A Jog, 1905 (24. évfolyam, 1-53. szám)

1905 / 37. szám - A hajótulajdonos magánjogi felelősségének korlátozásai. [4. r.] - A többszörös eladás kérdéséhez. [5. r.]

A JOG logikai ellentmondásokkal. A tévedésbe ejtés fogalmának meghatározására és annak visszahatólagos megállapítására az I. vételre itt nem terjeszkedem ki, utalok e tekintetben Grosschmidéles elméjű fejtegetéseire... . f'9) ki találóan jegyzé meg a tévedésbe ejtés e határozatok, (igy különösen Dt. u. f. 37. k. 83. sz.) által alkalmazott terminológiájára, hogy ez épp olyan, mint mikor valaki embertársának fejét levágta már, tulajdonképpeni akarata oda irányul, hogyabban a biztonsági tudat továbbra is fennálljon, hogy t. i. még mindig azt higyje, hogy életben van. Egyébiránt a jogi személyazonosság constructiójá nak ferde következményeire, kapcsolatban a cselekmény súlyának az első eladás időpontjára való visszavitelére utal már Grossekmíd*0) kidomborítva, hogy e szerint valaki bűnössé válik a születése előttől fogva, a félpedig bűnössé válik halála után.61) A Btk. 400. §-a alapján elitéi a Dt. u. f. 4. k. 149. sz., III. folyam. Ifi. k. 69. sz. (csak kísérlet állapíttatott meg, mert a bejegyzés nem történt meg a vádlott akaratán kívül álló körülmény folytán.) III. folyam VII. k., 133. sz. l'gyancsak a Btk. 400. tj. II. bekezdése alapján minősiti a többszörös eladást a Kúria legújabb joggyakorlata is azon helytelen és el nem fogadható fictió alapján, hogy a jóhiszemű vevőt a telekkönyvi hatősag helyettesíti és hogy ennek a hatóságnak a tévedésbe ejtése által egyúttal a jóhiszemű vevő is tévedésbe ejtetnék, ragy abban tartottnak tekintendő.63) A többszörös eladás közveszélyüségét a törvényhozás sem hagyta figyelmen kívül és fgy ugy a Schedi/ts-íé\e tervezet, mint az 1892. novella javaslat ielveszi a büntetendő cselekmények közzé. Hiányzik itt ugyan a ravasz fondorlattal való tévedésbe ejtés, de pótolja ezt mások gondatlanságának és bizalmának kihasználása. Hogy a novella álláspontjának ismertetése könnyebben legyen kisérhető, ide iktatom a novella kérdéses £-ának szószerinti szövegét. «Ad. 387. §. Csalásnak tekintendő és a 383. $i szerint büntetendő ha valaki telekkönyvi bejegyzés tárgyát képező és általa jogérvényesen másra átruházott vagy másnak engedélyezett jogot a telekkönyvi bejegyzés elmaradásának felhasználásával jogtalan haszonszerzése, illetőleg más részére biztosítása végett harmadik személyre átruház, korlátoz és megterhel és ez által a jogot nyert félnek kártokoz». Nézetem szerint a novella-javaslat még nem teljes, az ingókat is fel kellene venni védelmi körébe, bár ez nem oly praktikus, mint az ingatlanok védelme, de biztos alapjának kellene lenni a büntetésnek, mikor a cselekmény bebizonyítható, ugy, hogy egyebet ne említsek, utalok itt a vidéki kereskedelemre, hol a már kiválasztott és eladott árut jobb ajánlat esetén eladják, különösen a nép vásárlásainál fordul ez elő : gondoljunk például arra, hogy annak a vidéki kereskedőnek, kinek nincs oly nagy választéka, nincs több a megvásárlóit kendőből és más is éppen ezt akarja. Itt nyilvánvaló és bebizonyítható a többszörös eladás. Az ingók többszörös eladásánál az értékhatárok felállításával fokozatos pénzbüntetést szabnék ki, többszörös visszaesés esetén esetleg fogházbüntetést. A cselekmény minősítésére alantabb térek reá. Nem esnék ez a szabad forgalom