A Jog, 1907 (26. évfolyam, 1-52. szám)

1907 / 1. szám - Végrehajtás büntető ítéletek alapján

A JOG a erejű rendeletek lelkiismeretes alkalmazására tette le a bírói esküt, nem pedig arra, hogy a kincstárnak hü szolgája lesz, így keletkeznek aztán felsőbb nyomás folytán a törvényrontó szokások. Persze tetszetős dolog, hogy olyan gavallér törvényeink legyenek, melyek a gazdag nyugati államokét is túlszárnyalják, de hogy mily fukarok vagyunk az alkalmazásban, azt a külföld nem igen tudja meg, tehát hazugság és szemfényvesztés az életűnk. Kérdem, nem-e becsületesebb dolog volna a törvényhozásban is, addig nyújtózkodni, ameddig a takaró ér, minthogy a biró, kinek kötelessége volna a törvény becsületes alkalmazása, a törvényt lábbal tiporni kénytelen, ha a felügyeleti hatóságokkal örökös harcban állani nem akar, kénytelen hazudni a jogkereső közönség előtt a birói tekintély nagyobb dicsőségére. Akárhányszor megtörténik velem, hogy midőn messze vidékről a bírósághoz befáradt tanukat üres zsebbel és üres gyomorral azon határozattal bocsátok el, hogy a kincstár a tanudijat nem előlegezheti, mert tanúskodni honpolgári kötelesség, intelligens tanúim a törvény szavaival cáfolnak rám, mondva, hogy a törvény még magánvádas ügyekber is a tanuk diját a kincstárból rendeli előlegezni és a törvény e részben oly világos, hegy semmiféle rabulisztikával nem lehet félremagyarázni. Mennyivel helyesebb volna, beismerve szegénységünket, kimondani, hogy a tanudij előlegezése a bíróság belátásától függ és magánvádas ügyekben a bűnügyi költségeket rendszerint a magánvádló előlegezi. A gyakorlat tehát az, hogy az esetek VJ9%-ában a kincstár nem előlegezi a bűnügyi költségeket, — legalább is a járásbirósági eljárásban nem - a törvényszék már sokat utal ki, amit a kir. ügyészség, mint a bűnügyi átalány őre, már kevésbé nehézményel, mert ha már a törvényt valakinek lábbal kell tiporni, hadd tiporják inkább a járásbirák, illetve a vidéki birák, mert a vidék — as csak vidék. De a törvény becsületes alkalmazása óriási terhet róna a kincstárra; vegyük figyelembe, hogy vidéki járásbíróságoknál a községek tetemes része a bíróság székhelyétől 30—50 km-nyi távolságra van és egy tárgyaló napra 35 —50 ember van beidézve. Tessék kiszámítani, átlag mily összeg jár ezeknek ? Pedig a tör> ény e tekintetben is félremagyarázhatatlanul világos. A B. T. 223. §-a ugyanis meghatározza a minimumot, melynek előlegezéséhez a tanuknak feltétlen igényük van, t. í. fuvardíjra mindenkinek, napszámosoknak azonkívül napibérkárpótlásra — 8 km.-nél távolabb lakók pedig, ha nem is napszámosok — az eltöltött időért kárpótlást követelhetnek. Kóvetelhétnek, de nem kapnak semmit. Ha nem jönnek el, csendőrökkel vezettetjük elő, még a tanukként idézett károsokat is, akik ha kérdik: ki fizeti meg az én megjelenésem költségét, azt feleljük: «az a vagyontalan tolvaj, aki meglopott»; «tehát ilyen törvényeink vannak, akit meglopnak, még ráadásul meg is károsítja a törvény», azt feleljük: «igen, nekünk ilyen törvényeink vannak»; pedig ha tudná, hogy a törvény milyen gavallér, szemünkre vetné hazugságunkat. De kénytelenek vagyunk a törvényt mellőzni, mert számadatok igazolják, hogy a kincstárból előlegezett költségek legnagyobb része, legalább is 900/0-a behajthatatlan, tehát az előlegezés annyi, mint károsodás. A biróság tehát ugy oldja meg a kérdést, hogy a kincstár se károsodjék, és a tanú is kapjon valamit, — legalább papiron — hogy valamelyik felet kötelezi a tanudij utólagos fizetésére, persze ez a legtöbb esetben irott malaszt, mert a vagyontalan fél ellen való megállapítás egyenlő a nullával. Ez még hagyján, de nézzük, hogyan gondoskodik a törvény az ily módon károsodott tanuk utólagos kártalanításáról, illetve a kincstár által nem előlegezett bűnügyi költségek végrehajtásáról. A bűnvádi perrendtartás sehogy. Természetes, hogy ily gavallér törvénynek nem kötelessége oly esetről gondoskodni, mikor a biró a törvény világos intézkedése ellenére a bűnügyi átalányból nem utalja ki a költségeket. A nem előlegezett tanudijak és magánvádló, illetve sértett utánjárási költségeire nézve tehát irányadó az 1881. évi LX. t.-cz. 1. §. fj pontja, mely szerint büntető bíróságoknak vagyoni marasztalást tartalmazó, jogerőre emelkedett határozatai végrehajtható közokiratot képeznek és az 1881. évi LX. t.