A Jog, 1905 (24. évfolyam, 1-53. szám)

1905 / 38. szám - A nemzetközi börtönügyi kongresszus jelentése. [3. r.]

JOGESETEK TÁRA FELSŐBIRÓSÁGI HATÁROZATOK ÉS DÖNTVÉNYEK. Melléklet a Jog 38. számához. Budapest, 1905. szeptember 17. Köztörvényi ügyekben. Megállapítottnak tekintendő, hogy felperes nem jogos ok nélkül hagyta el alperest, minélfogva az utóbbi tartozik azt kimutatni, hogy az életközösség visszaállítása nem is az ő, hanem felperes hibájából maradt el; felperes a tanuk vallomásától eltérően azt ismerte be, hogy alperes hivása a kitűzött 30 napi határidőn belül történt ; ez a beismerés azonban az alperes védekezésére azért nem szolgálhat, mivel felperes ama beismerése mellett azután felhozta, hogy a hivás alkalmával alperes vele gúnyolódván, szándékát komolynak nem vehette, a beismerés pedig, amennyiben az mint bizonyíték érvényesíthető, a maga egészében mérlegelendő. Nem róvható fel hibául felperesnek, hogyha igaz is az, hogy a hivás kellő időben történt, a gúnyolódó férjének hívására akkor őt követni hajlandónak nem mutatkozott, még azért sem, mert az alperes által állított hívásnak sem helye, sem módja nem nyújtanak elfogadható támpontot annak megáll apithatására, hogy az ügybeli tényállás szerint az engesztelő lépések megtételére köteles alperes csakugyan őszintén és komolyan kívánta volna a házastársi együttélést visszaállítani. A kalocsai kir. törvényszék (1904. évi december hó 15-én 5,992. P. sz. alatt) B. M. dr. ügyvéd által képviselt Cs. Mária felperesnek, személyesen eljárt S. Benjámin alperes ellen, házasság felbontása iránti ügyében következőleg ítélt: A kir. törvényszék felperest keresetével elutasítja. Indokok: Felperes keresete alapjául előadta, hogy férje, kivel 1899. évi november hó 14-én lépett házasságra, veié az együttélés tartama alatt rosszul bánt, sőt 1903. évi november hó 18-án meg is rúgta, ami miatt kénytelen volt férjét elhagyni s töle különváltan élni. Később vissza akarván azonban állítani férjével az együttélést, 1904. évi július hó 5-én kérelmére a bíróság kibocsátotta a 3,445 B. 904. sz. alatti felhívó végzést, miután pedig alperes a felhívásnak az abban megszabott határidő alatt eleget nem tett, a keresethez A) alatt csatolt hatósági bizonyítvány tanúsága szerint, azért kérte házasságukat az 1894. évi XXXI. t.-c. 77. §. a) pontja alapján alperes hibájából fölbontani és őt vétkesnek nyilvánítani. Alperes beismerte, hogy felperesnőt 1903. évi nov. hó 18-án megrúgta s hogy neje őt akkor nyomban elhagyta, tagadta azonban, hogy egyébként nejével rosszul bánt volna. Kérte a kereset elutasítását; kijelentette, hogy nejét bármikor visszaveszi s egyben előadta, hogy a H. T. 77. §. a) pontjára alapított kereset elutasítandó azért, mert nejét ő a 3,445. P. 904. sz. felhívás kézbesítésétől számított 30 nap alatt többször hívta az együttélés visszaállítására, felperesnő azonban ezt megtagadta. Felperes beismerte, hogy alperes őt a felhívást követő 30 nap alatt felszólította az együttélés visszaállítására, de azt azért tagadta meg, mert alperes akkor részeg volt, vele gúnyolódott s felszólítása nem volt komoly és ezen körülmény igazolására felperes, míg annak megcáfolására alperes Cs. B. és neje halasi lakosokra mint tanukra hivatkoztak, kik ki is hallgattattak. A H. T. 77. §. a) pontja értelmében kibocsátandó birói felhívást csak az elhagyott házastárs szorgalmazhatja