A Jog, 1905 (24. évfolyam, 1-53. szám)

1905 / 47. szám - Büntető eljárás és egyéni szabadság

336 A JOG galmának, legtöbb tere van: az előkészítő eljárásban. Alkotmányunk már régen, — réges-régen válaszfalat vont a bírói és a végrehajtó hatalom, az ítélkezésre hivatott és a közigazgatási forumok ügyköre között. Csak éppen a büntető igazságügy terén tökéletlen ez az elválasztás, — a nyomozás mai rendszere és a kihágási eljárás miatt. A kihágási eljárásban administrativ hatóságaink kezén meghagyott nagy hatalom is kétségtelenül csorbítja az egyéni szabadságjogok alaki, perrendi garantiáinak épségét. Mégis arról most csak másodsorban szólhatunk, mert sajnos módon, közművelődési, társadalmi, fegyelmi visszonyaink sokkal rosszabbak, mintsem hogy a fegyvertelen rendőr és a büntető hatalom nélküli rendészeti hatóság hivatásának ma még hazánkban meg tudjon felelni. Egészen másként áll a nagyobb sulyu, a kir. törvényszékek és járásbíróságok hatáskörébe utalt delictumok nyomozásának ügye. Itt már a birói hatáskör csorbítását nem indokolják azok a közigazgatás-politikai szempontok, amelyek a kihágások tetemes részének rendőrbiráskodás elé való utalását ideig-óráig menthetik. Rendőri közegekre szükség van a bünnyomozáshoz, a kultúrának, a közönség fegyelmezett voltának bármilyen fokán is ; re>idöri hatóságoknak, mint intéző forumoknak azonban a bünnyomozati eljárás során nincs helyük. A közigazgatási és kiválitképpen a szorosan vett rendőri hatóságoknak egészen más, — és pediglen nem «per nefas» — de helyesen, — hivatásuk folytán és hivatásuknak megfelelően, — más a szellemük, a fölfogásuk, az eljárási módjuk, mint a szorosan vett és a független objectivitás garantiáival körülbástyázott birói juristáknak. Nincs tehát okunk rá, ha egyszer elismerjük, miszerint a büntető eljárásban az objectivitásra, törvény-respectálásra szükség van, hogy mégis ennek az eljárásnak éppen legkényesebb szakát, a nyomozást bízzuk rendőri hatóságokra, azt a stádiumot, amelyben még legkevesebb biztonságunk van arra nézve, hogy az eljárás alá vont egyén tényleg bűnös-e, amelyben még a védelem nem fejthetvén ki erősségeit, — fokozottan szükséges, hogy maga az ügyintéző hatóság, magas, tárgyilagos szempontból induljon ki, harag nélkül bánjék a vádlottal, kíméletesen kezelje az eljárás puszta megindulása által is súlyosan megtámadott hírnevét és egyéni jogsphaeráját. Azután meg azok az intézkedések, a melyek önmagukban véve sohasem felelnek meg az igazi, ideális jogosság állapotának, a melyeket mi büntető jogászok mindig csak — a lehetőségig enyhítendő és lehetőleg elkerülendő — szükséges rossznak tekintünk, mint: az előzetes letartóztatás, házkutatás, személymotozás, az ügyben nem érdekelt harmadik személyek házában vagy személyi körében foganatosított, sokszor erőszakosan foganatosítandó lefoglalások, kutatások, — tehát mindazok a mik a legpraecisebb jogászi óvatosságot, a legmagasabb szempontból való méltányossagot igénylik meg, éppen a nyomozás szakában fordulnak elő. Maga a gyanúsított is éppen az ügyek ebben az állásában zavarodik meg legkönnyeben, a megfélemlítésnek, a jogellenes (pediglen sokszor jóhiszeműen, merő ügybuzgalomból okozott) impressiónálásnak is éppen itt van legtöbb tere, és éppen azért kellene az eljárásnak ebben a szakában — a hol tételes garantiákkal, megkötő szabályokkal, az igazság földerítésének szabadsága kedvéért sem dolgozhatunk, a lehető leghatályosabb személyi és szervezeti garantiákat alkalmaznunk. Már ismételten foglalkoztunk e lap hasábjain az ügyfél (a vádhatóság) által vezetett nyomozás kérdésével. Kifejtettük azokat az okokat, a melyek e téren a királyi ügyészségnek adott egyoldalú, szerintünk túlságosan tág hatáskör föntartása ellen, elvi és gyakorlati momentumok alapján fölhozhatók. Nem akarjuk most mindazt ismét elmondani, elhagyva tehát az okok kifejtését csak újból hivatkozunk arra a megoldási módra, amely az ügyfélnek (a vádhatóságnak) szerepét szűkebbre szabva, a rendőrhatóságok tevékenységét, — legalább jogsérelmet okozható, intézkedő beavatkozását a minimumra korlátozhatná és amellett a nyomozást követő vizsgálatot még nélkülözhetőbbé, in praxi tehát még ritkábbá, az egész eljárást rövidebbé tenné a mai rendszernél. E mód nézetünk szerint a vizsgálóbírói teendők decentralisálása volna, olyképpen, hogy a járábiróságoknak egy-egy, lehetőleg nem éppen kezdő albirája (esetleg birája) bízatnék meg a vizsgálati és nyomozati teendők végzésével, — ő hozzá tennék meg följelentéseiket a felek és a közigazgatási hatóságok, ő rendelné el a nyomozást, amelyet az ügyészségnek is nála kellene indítványoznia, — de ő maga foganatosítaná is a nyomozatokat, részben személyesen, részben saját közegeivel, végül részben a rendőri közegek és községi elöljárók igénybevételével, akik e tárgyban