A Jog, 1907 (26. évfolyam, 1-52. szám)

1907 / 46. szám - A bűnügyi költségek és kártérítés vádelejtés esetén. (Bp. 323. §.)

A JOG 335 felperes által neki adott 1200 K. ösztöndíj ellenében az 1888/1889. éveken át a német birodalom, vagy a német külföld egyik egyetemén, az erdélyi ág. ev. orsz. egyház szervezett rendszabályainak megfelelöleg, tanulmányait elvégzi és az egyetemi tanulmányok befejezése, valamint a vizsgának idejében letétele után, a nevezett egyház területén belül, az iskola és egyház szolgálatának fogja magát szánni, s arra az esetre, ha ezen feltételeknek meg nem felelne, különösen ha később bármely oknál fogva a felperes egyház szolgálatában mint a hittudomány, vagy tanitói állás akadémiai jelöltje be nem lépne, vagy fel nem vétetnék, a kapott ösztöndijat visszafizeti. Az ösztöndíjas a vizsgát letette, idejében két helyre is pályázott, de egyik helyen sem lett győztes a választásban, utóbb másutt vállalt állást. Ekkor azután az adományozó perrel követelte vissza az ösztöndijat szerződésszegés cimén. A tábla második fokon és a Kúria végsőtökön elutasította a keresetet. Megállapították a bíróságok a szerződés érvényességét, de megállapították azt is, hogy az ösztöndíjas a vállalt kötelezettségeknek mindenben eleget tett, mert kétszer is pályázott a vizsga letétele után. Hogy a szerződés nem ment teljesedésbe, az nem az ösztöndíjason mult és ha volt mulasztás, akkor az adományozó részén volt és pedig az, hogy az ösztöndíjasnak nem adott alkalmat állás szerzésére, illetve nem támogatta őt a pályázások során. (1902. január 28. 226/1901. sz. kúriai ítélet.) Ebben az esetben tehát világosan kidomborodott az, hogy még ösztöndíj esetén is megáll az ellenszolgáltatásra, illetve szerződésszegés esetén az ösztöndíj visszaadására való kötelezettség. Látnivaló tehát, hogy az ösztöndíj szónak nem lehet általánosságban abszolút fogalomkört kijelölni. Számba kell venni azt a célt, melyre az ösztöndíj szánva van és azt a motívumot, mely az adományozó elhatározásának forrása volt és ha a kettő a kiírásban vagy a megállapitoct feltételekben elegendőképpen kifejezésre jutott, akkor ezektől nem lehet megtagadni az ügylet tényállásához való szerves és szükséges odatartozást. Kérdés mármost ezek után, hogy milyen mértékben alkalmazhatók a másodlagosaknak nevezhető szabályok, t. i. a szolgálati vagy munkavállalási szerződés szabályai. Erre nézve általános érvényű korlátokat felállítani nem lehet. Leghelyesebbnek látszik az a felfogás, hogy elvben szolgáljon alapul az ajándékozás. Ha azután ettől idegen elemek kerülnek előtérbe, akkor a másodlagos szerződés szabályaiból kölcsön kell venni, amire éppen inventu szükség van. Amolyan irreguláris donatio válnék e szerint az ösztöndíjból, amilyen a depositum irregulare a közönséges letéttel szemben. Legjellegzetesebb vonása a segélyző ösztöndíjnak az a sajátosság, mely a nyertes személye és az elérendő cél közötti kapcsolatban jut kifejezésre. Ezt a sajátosságot legjobban a jutalmazó és segélyező ösztöndijak közötti eltérés tünteti fel. A jutalmazó ösztöndíj a kiadással befejezte rendeltetését. Amint a nyertes az ösztöndijat felvette, az ügyletnek összes kivánt és jogi védelemre számot tartó hatásai beállottak (a jogi érdek betelt). Nem igy a segélyező ösztöndíjnál, ahol éppen onnét ke2dve lép működésbe a jogi védelem, amikor a nyertes az ösztöndijat felveszi, akkor