntettek sértenek meg) és a becsületesség, vagy igazságosság érzését, amelyet a tulajdon elleni bűntett sért meg. Igy tehát a gyilkosság a bűntettest, mint a társadalmi élethez való alkalmazkodásra teljességgel képtelen lényt tünteti föl, akinek a f élelmessége kiküszöböltetése szükségességének az alapja lett. S ezen kisebb, vagy nagyobbfoku félelmesség, szerinte, nem csupán a cselekvés módjában, hanem az emberölés azon belső gonoszságában is rejlik, amely lábbal tapodja az emberiség érzetét s az embernek embertársai iránti jámborság-érzetét. És hasonló módon, a maga részéről, Ferri sem mulasztotta el azt állítani, hogy a biiriós cselekményt tanulmányozni kell a maga objektív lényegében, mert ez az, ami a született bűntettest az alkalmi bűntettestől megkülönbözteti, S ezen állításának a megerősítésére azt mondta, hogy a gyilkosság, emberölés, nemi erőszak, útonállás, rablás és minősített lopás, elkövetőjükben a született bűntettes temperamentumát árulják el, míg az egyszerű lopások rendesen az alkalmi bűntetteseknek a munkáját képezik, visszaesés esetén pedig az alkalmi bűntettesekét. És általában véve Ferri azt állította, hogy a bűntett komplex eredetű jelenség, amelynek az okai, bizonyos fokig, biológiai, fizikai és szociális természetűek, s amelyeknek a hatása különféle módon nyilvánul és a hely s idő szerint különböző körülmények között és különböző fokozatokban érezteti hatását Egy másik jellemvonást is találunk ezen iskola fejlődésében. A logikának, a maga vaskövetkezetességével, a determinizmus bajnokait el kellett volna vezetnie a bűntett fatalizmusától a szabad akaratnak az emberben való tagadása által, azon kikerülhetetlen konklúzióig, hogy ott a társadalmi büntetésnek semmi helye sincsen. Ily esetben azután a társadalomnak semmi más teendője sincs, mint védekezni e bűntettes ellen éppen ugy, mint a vadállat ellen, megláncolva s megsemmisítve azt, hogy a további harapásai ellen biztosítsa magát. Azonban az uj eszmék mivelői nem voltak képesek kivonni magukat a társadalmi *) Előző közlemény a 49. számban. élet gyakorlati ösztönének a hatása alól. S mivel elfogadják ama tételt, amely szerint a motívumok elveszik az akarat szabad ságát, mert a bűntettre való elhatározásnak okait képezik, mindnyájan elismerik, hogy föl kell használni a motívumoknak az akarásra gyakorolt ezen hatását s az esetleges bűntettesnek motívum gyanánt, a bűnös ösztönnel szemben, a büntetéssel való fenyegetésből származó ellenösztönt kell odaállítani. Ily módon a determinisztikus tan művelői voltaképpen azt a tanítást hirdetik, amely a XVIII. század végén a büntetésnek, mint társadalmi védelemnek, a Giandomenico Romagnosi, Bentham és Feuerbach által hirdetett alakját vette föl, vagyis, amely — jobban mondva —csupán a régi mondást ismételte I odcrunt peccare mali formidine poenae s az emberiség történelmi hagyományaiban még régibb mondást reprodukálta : azt, amely szerint a büntetés üdvös és védő fenyegetése a társadalomnak a bűntett ellen és hogy üdvös példa a jövőre, amennyiben megfélemlíti a bűnösöket. S méjg egy jellemvonás kiséri az ujitók iskolájának a fejlődését. Ok már kezdettől fogva se szorítkoztak arra, hogy a bűntett represszióját csupán az u. n. büntető-magisteriumot helyettesítő eszközökkel határozzák meg. Erőszakosan támadtak meg minden jogintézményt, amely az emberiség védelmében a modern művelődés