A Jog, 1906 (25. évfolyam, 1-52. szám)

1906 / 36. szám - Az 1886. évi XXIX. t.-c. és társai [2. r.]

254 A JOG hesse. A svájci polg. törvénykönyv tervezetének 1. §-a is azt rendeli, hogy a biró e szélső esetben hitéletet azon jogszabály szerint mondhat, amelyet ő mint törvényhozó alkotna*. Könnyű léptekkel halad el Gnaeus Flavius a többi források fölött és feltűzi a souverain, egyedül boldogító «szabad jog» zászlaját. Ami ezen első szakasz szerint ultimum remedium, az szerinte primum et unicum remedium ! Ez pedig eléggé jellemzi állását a jogtudománynyal szemben. Elveti az extensiv és a restrictiv interpretatiót és — helyesen — az átörökölt, egymásnak ellentmondó interpretálási szabályokat is, melyeknek tényleg nincs több értékük, mint a parasztok időjóslatának. Elveti az analógiát és —joggal — a dogmatikus fictiók használatát. Kiveti a ratio legissel való hadonázást, a jogászi konstructiókat, minden dogmatikát és systematikát — és sommásan az egész modern «papir-jurisprudentiát». Elveti végül a birói határozatok indokolását (azon mellékindokolással, hogy <a hivő sem követel indokolást a végítélettől*) — azon álláspontjánál fogva: sic volo, sic jubeo! És mit tesz ennek helyébe? A néhány ujabb bölcsész által hirdetett «voluntarismust». Schopenhauer nyomán állítja az akarat primátusát és Xietzsche után (annak «akarat a hatalomhoz* mintájára) formulázza az «akaratot a joghoz*. «Immer ist es der Witle, der den Verstand am Gaengelband führt». Tényleg azonban éppen megfordítva áll a dolog. Hogy az akarat valamit akarjon, sejtelemmel is kell birnia ezen valamiről. Hogyan haladjon az akarat meghatározott irányban, ha előre nem tudja, hogy mire irányuljon ? Előbb jön a felismerés, aztán az akarat. A birói döntés kiindul az észből és csak ennek utána az akaratból. A biró, mert felismerte, hogy ez vagy amaz jogos, azt Ítéletében jognak is nyilvánítja. A bíró itél, mert ítéletét igazságosnak tartja, de nem tartja döntését azért igazságosnak, mert ugy Ítélkezett és ezt így akarta. Ugyanez áll az állami törvényhozó tekintetében is. Mivel bizonyos tárgy és cél lebegett szeme előtt, erre irányítja és felállítja ez a néki megfelelőnek tetsző szabályt. Itt is az ész igazítja az akaratot és nem megfordítva. «Az akarat: egyelőre meghatározott döntéshez jutni, — igy szól Gnaeus Flavius — vezérli az ezen döntést indokoló törvényhelyek kiválasztását is. Bartolus, a jogászok leghiresbbike, ennek klasszikus példája. Róla irja a történelem, hogy előbb a döntést hozta és csak ennekutána kerestette ki Tigrinits barátjával az alkalmas corpus jurisbeli szakaszokat, mert gyenge emlékezetű volt» De vájjon rosszakarat, vagy bon plaisir vezérelte-e Bartolust e döntéseinél ? Talán mégis inkább a tanulmányai és tapasztalatai által iskolázott és nemesbitett jogérzete? Gnaeus Flavius is utal helyenkint az érzésre és a jogászi tapintatta. De érzés és akarat: ez két különböző dolog. Gnaeus Flavius álláspontjából folyólag nem létezik jogtudomány és nem is létezhetik — legfölebb létezhetnék «eine Rechtsphilosophie des Unbewussten*. És igy a «küzdelem a jogtudományért* végződnék a jogtudomány végével, mellőzésével. A jogtudomány felszabadítása helyett beállana a jognak szabadulása a tudománytól. De profundis ! És ha Gnaeus Flavius ama hiszemben volt, hogy a szabadjogi mozgalomnak legjobb erőit egybegyüjtheti és azt ekkép előmozdithatja, — agy í'nger abban is kételkedik, hogy e célt elérhesse, sőt az anonym szerző a szabad jogi mozgalomnak többet ártott, mint használt. A különféle színű és fokú szabadjogászok ezért nem nagy hálával lesznek iránta E klasszikus rövidségü és a nagy mester legjobb napjaira emlékeztető, mintaszerű bírálat után áttérünk dr. Klein Ferencnek a «N. F. Presse* jul. 22-iki számában megjelent cikkére, melyből az alábbi bő kivonatot közöljük. Gnaeus Flavius röpirata szellemes felhívás az oly mozgalom érdekében, melyről a pseudonym szerző maga azt mondja, hogy «minden kezdő mozgalom módjára maga sem tudja egész pontosan azt, hogy mit akar*. Az álnév azt sejteti, hogyajog kiszabadítandó lenne a céhbeli jogászok köréből, — amint Gnaeus Flavius is kitárta a római nép előtt annak idején a régi pontifikalis jurisprudentiának mindaddig oly gondosan őrzött titkait. Ami azonban a modern Gn. Flavius szeme előtt lebeg, az inkább egy ellenőrizhetlen jogászmonopolium, mindenesetre azonban ezek befolyásának fokozása, tehát éppen az volna, amit sokan, — és joggal — nem akarnak. A röpiratból több elégedetlenség hangzik ki, mint alkotási törekvés. Szerző elégedetlen a tudományával; az «egész irány* nem kedves előtte. A szabad jogszolgáltatás, a bírónak felhatalmazása arra, hogy minden jogesetét a törvénytől többé-kevésbbé függetlenül, megfelelően szabályozhassa, egyéniségét az ítéletbe belefektethesse, — mindez csak másodsorban áll. Ezen elhangoltság és annak indokolása a röpirat főjelentőségét képezik, mert ezzel az a mai korszellem symptomájává válik és mert szerző tényleg több fájós helyet érint és sokaknak szivéből szól. Közli: r. I. (Folyt, köv.) Nyilt kérdések és feleletek. Az 1881 évi LX. t.