A Jog, 1904 (23. évfolyam, 1-52. szám)

1904 / 24. szám - Török jogszolgáltatás

A JOG 95 és telhozta ugyan, hogy a könyvek állása szerint vette át az üzletet, azt azonban határozottan nem is állította, hogy az átvételkor kifejezetten kikötötte volna, hogy csakis a kereskedelmi könyvekbe bejegyzett tartozásokat veszi át és hogy e tekintetben az elöbbeni üzlettulajdonossal határozott megállapodásra lépett és a tartozások tekintetében vállalt felelősséget ez üzlet tartozásainak csupán egy részére korlátozta volna, ennek hiányában pedig a cég tartozásainak az üzlet átruházásakor történt átvállalása a K. T. 20. §. érteim, alperes felelősségét megállapítja az átvételt megelőzően a céget terhelt összes tartozásokért, habár azok esetleg a könyvekbe bejegyezve nem voltak is. Az első bíróság ítéletének a perköltséget tárgyazó rend. a prt. 291. §-ra alapított indokainál fogva hagyatott helyben. A m. kir. Kúria (1904. febr. 11-én 1,054. sz. a.) mindkét alsó bíróság ítéletének ama rendelkezése, a melylyel az alperesi cég a felp. cégnek S Mór személyében megítélt póteskü letétele esetére a felp. cég részére 3,344 K. 4fill. tőkének, ennek 1901. aug. 19-től járó 5% kamatának stb. fizetésére köteleztetett, megváltoztattatik és felp. cég követelése ezen részével is és igy egészben elutasittatik síb. Indokok: Felperes az alperes cégnek tulajdonosa néh. W. Lajos által állítólag elvállalt kereseti követelés kiegyenlítését az alperes cég jelenlegi tulajdonosától azon az alapon követeli, mert ez mint az üzlet átvevője, egyúttal ennek akkor fennállott összes kötelezettségeit is átvállalta. Alperes beismerte ugyan, hogy az üzlet átvételével együtt annak üzleti könyveiben kitüntetett kötelezettségeit is átvállalta, tagadta azonban azt, hogy a keresetileg érvényesített követelést is átvállalta, mivel ez az átvett üzlet könyveiben feltüntetve ninc>en. A K. T. 20. §. rendelkezéseiből nyilvánvaló, hogy az üzlet áttvevője a cég eddigi kötelezettségeiért nem minden esetben, hanem csak akkor és ugy felelős, ha és a mennyiben annak kötelezettségét is magára vállalta. Ebből pedig okszerűen folyik, hogy az üzlet átvevője jogosítva van annak eddigi kötelezettségeit csak részben vagy bizonyos feltételek mellett és korlátok közt is átvállalni, mely esetbenőt a kötelezettség csak oly módon és mérvben terheli, a mely módon és mérvben ő a kötelezettséget átvállalta. Minthogy pedig telperes alperes tagadásával szemben bizonyítani meg nem kísérelte, hogy utóbbi az üzletnek az átvétel előtt fenállott kötelezettségét feltétlenül és korlátlanul átvállalta — tehát azon tartozásait is, a melyek annak üzleti könyveiben feltüntetve nem voltak; minthogy továbbá feiperes nem tagadta és igy beismerte az alperesnek azt az állítását, hogy a keresetbe vett követelés, illetve annak megfelelő tartozás az átvett üzlet könnyveiben e;ő nem fordul, bizonyitatlan maradt az a perdöntő körülmény, hogy az alperes cég azt a követelést is átvállalta, és igy felperesnek keresete jogos alappal nem bír — miért is a pervitának a kereseti követelés fennállására vonatkozó az a része, hogy néh. W. Lajos annak a cégnek kifizetésére magát kötelezte-e, már most közömbös lévén ennek eldöntését mellőzve, mindkét alsó bíróság ítéletének, az alperest feltételesen marasztaló rendelkezésének megváltoztatásával, felperest kereseti egész követelésével feltétlenül elutasítani kellett. Bűnügyekben. Minthogy a vádlott ellen kért csőd a költségek fedezésére szükséges vagyon hijan ki nem mondatott és minthogy a fentnevezett hitelezők követelése kielégitést nem nyert, a kir. itélő tábla a vádlottat bűnösnek mondta ki a btk. 387. § ba ütköző csalásban, mert a vádlott cselekedete a csőd elrendelése esetén a btk. 414. §. 1. p.