rovására, sőt ennek biztonságát mozdítaná elő. Igaz, hogy kártérítést kap a vevő, csakhogy ez gyakran tárgytalan; hiányzik éppen a károsodás, a kártérités alapja, de másrészt figyelembe kell vennünk, hogy ez valóságos visszaélések tárgya, különösen a kereskedelmi forgalomban, hol is a vidéki üzér ujabb vevőnek adja el a dolgot, ha az első vevő az árut még át nem vette; ha a második vevő jobban fizeti meg, esetleg arra számit, hogy keres hason uj árut és abból fogja vevőjét kielégíteni. Anyagi kárt itt sokszor bajos megállapítani; itt figyelmen kivül hagyom ekkor természetesen a. piaci vagy tőzsdei árral bíró árukat, — igy hiányzik, mint fenntebb említem már, a kereskedelmi törvényünk 353. §-a, illetőleg Tervezetünk 1,175. §-a biztosította kártérítési alap és felünk védtelen maradna. Csakis a büntetés volna az alap és gát ezeknek a visszaéléseknek megakadályozására, a bizonyítás kérdése sem okozhatna oly nagy nehézséget, mert ha az eladó nem teljesítene és ártatlanságát (az áruk véletlen megsemmisülését) nem bizonyítaná, ugy a többszörös eladást vélelmeznők. Felvethetnék, hogy ily bagatell ügyekben nem kell a bíróságot terhelni; erre azt válaszolom, hogy a büntető bíróság, illetőleg a törvény a bűnöst bünteti, bünteti a bűnöst nemcsak anyagi, hanem ») h m. 490. §. . . «*) I. m. 492—493. 1 61) Dt. u. f. 3i. k. 36 sz. "2j Büntető jog Tára 47. k., 27. 1., 1901. évi 6,672. sz. határozat; továbbá 1902. évi 3,567. sz. határozat. Büntető jog Tára 47. k., 25. 1. Tulajdonképp eszmei bűnhalmazatot a 21. sz. teljes ülési határozat állapítja meg. Dt u. f. 5. k, 109. sz. Eszmei halmazatot állapit meg a Kúria Dt. u. f. XXXV. k. 25. és 36., (bár eladó örökösei vitték a II. eladást véghez), Dt. u. f. 29. k . 67. sz., Dt. u. f.. XXXVII. k., 14. és 83. sz. I erkölcsi bűntények esetében is és a jogegyenlőség követeli, hogy a szegény ember pár krajcárja oly becsben álljon előtte, mint a gazdag ember forintja. Ami most már a büntetőjogi minősítést illeti, én fennálló jogunknál egy lépéssel tovább mennék és az ingók többszörös eladását sikkasztásnak minősíteném. Be kellene hozni az úgynevezett deloghozi sikkasztást, amit a jogi irodalomban eddigelé tudtommal először és egyedül Grosschmid Béni ajánlott. Ne tartson vissza bennünket, hogy külföldön, még Németországban sincs ez meg: szabad nekünk is kezdeményezőknek lennünk, ki kell érdemelnünk a nevet, hogy a magyar nemzet: jogász-nemzet. Corpus jurisunk dicsőséget szerzett nekünk, forrásául szolgált az ujabb codexeknek is, bár mi nem is tudunk erről, vagy nem gondolunk vele. Nem szabad elmaradnunk és merőben szolgai utánzóvá válnunk. Ha latoljuk e bűncselekményt, ez tiszta sikkasztás, ez felel meg jogérzetünknek is. A csalás nagyon mesterkélt, eladó nem csalta meg az 1. vevőt, hanem a dolgot tőle elsikkasztotta. Az formalismus csak az eladó és a vevő közötti jogvisszonyt illetőleg, hogy a vevő még nem tulajdonos, hanem az eladó az; tegyük fel vevő már a vételárat is kifizette, a dolog tulajdonképp már nem az eladóé, hanem ez már a vevő vagyonkörébe tartozik, ő disponálhat arról. Ez nem volna felforgatása büntető jogunknak sem, sőt összhangban volna büntető törvénykönyvünk 414. §-ával, amely bünteti a csalárd, illetőleg a vétkes bukást itt is, csakúgy, mint ott. Az adós teszi magát szolgáltatásképtelenné : az különbséget nem tehet, hogy többszörös eladásnál a