A Jog, 1904 (23. évfolyam, 1-52. szám)

1904 / 36. szám - A magániditvány intézményének reformjához

248 A JOG a sértett részéről való zsarolásnak veszélyes elharapódzásától tartanak ; végül vannak, a kik magasabb szempontból ellenségei a magáninditványnak, azért mert a közhatalmi alapokon fölépült modern állam fogalmával és a társadalom érdekével összeíélhetetlennek tartják azt, hogy az egyesnek, a magánembernek többnyire szakértelmetlen, sokszor elfogult, és néha valósággal bűnös szándékoktól vezérelt kezébe ilyen nagy hatalmat adjunk másoknak becsülete és szabadsága fölött. Hogy a magáninditványiság folytán a kisebb, vagy csupán magánsérelmet okozott deliktumok nagy része büntetlen marad, — azt nem látjuk olyan nagy bajnak, föltéve, hogy törvényszerkesztési hibák folytán közérdek elleni deliktumok is nem soroltattak az inditványiak közé. Hasonlag nem helyezünk túlságosan nagy súlyt a zsarolás lehetőségére, nem mintha a büntető igazságszolgáltatás eszközeivel való ilyetén visszaélést menteni akarnók, de mert a zsarolásnak többnyire eléggé tág tere nyilik a hivatalból üldözendő tettekre nézve is a följelentés előtti időkben; — sőt — tekintettel az inditványi határidőnek az elévülési időnél rendszerint tetemesen rövidebb voltára, — gyakran sok esetben az inditványi jelleg még korlátot is szab a sértett netáni zsarolásának. De meg sok esetben, ha nem is elvi, de praktikus szempontból helyes megoldás, (különösen a kisebb vagyoni deliktumok terén), hogy a sértett rövid uton, a büntető apparátus megmozgatása nélkül jusson materiális elégtételéhez. Legfontosabbnak a harmadik szempont jelentkezik ; kétségtelenül helytelen, visszás dolognak tartjuk azt, hogy a sértett magánegyén akaratától függjön a büntetés vagy büntetlenség kérdése, hogy ez a magánegyén e kérdésben nagyobb és korlátlanabb hatalmat tartson a kezében, mint a milyen a közvádas ügyekben az állam és a közérdek képviselőjét vagy épen a birót megilleti. Pediglen a csupán magáninditványra üldözhető ügyekben a sértettnek e tárgyú hatalma igazán alig van korlátokhoz kötve. A kir. ügyész elé határt szab a törvény, a fölebbvalók ellenőrzése, saját szaktudása és elvégre is, a legtöbb esetben, objektiv meggyőződése és lelkiösmerete. A sértettre mindez nem irányadó, ő szabadon játs .hátik a kezébe adott hatalommal, nem köti őt sem szabály, sem a fölebbvalók és a közönség ellenőrzése, sem a jogásznak helyes érzéke. Senkinek sem tartozik számot adni arról, hogy miért nem ejtette el vádját szolgája ellen, a ki erkölcsileg menthető okokból (például szegény családjának eltartására) lopott, és miért vonta vissza inditványát, könnyelműségből, vagy előre, jól megfontolt nyerészkedési vágyból sikkasztó pénztárosával szemben. Kétségtelen, hogy a magáninditvány intézménye .számos ilyen aránytalanságot produkál. A magánvádló a legtöbb esetben nem tud az államot szolgáló, érdektelen juristának erkölcsi magaslatára emelkedni és természetes dolog, hogy minden kpsszcmpontnál többre tartja azt a kérdést, hogy ő rá, mint egyénre nézve, mi jár haszonnal, és mi, melyik ügy vagy mchasonló visszás helyzetek törvényhozási uton mielőbb megszűnjenek. Hadd tudja meg minden szabad polgárja e szabad hazának, hogy szabad-e az, a kivel szóba áll, vagy Hymen rózsás láncainak önkéntes foglya? Legyen kötelező a jegygyürü-viselet, ki se átaljon külső kifejezést adni annak, hogy férj, vagy feleség-e ? Jogállamban nem lehet megengedni a jogbizonytalanság veszedelmes állapotát. Mennyi visszafojtott fájdalomtól, mennyi csalódástól fogja megmenteni a hozandó törvény a házassággal gondolatban, szivben foglalkozó ártatlan egyéneket és mily fényes bizonyítéka lesz az anyagi igazságnak, ha a kihágási büntető törvény 45. §•; 2. bekezdéséül felveszi a törvényhozás azt, hogy a jegygyűrűnek a balkéz gyűrűs ujján való viselése nem jog, hanem kötelesség, s aki fennálló házassági kötelékében lévén, a Jegygyűrűt nem viseli, vagy aki házassági kötelékben nem lévén, jegvgyürht visel, szintén elköveti a jelzett kihágást és kétszáz koronáig terjedhető büntetéssel, visszaesés esetében pedig két hónapig terjedhető elzárás büntetéssel sújtandó és ezen felül a hozott ítéleteknek a helyi összes .lapokban elitélt költségén leendő közzététele is el lesz rendelendő. Az állam létalapja és a fajfenntartás egyedül törvényes módja a házasság, nem lehet tehát senkinek sem érdekében az, hogy ily fontos közjogi viszony tekintetében a házasulni óhajtók az állam elnézése folytán megtévesztessenek. Sürgős a törvény kiegészítése, lehet, hogy az után még én is férjhez megyek ! Öregfalvi Sóvárgó Piroska, hajadon. lyik személynek üldözése éri meg rá nézve a bünpör lefolytatásával járó fáradságot, izgalmakat. Való az is, hogy a közönség szemében épenséggel nem emeli az igazságszolgáltatás tekintélyét, az abba vetett bizalmat, ha a magáninditványra jogosultak érdekének vagy szeszélyének különböző megnyilvánulásait illogikus egymásmellettiségben látja. Pedig gyakori eset, hogy büntetőbíróságaink tárgyaló termei a laikusnak igazságérzetét bántó képet tárnak a szemlélő elé. A kis tolvaj, aki véletlenül azt a technikai hibát követte el, hogy az 5 korona értékű szükségleti cikket a Bttk. 336. §. 