egészen neki volnának alárendelve. Az ilyen járásbirósági vizsgálóbíró eléggé közel volna a mindenkori helyszínéhez avégre, hogy sürgősen nyomban intézkedjék, — arra is, hogy ismerje az embereket, a helyi visszonyokat, szokásokat és mindazt, ami éppen a vidéki praxisban fölöttébb fontos a bünnyomozatra. Módjában volna, hogy minden házkutatást, motozást, letartóztatást ő maga rendeljen el, hogy a fontosabb nyomozati tényeket lehetőleg maga is' foganatosítsa, vagy legalább is azoknak foganatosítására a közeget megválogassa, utasítással ellássa és közvetlenül ellenőrizze. Elfogások, magánosok vagy rendőrközegek által történt őrizetbe vételek esetén, minden elfogott egyén még aznap elébe volna állitható; ha pediglen a fogolynak a helyszínen való tartása a nyomozás érdekében szükségesnek látszanék, ő, a biró volna a helyszínére hívható, vagy legalább is inztézkedése volna kikérhető az ideiglenes őrizetben tartásra nézve. Ezt, — természetesen, — ma, a központi vizsgálóbirák és a mindenféle korlátozással megsulykolt és főként a sok egyéb teendőtől mozdulni alig tudó, csupán egyes vizsgálatokkal megbízható vagy egyes nyomozati tényekre megkereshető jbirósági albirák rendszerével lehetetlen volna keresztülvinni. Birói létszámszaporitásra volna szükség, ugy hogy ott, ahol az albirák már is túlterheltek a munkával, uj «ad hoc» albirói állásokat kellene létesíteni, ahol pediglen az ügyforgalom a létszámhoz és a birák munkaképességéhez visszonyitva kisebb, ott a vizsgálóbíróul elnökileg (esetlegesen a táblaelnök, vagy a minisztérium által) kirendelt biró vagy albiró a vizsgálati és nyomozati teendőkön kivül legfölebb, pontos órához nem kötött a szükséges sürü kiszállások által sérelmet nem szenvedő — teendőkkel volna megbízható. Az ily bíráknak a közigazgatási hatóságokkal és főként a rendőri külső szolgálat közegeivel való érintkezése a közvetetlenség alapján, részletesen volna szabályozandó és biztosítékot kellene létesíteni arra nézve, hogy utasításait pontosan hajtsák végre, — hogy előzetes engedelme, vagy legalább is nyombani utólagos értesítése nélkül, jogsérelmet okozható intézkedések ne foganatosíttassanak. Még így is lehetnének esetek, a mikor sürgősség okából maga a vádhatóság vagy más közigazgatási fórum, a delictumról nyert értesítés után azonnal, közvetetlenül tenne valamely nyomozati rendelkezést, vagy éppen az eljáró alantas közegek volnának kénytelenek, birói parancs nélkül rögtön valaki ellen eljárni, elfogni, kutatni, lefoglalni. Ekkor azonban, a <íkésedelem veszélyé o-nek tágítható fogalma, éppen a nyomozó bírónak könnyen elérhető volta, a nyombani bejelentés kötelezettsége és a tulkapásokra megállapított, — mindennemű közegek ellen a biróságok által alkalmazandó — fegyelmi vagy rendbüntetések miatt a minimumra szorulna. Csak mellékesen említem meg, hogy ez a rendszer, amelyben már a nyomozatot is teljes jogászi szakértelmű biró foganatosítaná, a vizsgálat szükségét még ritkábbá tenné, körülbelül olyannyira, hogy a vizsgálat egyáltalán nem volna gyakoribb, mint ma a már foganatosított vizsgálatnak a felek kérelmére vagy a vádtanács (törvényszék) rendeletére való kiegészítése. Büntető perrendtartásunknak ezzel a módosításával, a terhelt egyénnek és más, az ügyben véletlenül érdekelteknek szabadsághoz és jó hírnévhez való jogai, az eljárásnak minden szakában a lehetőségig biztosítva volnának, ugy amint azok ma is biztonságban vannak az ügymenetnek abban a szakában, amely független bíróság kezén folyik le. A másik kérdés, a kihágási eljárás ügye, nézetünk szerint, ma még, közrendi visszonyainknak, társadalmunk fegyelmezettségének megszilárdulásáig, vagy addig, a meddig államunk gazdasági ereje a közigazgatási hatóságok mellett működő, de tőlük teljesen független és a rendes biróságok fegyelmi és felügyeleti hatalma alatt álló, külön rendőrbiróságok létesítését megengedi, csak kevés garantiával volna módosítható. E módosítások szerintünk a következők volnának : 1. előzetes letartóztatásnak, a közigazgatási hatóság elé tartozó ügyekben, rendszer'nt nem volna helye, — 2. ha azt mégis, tettes hajléktalansága, megbízhatatlansága, vagy a közbiztonság veszélye miatt alkalmazni kellene, annak elrendelése ellen a terhelt mindig fölfolyamodhatnék a járásbíróság vizsgálóbirájához vagy főnökéhez, — és még ha a terhelt ezt nem is tenné meg, — az ilyen letartóztatások ténye, rövid tényvázlat kapcsán, 24 órán belül a nevezett birói hatóságnak tudomására volna hozandó, a melynek kötelessége volna a nyilván sérelmes letartóztatások esetében az ügyállást közvetlenül tisztázni és szükség esetén a szahadlábrahelyezés iránt intézkedni. 3. A szabadságvesztést kimondó másodfokú közigazgatási ítéletek ellen, harmadfokú felebbezésnek (esetleg fölülvizsgálatnak) volna helye, nem a minisztériumhoz, hanem a