-ba ütk. csalárd bukás tényálladékát kimerítette volna. Tekintve, hogy a btk. 414. §-nak 1. p. csak az «elrejt» vagy « félreteszi) szo által kifejezett tett fenforgott voltánaK megállapítása esetén lehetne arról szólni, bogy a vádlott tette a btk. 414. §. 1. p.-ban meghatározott bűncselekmény tényálladékát megállapíthatta volna ; tekintve, hogy az elrejtésből vagy félretételból álló ama ténynek, melyre a btk. 414. §. 1. p. vonatkozik, a dolog természete szerint és a törvény egészen világos értelme szerint abban az időpontban kell fenforogni, amelyben valaki vagyonbukottnak mondatik, mert a törv. szerint a felhitt 414. §-ban meghatározott bűncselekmény alanya, a vagyonbukott : ezek folytán alaposak a vádlott és védő részéről a bp. 385. §. i. aj p.-ban meghatározott anyagi semmisségi okok miatt használt semmisségi panaszok, hogy a bíróság a btő törvényt tévesen alkalmazta, midőn a vád alapjául szoigáló tettet bűncselekménynek állapította meg, holott az a tett a btő törv. szerint nem állapitja meg bűncselekmény tényálladékát. A bpesti kir. ítélőtábla (1903. okt. 23-án 6,086/B. sz. a.) csalás büntette miatt vádolt D. Adolf elleni bűnügyében következőleg ítélt: A kir. ítélőtábla az I. bíróság Ítéletét a bp. 385 §. 1.) a. p. alapján a bp. 423. §.-hoz képest megsemmisíti és D. Adóit vádlottat bűnösnek mondja ki a btk. 387. §-ba ütk. s a btk. 384. §. szerint büntettet képező, de a btk. 92. § alkalmazásával és a btk. 20. §.-hoz képest minősített csalás vétségében, amelyet elkövetett azáltal, hogy fizetésképtelenségbe jutván, azon célból, hogy hitelezőit megkárosítsa, S. M. által tőle megvett árukért járó vételárból 1,400 K.-át a hitelezők elől elvonta, amennyiben az; a saját céljaira fordította s ellene a megkért csőd, mert vagyona a csőd költségeinek fedezésére sem volt elegendő, k Í nem mondatott s igy B. és W. valamint R. M. hitelezőit 971 K. 45 f.-rel megkárosította; ezért a Btk. 383. §. alapján, a 92. ij. alkalmazásával az ítélet foganatba vételéből számítandó, 14 napi fogházramintfő- és végreh. terhével fizetendő s behajthatatlanság esetén 1 napi fogházra átváltoztatandó 20 K. pénz, mint mellékbüntetésre s a btk. 388. §. alapján a btk. 37. §.-ban meghatározott időponttól kezdődőleg egy évi hiv. vesztésre és a politikai jogok gyakorlatának ugyaniiy időtartamú felfüggesztésére ítéli, stb. Indokok: A kir. ítélőtábla is bizonyítottnak találta azt a tényállást, amelyet a kir. tszék megállapított, hogy t. i. vádlott 1901. aug. elején üzleti áruinak egy részét S. M.-nak 2,000 K.-ért eladta, s hogy e vételárra nevezett vevő 400 K.-át készpénzben, a vételárhátralékot pedig 2, 3 és 4. hónapi lejáratú váltókkal fizette meg, amelyeket S. M. a lejáratkor beváltott. Bizonyítottnak fogadta el továbbá azt is, hogy a 400 K. készpénzt boltbérhátralék kiegyenlítésére fordította a vádlott és továbbá tényként azt is megállapította vádlott előadásából és B. és W. cég számlájából, hogy ennek a cégnek 1901. aug. 1-én ebből az összegből 200 K.-át fizetett és végül elfogadta az elsőbiróság Ítéletéből tényként azt is, hogy vádlóit a vételár többi részletét saját céljaira használta fel s hogy vádlott ellen a csőd el nem rendeltetett, mert vagyona «t csődköltségek fedezésére nem volt elegendő. 1 Minthogy pedig vádlott maga azt vallotta, hogy az áruk eladásakor fizetésképtelen még nem volt, mert a boszniai fuvarvállalatba fektetett 6,000 K.-ja akkor még mint tényleges vagyon szerepelt s igy szenvedő vagyona cselekvő vagyonát meg nem haladta; — szept. hónapban azonban már megtudta, hogy befektetett tőkéje elveszett, kétségtelen, hogy vádlottnak, mint akinek üzleti forgalma a kisipar körét tul nem haladta — fizetésképtelensége szeptemberben beállott. Ennek dacára azonban a S. M. által szept. hó után beváltott váltók értékének egyrészér, 1,400 K.