-c. szerinti végrehajtási eljárásnak van helye. De lássuk, mit jelent az intézkedés a gyakorlatban. Baján a szegény napszámos is bejelenti, hogy neki pl. 1 korona tanudija van megállapítva, kéri behajtását. Szegény jámbor! Azt hiszi, hogy ez nálunk Magyarországon olyan egyszerűen megy. Azt mondjuk erre : adj be kérvényt, melyben az ítélet jogerősségi záradékkal ellátott hiteles másolatát kéred, ha pár hét múlva megkaptad, elébb nem lehet, mert nagy a leírási restantia, — akkor adj be három példányban kellőleg felszerelt és felbélyegzett kielégítési végrehajtás iránti kérvényt, ha a kielégítési végrehajtás elrendeltetett, menj a végrehajtóhoz és előlegezz neki a költségekre, amennyit felszámit. A tanú elszörnyüködik erre, hogy lehet a törvény oly igazságtalan, ő költött, időt és napszámot veszített, mig tanúskodott és most azt kívánják tőle, hogy újra költsön, költsön el a kérdéses tanudijra 10—20 koronát és még mindig kérdéses, kap-e valamit vissza. És ezt nevezik nálunk igazságszolgáltatásnak. Törvényelőkészítő uraim! Tessék a dolog felett elmélkedni, nem kevésbé fontos ez, mint a konzuli bíráskodás, mert egy vidéki járásbíróságnál naponként 10—20 ilyen eset van, tessék kiszámítani, hány eset van évenként az egész országban. Talán még a konzuli bíráskodásnak sincs több esete. Egy kis őszinteséggel, a helyzet ismeretével könnyen lehetne a bajon segíteni. Mindenekelőtt, mint fentebb jeleztem, a B. P. megtelelő szakaszai olyképp módositandók, hogy a bűnügyi költségeknek a bűnügyi általányból való kiutalása ne imperative, csak facul tative legyen elrendelve, t. i. hogy a belátásnak és a körülmények mérlegelésének tág tér adassék. Célszerű volna ily szabályt felállítani: a bűnügyi költségeket magánvádas ügyekben a maganvádló, közvádas ügyekben pedig rendszerint a kincstári előlegezi, minthogy pedig azt még sem lehet szabályul felállítani: ha nincs pénz, nincs igazság, további directivum gyanánt kimondandó, hogy a magánvádas ügyekben a kincstár előlegezésének ugyanazok a feltételei, mint polgári ügyekben a szegényjogon való perelésnek, t. i. hogy magánvádló vagyontalanságát helyhatósági bizonyitványnyal tartozik igazolni. De a kincstár előlegezésének nemcsak köre, de terjedelme is megszorítandó és pedig ugy, hogy a B. P. 223. §-a csakis a fellel szemben való megállapításnál volna irányadó, t. i. a kincstár a tanúnak ne csak ne adjon, de ne is Ígérjen teljes kártérítést, csak a teljesen vagyontalan tanúnak megjelenését és hazautazását tejjye lehetővé, mert a kincstár előlegezésének úgysem lehet más célja, mint a büntető igazságszolgáltatás gyors menetét gátló anyagi akadályok eltávolítása, kimondandó tehát, hogy kincstári előlegre csak a 8 km. nél távolabb lakó ama tanuk tarthatnak igényt, kik valószínűsítik, hogy az utazás költségeit nem képesek előlegezni és ezek is csak a tényleg kifizetett fuvardijat és az utazás alatt okvetlenül szükséges élelem fedezését kívánhassák. Ily módon a törvény és gyakorlat közötti nagy ellentét eltávolíttatnék és a kincstár lehetetlen terhek viselésére nem vállalkoznék. Kárpótlásul azonban, hogy a jogos igényeken sérelem ne essék, a törvényhozásnak gondoskodni kell, hogy a kincstár által nem előlegezett költségeknek a féltől való behajtása gyors és olcsó, illetve ne csak olcsó, de ingyenes legyen, mert mégis csak igazságtalanság, hogy az a szegény tanú, ki a kincstár helyett a büntető igazságszolgáltatás érdekében sajátjából előlegezi a megjelenés költségeit, az még sajátjából előlegezze a végrehajtás költségeit is és amennyiben követelése esetleg be nem hajtható, kárát ujabb kárral tetézze. Ha a B. P szerint a büntető biróság zárlatot, illetve biztosítási végrehajtást elrendelhet és foganatosíthat, mi akadálya sincs annak, hogy a kielégítési végrehajtást is elrendelhesse, azaz minden büntető biróság gondoskodjék a maga ítéletének végrehajtásáról is, de mindenesetre a járásbíróság büntető bírája hivatalból gondoskodjék a kincstár által nem előlegezett tanudijak és kártérítési összegek behajtásáról. Egy szóval: amint a járásbíróság megvan bizva a büntetés foganatosításával, legyen megbízva az ítélet anyagi marasztalást tartalmazó részének végrehajtásával is. Az egész végrehajtási eljárás a B. lajstomban folytattassék, a büntetőügyek bélyeg- és illetékmentességében részesittessék. Rövidség okáért, válamint a járásbíróság polgári osztálya a községi bíróságtól felebbvitt ügyekben, ugy büntető biró a a kincstár által nem előlegezett tanudijak és 40 koronán aluli kártérítés tekintetében a kielégítési végrehajtást mindjárt az ítélet kihirdetése után rendelje el és szükségessé válható foganatosításával az illetékes községi bíróságot (elüljáróság) bízza meg, mely díjmentesen tartozzék azt foganatosítani. Amennyiben az ítélet a kihirdetéskor mindjárt jogerőre nem emelkednék, a végrehajtás elrendelésére elég legyen a félnek egyszerű, akár írásbeli, akár szóbeli jelentkezése. Alkalomadtán rá fogok mutatni bűnvádi perrendtartásunk egyéb hibáira, hogy mint a vidéki gyakorlat embere, én is némi anyagot szolgáltassak a B. P. küszöbön álló revíziójához, ami égetően sürgős, mert bizony tény, hogy bűnvádi perrendtartásunk ió nagy részében nem vált be a gyakorlatban, ezt ma már azok is elismerik, kik kezdetben lelkes magasztalói voltak a B. P.-ban lefektetett elveknek.