nyílik meg az adományzónak igénye arra, hogy a segélyezett cél eléressék vagy megközelittessék. Mig tehát a jutalmazó ösztöndíjnál egy befejezett érdekcseréről beszélhetünk, addig a segélyező ösztöndíjnál a jövőben lebonyolítandó érdektalálkozást kell szem előtt tartanunk. Nem feltétlenül szükséges, hogy a segélyező ösztöndíjnál a cél közérdekű legyen. De a legtöbb esetben az lesz. Ilyenkor azután a nyertes csak kézbentartója lesz az ösztöndíjnak. Jogokat arra csak az adományozó szerezhet. A nyertes rendelkezhetik vele, de csak a kijelölt célra. Ha másra fordítja, felel érte, persze csupán magánjogilag. Ezért van az, hogy birói zálogjogot nem lehet az ösztöndíjra szerezni. Nem lehet letiltani, bár a mi végrehajtási törvényünk nem mentesiti világosan az ösztöndijakat. Csak legújabban kerül a foglalásmentes dolgok közé. Erre a részletkérdésre nézve érdekes adalékot nyújt a Méray-Horváth-féle tanulmányi ösztöndíjnak peres letiltása. Ez volt az oka a végrehajtási törvény jelzett kiegészítésének is. A járásbíróság azon az alapon, hogy a foglalás alóli mentesség kivétel, amely szorosan magyarázandó, és hogy az ösztöndíj nincs a foglalás alól a törvényben kivett jövedelmek között, a letiltást érvényesnek mondta ki. A kir. ítélőtábla nem a formális jognak álláspontjára helyezkedett, hanem belebocsátkozott elsősorban a segélyező ösztöndijak jogi lényegének vizsgálatába. Abból, hogy az adományozó valóságos ellenszolgáltatást várt és abból, hogy letiltás esetén a nyertesnek módjában áll a szerződéstől elállani, valamint abból, hogy a cél ebben az esetben tényleg közérdekű cél volt, arra a konklúzióra jutott a kir. ítélőtábla, hogy a letiltás fenntartása egyrészt céltalan, másrészt elegendő okot látott a tábla arra, hogy a közérdek védelme okából a mentességet kimondja azon az alapon, hogy a járandóság nem a nyertesnek követelése, hanem a közé, azsösszességé, mert a nyertesnek csak feltételes igénye van a segélyre, amelynek rendeltetése a priori szigorúan meg van szabva. Ezen a ponton világosodik meg azután az ösztöndíjnak az alapitványnyal való rokonsága. Itt is, ott is az a jellegzetes, hogy előre megszabott célnak szolgálatára van rendelve egy vagyontömeg. Mig azonban amott a cél állandósága okából és érdekében | | közjogi technikával személyiséget konstruálunk a vagyontömegből, | addig itten a cél megvalósulásához fűződő érdek ideiglenes lévén, erre nincs szüség. Amott abszolút tartalmat kap a vagyon, az alapítványi jelleg mindenkivel szemben hat. A rendelkezés joga csak egyé. Á célé. Emiatt a tartalom relatív, csak a felek között van hatása. A rendelkezés joga az adományozó akaratából a nyertesé, de csak a megkötött irányban. Ha nincs akadálya annak, hogy az alapítvány célját abszolút körben respektáljuk, akkor nincs ok az ösztöndíj céljának szolgáló relativ védelemnek megtagadására sem. E szerint tehát a Méray-esetben tulajdonképpen nem is j végrehajtásjogi kérdésről volt szó, hanem tisztán magánjogiról, minthogy az egész ösztöndijkérdésben is mindvégig szem előtt kell tartani azokat az általános magánjogi szabályokat, melyek a szerződések megengedett és a tiltott tartalmáról szólnak. (Folyt, köv.) A bűnügyi költségek és kártérítés vádelejtés esetén. (Bp. 323. §.) Irta KONCZ MIHÁLY dr., csongrádi kir. albiró. Aki a kir. járásbíróságok büntető tárgyalásait figyelemmel kiséri, tapasztalni fogja, hogy minden