-át félretette, amennyiben azt saját céljaira felhasználta. Tekintve, hogy vádlottnak eme cselekményében a hitelezők megkárosítására irányuló szándék világosan felismerhető, mert a vagyonelvonás által tudta azt, hogy hitelezői kielégitést nem nyerhetnek — tekintve, hogy vádlottnak eme cselekménye csőd elrendelése esetén a btk. 414. §. 1. p.-ba ütk. csalárd bukás tényálladékát kimerítette volna; s végül tekintve, hogy vádlott ellen a csőd vagyonhiány miatt nem rendeltetett el; vádlottnak cselekménye a btk. 387. §.-ba ütközik s tekintettel arra, hogy az elvont vagyon folytán B. és W. valamint R. M. cégek 971 K 4ó f. kárt szenvedtek, a btk. 380. §-a szerinti büntettet képezne. Minthogy azonban a kir. ítélőtábla enyhítő körülményül mérlegelte a vádlott javára annak büntetlen előéletét, töredelmes beismerését, rosz anyagi helyzetét, amelybe önhibáján kivül jutott, hogy továbbá feleségének hosszan tartó betegsége is tetemesebb kiadásra kényszerithette, mig súlyosító körülményeket fenforogni nem látott, vádlott javára a btk. 92. §. alkalmazását indokoltnak találta s igy szabadságvesztésbüntetését börtön helyett fogházban állapítván meg, a btk. 20. §.-hoz képest vádlott cselekménye is vétséggé volt minősítendő s ebben való bűnössége megállapítandó. Minthogy pedig a kir. tszék tévedett akkor, a mikor a fenti tényállást bizonyítottnak elfogadva, vádlott ellenében büntetendő cselekmény tényálladékát fel nem ismerte; minthogy ezáltal a Bp. 385. §. 1. a) p.-ban körülirt anyagi semmisségi ok fenforgásával hozta meg ítéletét: azt a rendelkező rész értelmében meg kellett semmisíteni s a törvénynek megfelelő ítéletet hozni, stb. A kir. ítélőtábla a védelemnek azt az álláspontját, hogy miután tény az, hogy vádlott a S. M. által meg nem vett árukkal B. és V. céget megkínálta s ez a hitelező az áruk átvételét megtagadta — vádlottnak megkárosítására irányuló szándékát megcáfolná, elfogadható alappal bírónak azért nem vette, mert a hitelező jogosítva volt készpénzfizetést követelni, de különben is ezek az áruk a vádlott által bemondott értéküknél fogva a hitelezők követelését nem is fedezték volna. A kir. tábla azonban a vádlott bűnösségét arra vonatkozóan, hogy a S. M. által meg nem vett árukat egyik hitelezőjének kielégítésére fordította, azért nem állapította meg, mert nem látta megcáfoltnak vádlott által hangoztatott azt a védekezést, hogy activái a szenvedő vagyont ekkor még meg nem haladták volna. Minthogy pedig vádlott kiskereskedő volt, — fizetésképtelenségének tudatára akkor jöhetett, mikor az tényleg beállott. A m. kir. Kúria (1904. ápril 3,404/B. sz. a.) A semmisségi panaszok alaposaknak találtatnak; minek fjlytán a kir. it. tábla másodfokú ítélete a Bp. 385. §. 1. a) p.-ban meghatározott azon az anyagi semmisségi okon, hogy a biróság a büntetőtörv. rendelkezését tévesen alkalmazta, midőn a vád alapjául szolgáló tettet bűncselekménynek állapította meg, a Bp. 437. §. 3. bek szerint megsemmisíttetik, és D. Adolf a vád alól a Bp. 326. §. 1. p. alapján felmentetik azért, mert a vád tárgyává tett cselekmény nem bűncselekmény. 1 ndoko k: A Bp. 426. §-nak itt fenforgó 4. p. esetében a 437. §. 1. bek. szerint a kir. Kúria köteles lévén határozatát a kir. Ítélőtábla által valóknak elfogadott tényekre alapítani: kiemeltetik, hogy a kir. ítélőtábla által elfogadott tények a következők: A vádlott 1901. aug. hó elején az üzleti árui egy részét S. M.-nak 2,000 K.-ért eladta, a vételár törlesztéséül S. M.-tól 1901. szept. hó után megkapott összegből azonban, bár a B. és W. cégnek és B. M.-nak 971 K. 45 f.-rel tartozott és bár már fizetésképtelenségbe jutott, 1,400 K.-át azon célból, hogy hitelezőit megkárosítsa, saját céljaira fordított. Eme tények folytán, minthogy a vádlott ellen kért csőd a költségek fedezésére szükséséges vagyon hijján ki nem mondatott, a fent nevezett hitelezők.