A Jog, 1906 (25. évfolyam, 1-52. szám)

1906 / 49. szám - A közbirtokosság személyisége

A J tulajdoni jutalékok öröklései, átruházásai és terhelései következtében, ugy, hogy azokban eligazodni igen bajos dolog. Hatályon kivül helyeztetett tehát a telekköny vezésnek ez a módja is a 45,041/89. sz. rendelettel, mely a ma is érvényben levő telekkönyvvezési módot (még pedig a 10,320/1904. I. M. sz. rendelettel az összes közbirtokossági javakra kiterjesztetten) akképen határozta meg, hogy a közbirtokossági jószág egy külön telekjegyzőkönyvbe vagy betétbe jegyeztetik be, pl. a volt úrbéres telkes jobbágyok közös legelője, erdeje stb.-ként és az abból az egyes birtokosokat illető hányadok, az illetők telekjegyzőkönyveibe, illetve betéteibe osztatlan illetőségként külön sorszám alatt jegyeztetnek be. Tehát kivételképen helyrajzi szám nélküli telekkönyvi objektumokat (birtokrészlet, jószágtest) kellett csinálni az egyes birtokosok osztatlan illetőségeiből, a reális földdarabokkal egyenlő elbánás alá kellett venni az ideális hányadokat : hogy a tulajdonközösség tkvi feltüntetése a telekkönyvezés legfontosabb elvei egyikének, az áttekinthetőségnek megsértése nélkül lehetővé váljék! Az ilyen mesterkéltség kellemetlen hatásai azonban nem szoktak elmaradni. Itt is érezhetők. Kérdésessé vált, hogy a végrehajtási törvény 156. §-ának rendelkezéseit alkalmazni kell-e akkor is, ha a végrehajtás többek tulajdonát képező osztatlan illetőségből csak az egyik tulajdonostárs jutalékára intéztetik? Köztudomású, hogy igen sok községben a legelőterület egv"egy része birói közbenjárás nélkül tényleg felosztatott. A betétszerkesztéskor határidő tűzendő ki ilyen esetben a felosztás birói jóváhagyása iránti eljárás megindításának kérelmezésére. E felhívás igen sokszor eredménytelen. Ugy, hogy a felosztás a betétekben sem vitetik keresztül. A felosztás azonban tényleg fennáll. A felosztás folytán keletkezett parcellákat adják-veszik. Persze ezeket a birtokváltozásokat szeretnék telekkönyvileg is keresztülvezetni. De nem lehet. Egy-községi jegyző ugy segített magán, hogy az egyes okiratokban az átruházás tárgyát, az osztatlan illetőség mértékét kifejező törtszám, az egész legelőterület és a felosztott rész térmértékeinek segélyével, hányadrészben tüntette fel! Hogy ezzel csak önmagán segített, azt szükségtelen bővebben magyarázni. Széltében divatban van, hogy a közös tkvi tulajdonosok közötti osztály esetében uközösbenv (?!) hagyják az osztatlan illetőséget, ha az okiratban és kérvényben erről említés nem tétetik ! Ha az osztatlan illetőség átírása bejegyzéssel kapcsolatos, szükségesnek találják a jelzálogos hitelezőknek a tkvi rdtás 56. §-a d) pontja szerinti meghallgatását stb. stb. Láthatjuk, hogy a közbirtokosságnak tulajdonközösségként! kezelése minden irányban bajt okoz. Érdekes különben, hogy midőn úgyszólván a közbirtokossági ingatlan vagyon tartja a lelket ebben a rendszerben, a közbirtokossági ingatlanon éppen a tulajdonközösség szabályszerű feltüntetése nem sikerül. Tagadhatatlanul kirívóan visszás dolog ez. Az Indokolás szerint a közbirtokosságra, a alényeget tekintvew, a tulajdonközösség szabályai alkalmazandók. Lássuk csak, hogy miből áll ez a "lényeg" • A közbirtokossági javakra vonatkozó használati, dispositionalis jogot egyes törvények (1894 : XII. t.-c. 6 — 11. §-ai, 1898 : XIX. t.-c.i oly módon szabályozzák, hogy ezen jog gyakorlatában a közbirtokosok egyéni akaratával szemben a többségi akarat érvényesül. Ha a közbirtokosság lényegében tulajdonközösség, akkor a közbirtokosság legelőjének, erdejének stb. felosztása szintén nem egyéb a tulajdonközösség megszüntet ésétiél', amihez a tulajdonostársak egyező akarata, illetőleg ennek hiányában birói határozat kívántatik. Ám a fentebb már emiitett 20,326/890. sz. igazs. rendelet 7 — 9. §-ai szerint a felosztás elrendeltetik, ha egyező akarat hiányában az «érdekeltek» többsége a felosztás mellett szavaz. Tehát nemcsak a «többség* elegendő, hanem még csak tkvi tulajdonosokkal sem kell vesződni, mert ((érdekeltek* alatt a rendelet 8. i;-ának 1. bekezdése szerint nem az egyes osztatlan illetőségek tkvi tulajdonosai, hanem a ^jelenlegi tényleges birtokosoké értendők. Ismételten kimondották bíróságaink, hogy a volt úrbéresek közönségét bíróság előtt a községi biró képviseli (pl. a debreceni tábla 2. sz. t. ü. határozata). Ha már most a használati jog (értve ez alatt itt természetesen nemcsak a ius utendi fruendit, hanem a ius possidendit és disponendit is) tekintetében a tulajdonközösség szabályai félretétetnek ; ha továbbá azok a közbirtokossági javak felosz tásánál és a képviseletnél