bírónak legfőbb törekvése, hogy a legtöbbnyire bagatell természetű főmagánvádas bűncselekmények vádelejtéssel, kibéküléssel s az eljárás megszüntetésével végződjenek. Törekvése pedig azért, mert a felügyeleti hatóságok is nyilván jó néven veszik, ha a főmagánvádas becsületsértések, könnyű testi sértések stb. egyességi elintézéssel nyernek befejezést. Ennek a törekvésnek az a gondolat adja meg tartalmát, hogy az ügyek egyességi elintézése az igazságszolgáltatás érdekében kívánatos; mert az ügyet előnyös egyességgel befejezett fél elégedetten, megnyugvással távozik a törvényosztás csarnokaiból, amit a pörvesztő félre nem mindig lehet mondani. A jogszolgáltatás igazságosságában való megnyugvás keltése pedig elsőrendű igazságügyi politikai princípium. De a főmagánvádas bűncselekmények ilyen egyességi elintézését azért is kívánatosnak tartják, mert az államhatalomnak nem célja az ilyen kisebb jelentőségű ügyekben, ahol par excellence magánérdek van megsértve, a köz pedig a sérelmet alig ér2Í, föltétlenül a megtorlás eseközeit alkalmazni, habár az ügyet a fóruma elé vitték is. Mert a társadalmi békét jobban lehet fentartani az által, ha a felek között a békés transactio létrejötte előmozdittatik vagy legalább nem akadályoztatik. S valóban azt tapasztaljuk, hogy a főmagánváddal, pl. becsületsértési panaszszal a bírósághoz járulókban a tárgyalásoknál igen nagy hajlandóság a békés transactióra. A legtöbbje I már megbánta, hogy a fölindulás vagy a heves boszuvágy perceiben a bírósághoz fordult. Annál is inkább, mert tudjuk, hogy a becsületsértési perek 80%-a a rokonok, szomszédok között keletkezik s kis százalék üzleti versenytársak között. A kiegyezésnek pedig tapasztalás szerint legnagyobb akadálya a kártérítési összeg és az ügyvédi költség; a vád visszavonása legtöbbször azon múlik el, hogy ki viselje a főmagánvádló ügyvédjének vagy a védőnek a diját. A fömagánvádló költség nélkül akar a pertől visszavonulni; a vádlott sem hajlandó viselni a főmagánvád költségeit, különösen akkor, ha meggyőződése szerint a vádló is bűnös, ha ellene viszonvádat használhat vagy a btk. 275. §-a alapján kompenzáció alkalmazását remélheti. A tárgyalási teremben valóságos alkudozás, kapacitálás folyik, hogy ki az ártatlan, ki viselje a feljelentés következményeit. Mikor pedig az egyesség létrejön, ragaszkodnak a felek ahhoz, hogy a biró azt a büntető tárgyalás jegyzőkönyvébe végrehajtható határozat formájába vegye be. S csakugyan, járásbíróságainknál általános jogszokás, hogy a biró a felek egyességi kijelentéseit akként effektuálja, hogy végrehajtás terhével kötelezi a felet arra, hogy a magára vállalt költséget (kártérítési összeget) az ellenfélnek záros natáridő alatt megfizesse. S viszont a végrehajtás elrendelésére a végr. törv. 2. § a szerint illetékes po lgári bíróságok is elrendelik a végrehajtást a büntető bíróságok ilynemű végzéseinek kiadványai alapján. Kérdés: törvényes, helyes, célszerű-e ez a praxis ? Ennek megállapitása végett vissza kell mennünk azokra az alapelvekre, melyek szerint a Bp. rendszerében a magánjogi igények biztosítása s a költségek miként való viselése rendeztetett. A magánjogi igények megítélésének feltétele a bűnösség előzetes megállapitása; ennek alapján állapítja meg a büntető bíróság, hogy felek között kötelmi viszony létesült (obligatio ex delicto), és a bűnösség folyományaként marasztalja el