A Jog, 1906 (25. évfolyam, 1-52. szám)

1906 / 17. szám - A magyar polgári perrendtartás törvényjavaslatának birálata [1. r.] - Az 1867-es aera kezdeményei és a magyar hadügy kérdése [1. r.]

A JOG ezt, aki, volt idő, amikor védelmére keltem e lap hasábjain a titkos minősítésnek. Mondom pedig azért, mert azóta számtalan oldalról panasz tárgyává tétetett nemcsak e lap hasábjain, hanem más lapokban is ez a rendszer és hinni kezdem én is, hogy a titkos minősítési rendszer sok esetben titkos protekcióra s részrehajlásra nyújt módot. De adott esetekben minden szándékos rosszakarat nélkül az egyéni elfogultság érvényre jutására is szolgáltathat alkalmat, különösen mig a minősités egy kézben van. Nemcsak férfiasabb, hanem eredményesebb is volna az a minősítési eljárás, mely nem egy ember nézetére, hanem mondjuk egy kisebb tanács véleményére alapittatik, amely legalább is az érdekelteknek tudomására hozatik. Az érdekelt azután, ha minősitvénye egyik vagy másik tekintetben nem kielégítő, — vagy igyekezni fog azt kijavítani, avagy ha igazságtalannak találja, kitér előbb s illetve gazdát, helyet cserél. Szabadelvüség szempontjából nem szokás katonai mintákra hivatkozni; de szégyennel be kell vallanunk, hogy ez az intézmény még a katonaságnál is szabadelvűbb, mint minálunk. Végül mielőbb fel kell menteni a hivatalfőnököket, s tehát rendszerint a legtapasztaltabb bírákat pénz, a számadások, leltárak, irodai és anyagszerek, nyomtatványok, stb. kezelése alól, mert e tekintetben oly csekély állami vagyon kézelé séről van szó, amit bátran reá lehetne bízni, most már majdnem minden biróságnál található iroda-tisztekre, akik legalább ezáltal különböznének az Írnokoktól, s akik mind kipróbált és megbízható egyének ; teljes garanciát is nyújtanának á hűséges kezelés szempontjából. Különösen ha a hivatalfőnök havonként, esetleg egyszer-másszor meglepőleg is ellenőrizhetné és ellenőrizni köteles lenne ezt a kezelést. A hivatalfőnökök ily módon sok időt nyernének más, nekik való fontosabb teendőre, igy perbeli tárgyalásokra és határozataik gondosabb elkészítésére. Mindezeken a bajokon segíthet törvényhozási intézkedés nélkül az uj igazságügyiminiszter, csak akarat és gyors elhatározás kell hozzá. Ezt pedig feltételezzük az uj igazságügyi miniszterben, és ha ezeken a bajokon segített az átmeneti kormányzat alatt, ugy megszerzi már ezzel is az egész törvénykezési kar osztatlan háláját és szeretetét. A magyar polgári perrendtartás törvényy£ javaslatának bírálata. Irta DÓMJÁN LAJOS beregszászi kir. tszéki biró. Az 1885. évben elkészült polg. perrendtartási tervezet törvényjavaslat alakjában csak 1901. évben került a képviselőház elé. Félévtized meddősége szomorúan utal rá, hogy a közönség által oly forrón óhajtott reformintézmények, keserves vajúdások mellett is, alig tudnak nálunk életre kelni. Most, midőn a komoly munkára törekvés tavaszi rügyeit nyiladozni látjuk, aggódó kétségeinket a remény váltja iel. Óhajtjuk hinni, hogy a jogszolgáltatás érdekeit oly magasan emelő reformtörekvések végre intézmények által megvalósulnak s a perrendtartási javaslat a törvényhozás komoly figyelmének tárgya lesz. Időszerűnek tartom a törvényjavaslatnak elvi vonásaiban való ismertetését. Nem térhetek ki annak bírálata elől sem, melyet főleg a mai általános birói gyakorlat szempontjából fogok megtenni. A törvényjavaslat két irányban tartalmaz gyökeres újítást : a) kiterjeszti a járásbíróság hatáskörét a vagyonjogi perek minden nemére vonatkozólag; b) behozza a közvetlen szóbeliséget az egész vonalon. A kiépítési rendszer ezekhez az elvekhez idomul. Emellett a kodifikálással még más célt is szolgál. Összegyűjtve rendezi azokat a kormányrendeleteket, melyek nálunk eddigelé az eljárás külön nemeit szabályozzák. Az 1881. évi 2,851., 3,263., 3,269. és 1894. évi 4,873. sz. a. igazságügyminiszteri rendeletek mind ilyen részleges külön eljárást szabályozó intézkedéseket tartalmaznak, sőt a házassági ügyekben követendő eljárásról nincs is külön kormányrendeleti intézkedés s a birói gyakorlat a budapesti kir. tábla által kidolgozott és közreadott szabályzat nyomain halad. Ezek a rendeletek megfelelő átalakítással a javaslatban elhelyezést nyertek. így tehát a javaslat a mai perjogtól lényegileg főleg abban különbözik, hogy a különböző törvények és rendeletek szórványos intézkedéseit megfelelő kerekdedséggel rendszerbe foglalva egy egésszé alakítja át, azonkívül a reformirányzat kardinál s alapelveit a munka rendszerébe