3. és 4. pontjában foglalt komplikált szabályokba ütköző módon lopta el, 2 esztendei fegyházat kap, — az, aki nyitott fiókból vagy a tulajdonos zsebéből nagy pénzösszeget lopott, pár havi börtönnel szabadul, — mig a harmadik, aki a saját gazdáját károsította meg tetemes módon, büntetés nélkül hagyhatja el az igazság csarnokát még akkor is, ha tettét a 336. §. emiitett pontjaiban körülirt összes súlyosít*') körülmények között követte el. Még arra az esetre is kiterjed a sértettnek abszolút indítvány-visszavonási joga, ha a vádlott a Bttk. 338. $-ának rendelkezése alá tartozó, — visszaeső, — akinek ártalmatlanná tétele pediglen kétségtelenül közérdek. Ezek az aránytalanságok jogpolitikai szempontból sérelmesek. De mindezeknél fontosabb annak figyelembevétele, hogy ha egyszer a köz valamely deliktumnak büntetendő voltat ábsölüt alakban nem mondja ki, tehát azt nem is tekinti közérdekűnek; ha koncedálja a törvény, hogy X. tolvaj vagy Y. sikkasztó a közérdek sérelme nélkül, bűnösségének bebizonyítása után is, büntetlen maradhasson a magáninditvány visszavonásának jogcímén, akkor ezzel szemben, azt az X. vagy Y. — a köznek magasabb szempontjából büntetést nem érdemlő, — vádlottat nem is szabad esetleg pár évi fegyházzal sújtanunk csak azért, mert Z. magánvádló ugy kívánja. Vagy közérdek, köz-szükség a kérdéses tettnek vagy tettesnek megbüntetése, vagy nem az ; ha igen, akkor büntessük föltétlenül, de ha nem az, akkor nem szabad rá büntetést mérnünk csak azért, mert a sértett magánegyén ugy akarja; annál kevésbbé, mert mint ahogy természetes, és mint ahogy a praxis is tanítja, a sértettek akaratát ritkán vezeti valamely magasabb ethikai szempont. A sértettek legnagyobb részét szakértelem hiánya miatt nem ültetnők az ügyész székébe, még oly ügyek tárgyalásakor sem, amelyekben ők, maguk nem érdekeltek, hát még a saját ügyeikben! Qly ügyekben, ahol sokszor anyagi érdek, sokszor a legeslegindokoltabb személyes bosszúvágy vezeti őket! Meg azután a magáninditványra való jogosultság nincs is erkölcsi kvalifikációhoz kötve. Párszor esett meg saját praxisomban, hogy, a ki ma rágalmazásért mint főmagánvádló verte a mellét a tárgyaló teremben, rövid pár hét múlva, mint sikkasztással vagy csalással alaposan terhelt állt ugyanott. A büntetés oly nagy, mondhatnám olyan erőszakos belenyúlás az egyén életkörébe, hogy annak csak a legnagyobb érdekek adhatnak erkölcsi jogosultságot. Még az állam is érzi ezt és ott, ahol a sértett állami érdek csak fiskális jellegű és nem egyszersmind közérdek, például a jövedéki ügyek terén, — a saját maga ellen elkövetett sérelmek legnagyobb része miatt csak keztyüs kézzel, csak a jellembe nem vágó, rendesen csak pénzbelileg sújtó jövedéki uton keres reparációt. Es ebben látjuk körülbelül példáját, persze, csak hozzávetőleges példáját annak, hogy miként képzelnők a magáninditványi intézmény jövendőbeli szabályozását. A ma még magáninditványi ügyeknek két csoportját külömböztetnők meg: 1.'azokat, amelyek csupán a magánszemélyt sértik és 2. azokat, amelyek a mellett, hogy reális sérelmet csak a magánegyénnel szemben tartalmaznak, a közt is veszélyeztetik és esetleg bántalmat okoznak a társadalomnak, ha nem is jogi, de aesthetikai rendje ellen. Az áhalános szabály mindezeknél, csupán a polgári pernek vagy a közigazgatási eljárásnak orvosló és nem büntető, (legfölebb bírságolással kapcsolatos vagy a reparációra bírság terhe alatt szorító) utja volna. Ezenfelül azoknál a második csoportba sorozott deliktumoknál, amelyek — bár csak a niagánegyént sértik, de a közérdeket is z>essélyeztetik, — hivatalból kihágási eljárást is statuálnánk. Ehhez azonban mindenekelőtt az kellene, hogy a törvény az erkölcsi javak ellen irányzott támadásoknak magánjogi reparálására alkalmas módot nyújtson. Megjegyezzük, (amit már régebben kifejtettünk), hogy itt nem a becsületnek adás-vételére irányzott kártérítési eljárásra, hanem olyan természetű magánjogi perre gondolunk, amelyben a bíróság becsületbevágó tények való- vagy valótlanságát állapítaná meg, fog-