hódításait képviseli. Ezen, az egyénre vonatkozó biztosítékokat, a bűntettesek érdekében való mesterséges és túlságos individualizmusnak s rosszul fölfogott és a társadalmat a szükséges védelemtől megfosztó szentimentálizmusnak tekintették. Ez okból tévedésnek hirdették az ártatlanságnak a bűnösség bebizonyításáig való vélelmezését; a bizonyítást az igazsággal való játéknak nevezték. Sőt helytelennek nyilvánították a vádlottnak a felebbezés eldőlte előtti szabadlábon hagyását. Helytelennek hirdetik az esküdtek szabálytalan, egyenlő szavazatainak és üres szavazócéduláinak a vádlott javára való betudását. Helytelenítik az esküdtszéknek adott azon jogot, amely szerint a téves verdiktet csupán a bűnösség megállapítása esetén függesztheti föl. Hibáztatják, hogy a revízió csupán téves elitélés esetén van megengedve. De nemcsak a népitélkezés intézményét támadják meg, hanem még a bíróságtól is megtagadják a bünperekben való ítélkezés jogát; ezen hatalom — szerintük — azokra volna bízandó, akik manapság is hivatva vannak arra, hogy működésükkel a bíróságot és az esküdtszéket az igazság földerítésében segítsék. Szóval, a büntetőbíráskodás - szerintük—«nem lenne gyakorlatilag haszontalan dolog, hanem megfelelne a céljának, amely a bűntettes pszichikai vizsgálatában összpontosulna.« És igy jutnak el azon állításhoz, hogy a büntetésnek határozatlannak kell lennie, mert sem a törvényhozónak, sem a bírónak' nem lehet oly eszköze, amelynek segítségével megítélhetni, hogy mekkora a bűnös veszélyessége ; ez okból kellene a büntetési tartam meghatározását a fogházi elöljáróságra bizni. Bizonyos büntettek esetén, szerintük, sebészek, vegyészek és elmegvógyászok technikai esküdtszékére van szükség ; ezért a bíró többé nem jogász lenne, hanem statiszta, szociológus, anthropologus és pszichológus. Azonban maguk az ujitók is — akik ezen tanokat hirdetik — azt mondják, hogy kívánságaik távol állanak még a megvalósulás stádiumától s hogy meg vannak elégedve azzal, hogy a létező intézményeket, mint olyanokat, amelyek a gonosztevők iránt elnézőek s a bűntett áldozatai fájdalmának az enyhítésére semmit se tesznek, megkritizálják. Azonban a régi és az irány hivei között nem hiányzanak az összetett, vagy közvetítő tanok se, amelyek folytán, a régi és uj módszer között egy u. n. harmadik iskola keletkezett. Ez elfogadott néhány újdonságot s azt hirdeti, hogy az ember akarata nem szabad ; de ugyanakkor azt hirdeti, hogy a régi tanokból is meg kell tartani némelyeket. És igy állításai a következő tanokban jutnak kifejezésre. 1. A determinizmus helyes, abban az értelemben, hogy az ember akaratának van bizonyos korlátolt köre, amelyen belül az ember a motívumok hatásától elhatározva teljesíthet, vagy nem teljesíthet bizonyos cselekményeket. 2. Az elmebetegeknek a bűntettesekkel való egyenlősítése elmarad. 3. A bűntettes a törvény és annak tekintélye ellen föllázadó lény s ezért a büntetésnek a jogrend föntartására szolgáló eszközként kell érnie őt. 4. Veleszületett typus, vagyis született bűntettes nincs. Csupán javítható és javíthatatlan bűntettesek vannak. 5. Az eliminációnak a közbiztonság érdekét szolgáló előzetes eszközeit föltétlenül el kell különíteni a bűntettes ellen kimondandó büntetéstől; ez okból a pusztán materiális hatással biró védelmi eszközöket nem szabad összetéveszteni az erkölcsi hatással biró védelmi eszközökkel.