A Jog, 1904 (23. évfolyam, 1-52. szám)

1904 / 52. szám - Nemzeti politika a telekkönyvi törvényekben

A. mezik, hogy minden jogügyletről a szerződések felvételi joga i a községekben egészenőket illeti, — minek folyományakép a községbeli ügyfeleket befolyásuknál fogva tiltják, visszatartják attól, hogy ügyvédhez vagy közjegyzőhöz forduljanak. Hogy ez által nem jogászok, és jogismereteket, a jogtudományi készültséget nélkülöző egyének bízatnak meg jogügyek megkötésével és okiratba való felvétellel, ez által a zugirászat nem csak hogy nincs korlátozva, de inkább támogatva, előmozdítva van. Ha az ekkép teremtett állapot körüli korlátok minél előbb fel nem állíttatnak, ez a jogsérelmek számát végtelen sokaságban fogja emelni: és annák jogkövetkezményeit nem sokára élénkbe tárva fogjuk látni. Nem sorolom tovább a gyakorlati tapasztalatokból szerzett egyéb bajokat, és egy kultúrállam jogéletével és jogrendjével össze nem férő visszásságokat, mert nálunk ezek száma nagy, és egy cikkben úgysem férne el, hanem itt báró Andrián Ottó dr. cikkére hivatkozva, emlékezetét kívánom felhívni arra, amiről neki bizonyára tudomása van — hogy a közjegyzők egész kara nemcsak az illető kamarák utján, hanem a közjegyzők országos egylete, valamint már két izben megtartott országos Kongressus állal is több izben felkérte az igazságügyminiszter figyelmét a jogbiztosság veszedelmére szolgáló eme körülményekre, melyeket a hivatás gyakorlata közben vagyis közvetlen tapasztalatokból felismertünk, és ennélfogva a közjegyzői kar a törvénynek egészben szükséges, és már sürgős revisiójára, és a mi jogéletünkhez alkalmas módosítására több izben tett lépéseket. Ott azonban eddig az ideig nem találták acut szükségességnek ebbe belemenni, hanem inkább más irányban, de ismét csak idegentől szerzett paragrafusok halmazával látták el az igazságszolgáltatás más ágait, oly törvényalkotásokkal, melyeket nagyrészben mint be nem vált alkotásokat ismét változtatni, nyirbálni kellett. Mindezek okot szolgáltatnak arra, hogy jelenleg alig van biró, alig van ügyvéd, jogtanár, aki a jelenleg fennálló törvényekért rajongana. Ezek a körülmények báró Adrián Ottó dr.-t bizonyára megnyugtatják, a közjegyzői karnak Admetó dr. kijelentéseire vonatkozó hallgatagsága iránt. De ezeknek a körülményeknek Admetó dr. ügyvédet is arra a gondolatra kell hangolniok, hogy a közjegyzői intézményt nem eltörülni kell, sőt a hazai jogvisszonyoknak kívánalmaihoz alkalmas módon egészen és sürgősen revideálni és átalakítani kell. Ezt a közjegyzőknek és az ügyvédnek egyaránti érdeke is kívánja. O G 375 Nemzeti politika a telekkönyvi törvényekben. Irta FEKETE GEDEON, betétszerk. tszéki biró, Sárospatakon. Tagadhatatlan, hogy egy jogilag fejlett állámban, mely ipar, kereskedelem és földművelés terén teljesen a műveltebb államok nívóján áll, az ingatlan birtok fogalmának is teljesen szabadnak, vagyis a szerzésre és eladásra irányuló versenynek akadálytalannak kell lenni. Mindamellett az ingatlanforgalom ezen szabadságának csak ottan lehet áldásthozó hatása, ahol az állampolgároknak társadalmi visszonyai is már annyira fejlettek, hogy ezen szabad verseny nem vezet a kevésbbé tanult osztály elszegényedésére, vagyis a szabad verseny eredménye az, hogy általa többen boldogulnak, mint károsodnak. Fontos kérdés az ingatlan forgalma különösen a földműveléssel foglalkozó államokban, ahol az állampolgárok gyarapodása és megélhetése mindig a földbirtok és a reáforditott munka értéke és a birtok jövedelme közötti helyes aránytól függ. De még fontosabb ezen kérdés egy oly államban, ahol a szoros értelemben vett nemzetalkotó és fenntartó elemek, éppen a földhirtokosok osztályaiból kerülnek ki. Hazánk speciális visszonyai szerint pedig, amily kívánatos, hogy a nagyobb terjedelmű földbirtokok magyar állampolgárok kezében maradjanak, éppen olyan kívánatos az is, hogy azon kisgazda, akinek már ősei is ezen állam alkotó és létfenntartó elemeit képezték; az állam részéről lehető és sokoldalú támogatásban részesüljön, azon célból, hogy megélhetése és boldogulása lehetőleg biztosíttassák. Nem akarok itten arra kiterjeszkedni, miért káros az, ha hazánkban nagyobb ingatlan birtokok külföldiek tulajdonába mennek át, hanem célom az, hogy reá mutassak a kisbirtokosok fokozatos pusztulásának egyik okára, amelyből kifolyólag kezd köznépünk soraiban tért hódítani azon eszme, hogy Magyarországon a kisbirtokos nem boldogulhat. Igen szomorú jelenség ez, főleg ha figyelembe vesszük, hogy a nálunk elharapódzott kivándorlási hajlam egyik erős tápanyagát onnan meriti, hogy