s az elhagyó házastárs csak az esetben, ha házastársának rossz bánásmódja, vagy egyéb viselkedése az elhagyásra rákényszeritette. Jelen esetben felperes maga is azt adta elő, hogy ő volt az elhagyó fél, azt azonban, hogy az elhagyás alperesnek viselkedése folytán jogosult volt, nem bizonyította, magának alperesnek e részbeni azon beismerése által pedig, hogy t. i. ő a felperest egyszer megrúgta, a felperes általi jogos elhagyás igazoltnak nem vehető, tekintve a házassági pereknek jogi természetét, melyeknél a felek beismerései csak az esetre vehetők figyelembe, ha egyéb bizonyítékok által is támogatva vannak, egyéb bizonyítékok hiányában pedig az esetre, ha a beismerések a házasságnak fenntartására, nem pedig annak felbontására szolgálhatnak bizonyító adatul. Ezek szerint tehát felperes nem lévén jogosult a H. T. 77. §. a) pontja értelmében a felhívás kibocsátásának kérelmezésére, az alapon a házasság felbontását sem kérheti. De el volt utasítandó felperes keresetével még azért is, mert alperesnek azon védekezése, hogy nejét a felhívás kibocsátását követő 30 nap alatt visszahívta magához, a kihallgatott Cs. B. és neje vallomásaival beigazolást nyert. Ugyanis felperesnő maga is beismerte ennek megtörténtét, csak annak komoly voltát tagadta. A kihallgatott két tanú azonban azt vallotta, hogy felperesnek felhívása komoly volt ; igaz ugyan, hogy e két tanú által bizonyított visszahívás állítólag 1904. szept. 4-én történt, vagyis a birói felhívást követő 30 nap letelte után, de tekintettel arra, hogy felperes is elismerte az alperes áltaii felhívásnak a birói felhívást követő 30 nap alatti megtörténtét s tekintettel arra, hogy peres felek egyező előadása szerint a kérdéses alkalommal a kihallgatott tanuk jelen voltak, ezért kétségen kívüli, hogy a tanuk az általuk megjelölt idő tekintetében tévedtek vagyis azt későbbre tették. Miután pedig azok szerint alperes a birói felhívásnak az együttélés visszaállítása által a megszabott idő alatt eleget akart tenni, de azt felperes megtagadta, azért a H. T. 77. §. a) pontjára alapított bontó ok fenn nem forogván, a kereset elutasítandó volt ez okból is. A budapesti kir. Ítélőtábla (1905. évi március hó 8-án 789/905. P. sz. alatt) következő ítéletet hozott: A kir. ítélőtábla az elsőbiróság ítéletét helybenhagyja. Iudokok: A kir. ítélőtábla az elsőbiróság ítéletét indokainál fogva és azért hagyta helyben, mert ha igaz is, miként alperes a felperest egy izben megrúgta, ezt a magában álló körülményt, a felek polgári állására és műveltségi fokára való tekintettel, a házastársi különélés jogos indokául elfogadni nem lehet. A m. kir. Kúria (190ő. évi június hó 7-én 4,410. P. sz. alatt) következő ítéletet hozott: Mindkét alsóbiróság ítélete megváltoztattatik, a S. B. és E. M. között 1899. évi november hó 14-én a kiskunhalasi állami anyakönyvvezető előtt kötött házasság felperes keresete folytán alperes hibájából az 1894 : XXXI. t.-c. 77. §. a) pontja alapján felbontatik és ugyanazon t.-c. 88. §. értelmében alperes vétkesnek nyilvánittatik. A házasság tartama alatt 1900. évi szeptember hó 3-án Kiskunhalason született, Benjámin utónevet nyert gyermek elhelyezésére és tartására vonatkozó rendelkezésnek e helyütt mellőzésével az e célból szükséges intézkedés megtétele végett az ügyiratok az illetékes gyámhatósághoz áttétetni, a jelen ítélet pedig a kiskunhalasi állami anyakönyvvezetővel, valamint az illetékes gyámhatósággal közöltetni rendeltetnek. Indokok: Felperes a házasság felbontását az 1894: XXXI. t.