-c. 94. § ához. — teleiét a «J o g'> 33. számában közölt kérdésre. — A közölt esetben a fennálló törvény alapján nem tartom vitásnak azon kérdést, hogy a két igénykereset egyesítendő. Ugyanis a foglalás kérdését illetőleg nem szenved kétséget, hogy ugyanazon végrehajtást elrendelő végzésen alapuló foglalás — ha több helyen és több végrehajtást szenvedő ellen történik - egy cselekményt foglal magában, vagyis egy foglalás az. A különböző helyek nem irányadók, csupán a cselekmény és annak alapjául szolgáló birói intézkedés vehető figyelembe és alapul a kérdés elbirálhatása céljából. A törvény «végrehajtást szenvedőről" szól, de azt hiszem, nem helyes a szó szoros értelmében történt értelmezés, hanem föltétlenül ugy értelmezendő a törvény és alkalmazandó ezen szakasz azon esetre is, ha több a végrehajtást szenvedő, vagyis alkalmazandó, ha végrehajtást szenvedőkről van szó. Véleményem szerint nem lehet elválasztani a két végrehajtást szenvedőt, azok a per szempontjából egy személynek tekintendők — az alapper egységes voltánál fogva. A törvény intentiója csak az lehet, hogy egy alapperből kifolyólag egy igényper keletkezhessen lehetőleg, mert az igényper nem önálló jogi természetű, hanem accessorius természettel bir. A foglalásnál a tulajdoni kérdés elbírálás alá nem esik. A törvény előírja, hogy mely esetben lehet, vagy nem lehet lefoglalni, — a két külön helyen található tárgyak lehetnek közösek is, t. i. mindkét végrehajtást szenvedőéi, vagy képezhetik csak az egyik tulajdonát is, ép ugy mint egy vagy több harmadik személynek tulajdonát, akárhol találtatnak. A már kinyilvánított felfogás szerint az egyesítés nem volna elrendelhető, — vagy legalább vitás volna — ha egy végrehajtást szenvedőnek több helyen található tárgyairól volna szó, — különösen, ha közös hatalmukban volnának több szenvedőnek — pláne nem volna egyesíthető a két kereset, holott helyes alkalmazása mellett a törvénynek, az egyesítés kimondandó. Micu András dr., ügyvéd Fogarason. ítélkezés az örökösödési perekben. — Kérdés. — A bíróságok az örökösödési perekben aszerint az elv szerint szoktak Ítélkezni, hogy az örökösödési igények az ilyen perekben minden irányban megoldandók s ebből kifolyólag a hagyatékot át is szokták adni, az ingatlanokra vonatkozólag a bekebelcztetésre a feleket jogosítván fel. Megállhat-e az a joggyakorlat az 1894: XVI. t.-c. szellemével s különösen annak 88. §-ával szemben ? Igen leköteleznének kartársaim, ha a bíróságok ide vonatkozó gyakorlatát e lapokban közölni szívesek lennének. Fényes Vince, zilahi tszéki biró. Irodalom. Lukács Emilnek «Ügyvédjelöltek utmutatójá»-hoz Nyári Jenő dr. bpesti ügyvéd előszót irt, melyből átvesszük a következő részletet : «Mindannyian tudjuk, hogy az utóbbi években az ügyvédjelölti kar ethikájának és szakszerű kiképzésének valóságos rákfenéje gyanánt országszerte sajnálatos visszaélés harapódzott el; értem a színleges bejegyzések utján elkövetett visszaéléseket, . . Ennek a visszaélésnek energikus intézkedésekkel vetett véget — természetesen a saját területére szorítkozó hatáskörrel — a budapesti ügyvédi kamara választmánya, midőn az ügyvédi rendtartás szellemének megfelelőleg szabályozta az ügyvédjelöltek jegyzékébe való felvétel módozatait, s a további ellenőrzést. Kívánatos lenne, ha a társkamarák ez intézkedéseket magukévá tennék, azonban a kamarák és az ügyvédi társadalom törekvésének oda kell irányulnia, hogy a budapesti kamara választmánya által felállított elvek az ügyvédi rdts. reformja alkalmából a legis auctoritas tekintélyével is felruháztassanak, mert csak az egész magyar jogterületre kiható törvényes intézkedések lesznek képesek a kitűzött célt biztosítani. . . Szathmáry Imre kamarai tisztviselő pedig «Oszinte szó* című cikkében a következőket irja : Az absolutóriumot elnyert fiatal ember — most már teljesen lerázva magáról az iskolaport — fokozottabb mértékben érzi nagyságát. Valóságos jogásznak tudja magát, ki előtt nincs már más félelmetes, mint a szigorlatoztató tanár vaskalapossága. És mert a szabadság teljessége veszélyeztetve van a gyakorlatra lépéssel, mindenféleképpen arra törekszik, hogy a gyakorlati évekből is minél kevesebb napokat töltsön komolyan a gyakorlatnak szentelve. Csak kényszerből gyötri magát ezzel is, mert e nélkül el^ van zárva a haladás utja. Csak egy nagy akadálynak tekinti a végső cél előtt. Es éppen ezért, mert akadályt, bosszantó kellemetlenséget lát a gyakorlatban, arra törekszik, hogy a törvénynek ide vonatkozó intézkedéseit minél kevésbbé tartsa be. Vagy inkább — érzékeny vád, de igaz — a saját személyét leginkább érdeklő törvényt nem is ismeri, s csak a mástól hallottak után