is figyelmen kivül hagyatnak: m. marad épségben a társtulajdonosi jogkörből Y Egyedül és kizárólag az elidege?iiiési és terhelési jog. Mint fentebb kimutattam, az elidegenítés és terhelés, a tulajdonközösség szabályainak alkalmazásával, a gyakorlatban majdnem kivihetetlen. Ha tehát a kodifikáció a tulajdonközösség konstrdkciójához ragaszkodik, ezzel mást nem akarhat, mint az elidegenítést és terhelést a lehetetlenséggel határos módon megnehezíteni. De hát mi szükség van arra, hogy ez így indirect uton történjék r ! Nem sokkal korrektebb, célszerűbb s a közfelfogással is összhangzatosabb volna a közbirtokosságnak minden tekintetben jogi személylyé nyilvánítása mellett ezt directe : korlátozás, megszorítás utján vinni keresztül, mikor — mint emlitém —az Indokolás esetleges elméleti akadályokkal törődni nem látszik ?! Mi sem állja tehát útját annak, hogy ajogi személylyé nyilvánított közbirtokosság cselekvőképessége, a szükségesnek talált mérvben, az elidegenítés és terhelés tekintetében korlátoztassék. ellenben a szegénysorsu tolvajt szigorúbban kell büntetni, mert az kisebb értéket lopott s igy állandóan szükségben van és nagyobb a valószínűsége annak, hogy ismét lopni fog s épen ezért veszélyesebb is, mint a meggazdagodott tolvaj. «A visszaesést illetőleg, régóta közösen elfogadott doktrína, hogy a miatt növelni kell a büntetést, mert az (t. i. a visszaesés) növeli a bűntett objektív erkölcsi erejét és csökkenti a büntetés erkölcsi erejét. Ez azonban csak kivételes eset, amely nem hatalmaz föl bennünket arra, hogy általános szabályként állítsuk föl azt, miszerint a büntetést a bűntettesnek a személyi körülményeihez kell arányosítanunk... A veszélyesség, amely első izben bűnözik, vagy a bűntett alakjából származik és az arithmetikai arányosság kalkulusaiba lép, vagy pedig csupán jóslat, amelynek lehetetlen meggyőző okát adni. «Mások az atavismust, vagyis a bűntettes szülőktől való leszármazást emlegetik. A bűntettesnek ezen esetlegessége, ha azt enyhítő körülménynek vesszük (amit én nagyon problematikusnak tartok), akkor szintén az arithmetikai számítás körébe vág, mert osökkenti a bűntett suggestiv erkölcsi erejét. De, ha valaki tudni akarja, hogy a nagyobb veszélyességnek mi szolgál a mértékéül, ugy azt látja, hogy az nem egyéb, mint az átkozott és kegyetlen konstituciónak a maszkírozott reprodukciója. Filii vero ejus, quibus vitám Imperatoria speciali lenitate concedimus, in quibus pateini hoc est creditorii eriminis exempla metuuntur, a materna, vei avita, omnium etiam proximorum hereditate habeantur alieni, testamentis extraneorum nihil capiant, sint perpetuo egentes et pauperes, infamia eos páter na semper comitetur, ad nullos prorsus honores perveniant; sint postremo tales ut his perpetuo egestate sordentibus, sit et mor salotium et vita supplicium-. íme, a szavak sorsának egy ujabb bizonyítéka. Ama parancsok, amelyekről, mint pl. a büntettességben való öröklődésről, a modern civilizáció azt hitte, hogy örökre elévültek, az atavizmus uj köntösében feltámadtak s ugy látszik, hogy egy uj tant teremtettek meg. . . Megengedem, hogy sok reformálni való van a büntetések gyakorlati alkalmazásán, egyrészről, hogy azokat javítóbb hatásuakká és meggyőzőbbekké tehessük, másrészről pedig, hogy a polgárokban a biztonság érzetét emeljük. Elismeréssel illetném mindazon tanulmányokat, amelyek ezt a célt szolgálnák s a javítást előidéznék. De a geometriai arányt, a büntetés mértékéül, sem a veszélyesség, az atavismus, környezet, sem a tendencia, sem pedig más, hasonló modern romanticismus csillogó formulájába öltöztetve sem fogadhatom el. Megdönthetetlennek taitom azon alapelvet, amely szerint a büntetésnek nem lehet javitó hatása, illetve, hogy a büntetés nem felelhet meg egyik céljának sem, ha nem biztos. De a büntetés biztossága sohasem érhető el, ha a bűntettes felelősségét bizonyos, az esküdtek lelkületét sokszor megzavaró, modern újításoknak rendeljük alá.»ö) * * * Nem akarjuk tovább ismertetni a föntiekhez hasonló többi véleményeket. Az eddig tolmácsolt nézetek eléggé bebizonyítják fönti állításunkat, amely szerint azon európai és amerikai jogtudósok, akik az uj olasz büntetőjogi irányzattal szembe szálltak, elvetik a positiv reform irányzatát és alapját. Ez irók szerint, a positiv doktrína a raison d'Etat feltámadása, amely a vérpadot az elimináció gyakori eszközének tekinti. Nem egyéb az, mint vakmerő tagadása a természetjognak, oly egyénekkel (t. i. bűntettesekkel) szemben, akiket mintegy észnélküli s olyan lényeknek tekint, akik gonosz, per») Carrara: «Reminiscenzedi Cattedrae Foro» 85—89. 1. Lucca. 1883.