-c. 77. §. a) pontja alapján azért kéri, mert alperes őt házából kirúgta és az ekként alperes hibájából beállott különéléstől számított hat hónak helyhatóságilag igazolt eltelte után ugyanazon §. értelmében kéri a 3,445/1904. sz. alatt kibocsátott felhívás dacára a házastársi életközösséget a kitűzött 30 napi határidő alatt, helyhatósági bizonyítás szerint vissza nem állitotta. Azt, hogy 1903. november 18-án alperes felperest megrúgta és ama tény volt oka a különválásnak, alperes maga beismervén, megállapítottnak tekintendő, hogy felperes nem jogos ok nélkül hagyta el alperest, minélfogva az utóbbi tartozik azt kimutatni, hogy az életközösség visszaállítása nem az ő, hanem felperes hibájából maradt el. E tekintetben alperes azt hozta fel, hogy a visszaállításra kötelező felhívás vétele után az abban meghatározott határidőn belül nejét, a felperest Cs. B. házánál a házassági együttélés visszaállítása céljából hívta magához, felperes azonban a hívásnak nem felelt meg ; mit Cs. B. és ennek neje Cs. M. tanukkal kívánta bizonyítani, kik közül első az állított hívásról mit sem tud ; a második pedig bizonyítja ugyan, hogy az alperes által állított ama hivás komolyan történt, felperes azonban a visszatérésre hajlandóságot nem mutatott, de hozzáteszi azt is, hogy a felek között házánál történt találkozásánál mindvégig jelen nem lévén, nem tudja, hogy azok egymással mit beszéltek. Cs. M. egyedül álló hézagos vallomása figyelembe nem jöhet, mivel az általa bizonyított hivás, amint azt férje vallomása is érinti, 1904. évi szeptember hó 4-én, vagyis az ügy adatai szerint a kitűzött 1904. évi augusztus hó 28-án lejárt 30 napi határidő eltelte után hét nappal, tehát akkor történt, amidőn a 77. §. a) pontjára alapított bontó ok már beállott. Igaz ugyan, hogy felperes a tanuk vallomásától eltérően azt ismerte be, hogy alperes hivása a kitüzütt 30 napi határidőn belül történt; ez a beismerés azonban az alperes védekezésére azért sem szolgálhat, mivel felperes ama beismerése mellett aztán felhozta, hogy a hivás alkalmával alperes vele gúnyolódván, szándékát komolynak nem vehette, a beismerés pedig, amennyiben az mint bizonyíték érvényesíthető, a maga egészében lévén mérlegelendő és a gúnyolódás megtörténte a tanuk vallomásaival meg nem cáfoltatván, nem róvható fel hibául felperesnek, hogyha igaz is az, hogy a hivás kellő időben történt, a gúnyolódó férjének hívására akkor őt követni hajlandónak nem mutatkozott, még azért sem, mert az alperes által állított hívásnak sem helye, sem módja nem nyújtanak elfogadható támpontot annak megállapithatására, hogy az ügybeli tényállás szerint az engesztelő lépések megtételére köteles alperes csakugyan őszintén és komolyan kívánta volna a házastársi együttélést visszaállítani. Ezekből az okokból tehát mindkét alsóbiróság ítéletének megváltoztatásával a házassságot felperes keresete folytán felbontani és alperest mint pervesztest a ppts. 251. §. alapján a perköltség megfizetésében marasztalni kellett. A gyermek elhelyezésére nézve a felek eltérő nyilatkozatokat tévén és egyébként az 1894. évi XXXI. t.-c. 96. §-a értelmében volt intézkedés teendő ; áz ítélet közlésére vonatkozó rendelkezés megfelel az 1894. évi XXXIII. t.-c. 67. §. szabályainak.