oltja, a perjogi intézményeket ezen elvek szerint kiépíti. Ott tehát, ahol az alapelvek az intézményekben már meggyökeresedtek, magát az intézményt érintetlen hagyja, igy a sommás eljárás szabályzata a javaslatba úgyszólván bele illesztődik, azokat a szabályokat, amelyek a fenti alapelvek rendszerétől függetlenek, — milyenek az illetőségre, perfelekre, a mulasztások jogi hatásaira, kézbesítésekre vonatkozó perjogi intézkedések — a javaslat majdnem változatlanul felveszi. Igy a javaslatnak törvénynyé alkotása esetén az uj perrendtartásnak életbeléptetése nem is okozna annyi gondot, mint ahogy ezt most a jogászi szakkörökben vélik. A sommás eljárás a gyakorlati életben már képzett elég birót arra, hogy az uj polg. perrendtartás életbe léptetése rázkódás nélkül menjen végbe. Az uj perrendtartási tervezet alapiránya már évtizedekkel előbb kijelöltetvén, a reformintézményeknek az egész vonalon való keresztül vitele eddig sem okozott volna óriási kormányzati gondot, a magyar birói kar pedig tetterős és hivatottsággaí bír arra, hogy részére az igazságügyi kormány egy kis bizalmat előlegezzen. A javaslat tudós szerkesztője, midőn 1885. évben még a TÁRCA. x/ Az 1867-es aera kezdeményei és a magyar hadügy kérdése.*) — A Jog eredeti tárcája. — Ismertettem és megjelöltem az 1848. évi törvények megalkotása idején érvényben volt hadügyi s az azzal összefüggésben levő közjogi visszonyokat. Kötelességem azonban ezen is tul terjed. Mert meg kell ismerkednünk az ujabb közjogi fejleménynyel is, mely a fegyveres erő mai alakulatának talapzatát képezi, — ez annál inkább fontos, mert az 1867. évi alapalkotás tárgyilagos és kimerítő történelme nem lévén még megírva, éppen emez, a nemzet életében oly momentuosus epochát illetőleg számos téves hit és nem igazolható balfelfogás van forgalomban, kiválóan pedig oly irányban, mintha Deákot és pártját, különösen a magyar hadügyeket illetőleg jogfeladás vagy mulasztás terhelné. Hogy ez mennyire nem felel meg a valónak, hogy a Deák-pártot ez irányban semminemű történelmi felelősség nem terheli, ki fog derülni a következőkből. Mindenekelőtt különösen figyelembe veendő ama külpolitikai helyzet, melynek keretében és súlya alatt a 67-es alap megalkottatott, melyekkel kapcsolatosan nem szabad ama körülményt semmiesetre sem szem elől téveszteni, hogy sem az 1859. évi, sem az 1866-iki hadjáratok Ausztriát nem gyöngítették meg annyira, mint azt mi vélni szeretnők. Ugy III. Napóleon, mint Bismarck nem szándékoztak Ausztriát bizonyos méreten tul meggyöngíteni, — egyiknek célja volt, hogy Ausztria Olaszország*) Kivonat Horváth János dr. egyetemi magántanár előadásaiból (1005. évi december hóban). ból, a másiknak célja volt, hogy Ausztria Németországból vonuljon vissza, s foglalja el ama helyet az európai nemzetközi visszonyokban, melyet számára Európa keleté és nyugota közt földrajzi fekvése, mint természetszerűt kijelöl. 1866-ban még a sadowai nap estéjén mondá Bismarck: a csatát megnyertük, most már igyekeznünk kell Ausztriával a régi barátságot megújítani. Egyidejűleg III. Napóleon, ki még akkor hatalmas ellenfél volt bárkire nézve, föllépett Ausztria érdekében. De 1866. augusztusában el kellett barátnak, ellenségnek ismernie, hogy Ausztria hadereje nem volt teljesen megtörve, a déli és északi hadsereg egyesült Bécs alatt, s a még akkor le nem győzött délnémet államokra, ugy III. Napóleonra támaszkodva, Ausztria még mindig igen veszedelmes ellenfélt képezett Poroszországgal szemben. De figyelembe kellett venni azt is, hogy amíg az északi sereget nehéz tusák után győzte le a kitűnően szervezett porosz sereg, addig a déli hadsereg vizén és szárazon fényes győzelmeket aratott. Ily körülmények közt jött létre a béke 1866-ban, mely mindezeket figyelembe véve, Ausztriára megalázó nem volt. Az 1859. és 66-iki események után is, az osztrák császári egységes hadsereg, mely mint ilyen 1849-ben jött létre, mely külkifejezésre juttatta az egységes absolut Ausztriát, még nem volt ugy megtörve, hogy az tényezőnek lenni megszűnt volna. Mindez súlyosan nyomta hátrányunkra a helyzetet, annál inkább, mert sem III. Napóleon, sem Bismarck Ausztria rovására a magyar érdekekért nem tettek egyidejűleg semmit,—kültámogatásra tehát nem lehetett számítani. A magyar érdekeknek csak a magyar nemzet ereje és életképessége kölcsönözhetett súlyt, de tudvalevőleg az absolutismus évei nem voltak alkalmasak arra, hogy a nemzet erejét kifejtsék, — ezt is számításba kell venni a tények elbírálásánál.