szolgáltatás tárgya species, csalárd bukásnál pedig pénz vagy eredetileg az, de lehet, hogy itt is csak surrogatió a pénz.63) Tehát a novellába egy ily §-t vennék fel, körülbelül a következő szövegezéssel: «Sikkasztásnak tekintetik és a 355. §. szerint büntetendő, ha valaki az általa jogérvényesen elkötelezett ingó dolgot jogtalanul eltulajdonítja vagy elzálogosítja. Ellenben az ingatlanoknál nem vagyok képes beletörődni, hogy itt sikkasztást vegyünk fel, bár érzem, hogy amit eladó itt tesz az első vevővel szemben, az inkább sikkasztás, mint csalás, mert tulajdonképp elsikkasztja tőle esetleg a jogát. De a sikkasztás fogalmilag egybeforrott már az ingő dolgokkal, nem lehet azt mondani: elsikkasztotta az ingatlant, számolnunk kell mindig lehetőleg a közfelfogással is. De még figyelembe kell vennünk, hogy a dolog nincs is rendszerint az eladó birtokában, hanem csupán a telekkönyvi jel, esetleg ezt is csak később szerzi meg és éppen abban nyilvánul a fondorlat, hogy az I. vevő hiedelmével, ki a dolgot tényleg birtokolja, visszaél; nem is gondol vevő az eladó manipulatiójára. Másként áll ingóknál a dolog, itt a dolog az eladónál van még rendszerint, mikor másodszor eladja: itt helyzele könnyebb már II. vevővel szemben is, ki nem is gondol a korábbi vételre, lévén eladó a dolog birtokában, míg az ingatlannál a gondos vevő szintén kutatni fogja a birtokot, illetőleg a tényleges birtokos személyét. Ingatlan dolognál az I. vevő van rendszerint a birtokban, tehát tulajdonával él vissza az eladó, vevő talán nem is gondol a telekkönyvi átruházásra. Tény annyi, hogy a ravasz fondorlat azon fogalma, amit Btk.-ünk szerint a csalás előfeltétel Hiányzik ez, az ingatlan többszörös eladásánál; tény annyi is, hogy a külső kritériumok után itt telekkönyvi sikkasztás forog fenn. Mégis mindaddig, mig a sikkasztás az ingatlanokra ki nem hat, míg a közfelfogásban ez meg nem gyökeredzik, az ingatlanok többszörös eladását sem lehet, illetőleg szabad, sikkasztásként minősíteni, illetőleg szabályozni. Egy igen fontos érv szól a sikkasztás mellett, amit Grosschmid emel ki; jelesül ezzel elesik a károsítás külön kérdése. Önmagában véve ez helyes, mert miként idegen ingó sikkasztása esetén sem mentesít azon körülmény, hogy a bűnös fél szándékozik, illetőleg képes az illető dologért kárpótlástv adni, éppoly helytelen a jelen ' esetben is a büntethetőséget a kárpótlástól függővé tenni.64) Csakhogy ily esetben a bűnös fél rendszerint nem akar, leg nem képes kártérítést adni, annál is inkább, mert a visszajáró vételár és a kártérités nem egy, utóbbi rendszerint meghaladja az előbbit, igy ha valami kárpótlásra képes, nem igen követ el ily cselekményt, mert ez reá nem előnyös.66) Joggal kifogásolja Grosschmid, hogy a novella az I. vevő dologhozi jogái nak a kijátszását megtorolja, ellenben a dologbeli jogok hasonló módon való kijátszásáról nem intézkedik. Ez indokolatlan, sőt a dologbeli jogok erősebbek lévén a dologhozi jogoknál, még inkább igényelnek védelmet. Ezért a novella-javaslatba egy uj szakaszt illesztenék be, körülbelül a következő szöveggel: «A 387. §. a) pontja nyer megfelelő alkalmazást, ha valaki es) V. ö: Grusschmidt i. m. 502: I. 64) Az ingatlan másodszori eladását nem büntették, midőn az I. vevő által fizetett vételárt neki visszafizették. Dt. u. f., 33. k., 86. sz. 6Í) V. ö. Grosschmid i. m. 504. 1.