köznépünk földszerzési vágyainak nem tehet eleget. Ezen baj orvoslást igényel. A kisbirtokos köznéppel való folytonos érintkezésből szerzett tapasztalataim alapján azon határozott meggyőződésre jöttem, hogy a kisebb parasztgazdák fokozatos pusztulásának egyik főoka a kisebb birtokrészleteknek túlságosan apró részletekre való felosztásában és a kisebb birtokrészictekre vonatkozóan több tulajdonostárs tulajdonjogának megengedésében és ezen kisgazdák általános túlterhelésében rejlik. Mert ha elfogadjuk azt, hogy egy parasztgazdának 12—15 magyar hold (1200 fj öl) föld képes a minimális család fenntartási szükségletét fedezni ; akkor nyilvánvaló, hogy ezen birtokmennyiség, a gazda három gyermeke között, darabonként három-három részre osztva, már az ő gyermeke családjainak nem nyújthat a létfenntartásra biztos alapot. Már A birói határozatok fontossága korán vezetett ahhoz, hogy ezen decisiók gyűjtettek és időnkint közzé is tétettek. És mivel a gyűjtőket csakis az ügy iránti buzgóság, nem pedig személyi ambíció és hiúság vezérelte, — neveik rendszerint ismeretlenek maradtak. A közölt jogesetek később önálló jogi tankönyvekben (Franck, K'óvy stb.) földolgoztattak, sőt Werbőczy Hármaskönyvében még codexbe is foglaltattak. Mikor nálunk a jogi szaksajtó szerényen és kezdetleges módon életre ébredt, nyomban belátta a fontosabb jogesetek közlésének szükségét és azért iparkodott azokat, tőle telhető szerény mérvben nyilvánosságra hozni. A legrégibb jogi szaklapok egyike : Szokolay ((Törvényszéki Csarnoka» minden számában alig 1—2 jogesetet közölt és a későbbi jogi szaklapoknál is csak szerény teret foglaltak el a közölt birói határozatok. Megváltozott azonban a helyzet, amint a szaklapok száma szaporodott. Az egyik a másikat természetszerűleg a nyújtott anyag bősége tekintetében túllicitálni akarta s így a döntvényeket is külön mellékleten */a — 1 ivnyi terjedelemben közölték. Egykét lap az igy közzétett értékes és selejtesebb anyagot külön egybegyűjtve is kiadta és a «Döntvénytára hangzatos címével ellátta. Rendszer az ily gyűjteményben nem igen lehetett és aki ahhoz tanácsért, útbaigazításért folyamodott, rendszerint nagy keservére azt tapa sztalhatta, hogy reményében alaposan csalódott. Mert legio az eltérő határozatok száma; a közölt jogeset cim felirata gyakran nem egyezik meg a közölt tényállással és legtöbb esetben a döntés csak a konkrét esetre volt alkalmazható. Mikor már az ily módon közzétett — minden rendszert nélkülöző — u. n. döntvények köteteinek száma egy egész kis könyvtárra fölszaporodott, — jött egy élelmes és ügyes vállalkozó, aki a meglévő anyagot formába gyúrni akarta. Nem az ő hibája, hogy ezen kísérlete nem vált be teljesen, ebben a feldolgozott anyag gyarlóságának és az elvállalt munka egy ember erejét felülhaladó voltának is, része volt. Most már meg volt adva az ujjmutatás,hogy mily uton-módon ; lehessen a döntvényirodalmat fejős tehénné alakítani, kevés ! munkával nagy anyagi sikert és emellett hírt és dicsőséget ' szerezni. Ha a vállalkozó maga nem nyújt kellő garanciát ezen anyagi sikerre (mert nincs kizárva annak a lehetősége, hogy a közönség mégis keresztül lát a szitán) — csak hozzá kell fűzni j az obseurus szerkesztő nevét egy nagynevű jogászcelebritáséj hoz és a vállalat nyomban kellően van lancirozva. A nulla is az egyes mögé áll, hogy értéket képviselhessen. És álmélkodva, de egyúttal fejcsóválva is, nézi mindenki i e két név egybeolvadását. A beavatott nyomban tisztában van, j hogy itt is a «concurrence illoyalew egyik neme forog fenn. A nagynevű embernek esze ágában sincs az általa ekkép pro' tegált vállalatban activ részt venni, talán nem is sejti azt, hogy nevével itt egyszerűen visszaélést űznek. «Egy szivart és egy érdemrendet senkitől sem tagadhatok meg» — Viktor Ema?utelnek ezen hires mondása, ugylátszik még ma sem vesztette el aktualitását. Az illető celebritás bizonyára nem tud «nem»-et mondani, midőn pusztán ily csekélységre : nevének egy irodalmi j vállalathoz való kölcsönadására, fel lesz hiva. És ő, aki külön] ben, — már állásánál fogva is, fölötte kényes a nevének ' intakt megőrzésére — játszva és megfontolás nélkül átengedi azt egy obskúrus vállalatnak, amely csak általa nyer fényt és előkelőséget, azonban a munka béltartalma által semmikép sincs indokolva. De ezen celebritást csak nem lehet egy rangba helyezni az | igen szerény képességű vállalkozóval, — ezt már a jó izlés is tiltja. 11 Viszont kizárólag az ő neve sem tehető ki, mert aktiv munkát II nem végez, — felfedeztetett tehát a főszerkesztő intézménye.