A Jog, 1903 (22. évfolyam, 1-52. szám)

1903 / 41. szám - Az okirat, mint bizonyitó-eszköz - A jog filozófiája és kritikai méltatása a fejlődési elv alapján. Folytatás

A JOG 289 nak ezen tágabb fogalma a polgári perjogban nem érvényesül. Mindama tárgy, mely az emberi gondolatot nem írásjelekben fejezi ki, bizonyítékul szolgálhat ugyan a polgári perben, de nem mint okirat, hanem mint szemletárgy. Az okirat mint bizonyitó-eszköz fogalma alatt csak az emberi gondolatnak érthető írásjelekkel való kifejezését tartalmazó tárgyat értünk. A polgári perben a legfontosabb bizonyitó-eszköz az okirat. Ezt a fontosságát az által nyerte, mivel az okirat tartósan megőrzi tartalmát, hosszú idő múlva is hiven visszaadja a megtörtént okiratnyilatkozást, mig egyéb bizonyitó-eszköz ily tartós jelleggel nem bir, sőt az idő múlásával mindkevésbbé tudja teljesen visszaadni a bizonyítandó tényt. A tanúnak és félnek emlékezete idő folytával megfogyatkozik; maguk az illetők, mielőtt észleléseikről a bíróság előtt vallomást tehetnének, elhalhatnak, a tanú ismeretlen helyre költözködhetik, a szemletárgy változhatik vagy el is enyészhet. Innsn van, hogy a törvény az okirat tekintetében kivételt állapit meg a bizonyítékok szabad mérlegelésének elve alól az által, hogy a közokiratok és a teljes bizonyitó-erejü magánokiratok bizonyító erejét a bírói mérlegelés alul elvonva, általános jogszabállyal határozza meg, s az által, hogy fenntartja azokat a törvényes intézkedéseket, amelyek szerint az okirattal való bizonyítás csak közokirattal történhetik. Ez a kivételes bizonyító-erő, illetőleg a bizonyításnak ez a kötelezően előirt kivételes módja azon alapul, hogy a forgalomban a felek jogaik bizonyítása végett már eleve gondoskodnak arról, hogy okiratba foglalják azt, ami ő;et megilleti, ennélfogva egyrészről meg kell állapítani azt az alakot, amely elég biztosítékul szolgál árra, hogy a felek ilyképp jogaik bizonyítását biztosíthatták, másrészről az ily alakban kiállított okiratot ki kell venni a biró szabad mérlegelése alól, nehogy a fél az okiratba helyezett bizalmában csalódhassák. Az igazság nem szenved emiatt rö vidséget, mert az okiratra nézve rég-idő óta kifejlődtek oly formák, amelyek az általános felfogás szerint annak kifejezésére szolgálnak, hogy az okirat kiállítója annak tartalmát elfogadja, magáévá teszi és magával szemben irányadónak kívánja tekintetni. Az okirat kiállításával járó következmények annyira átmentek a köztudatba, hogy visszaélésektől félni nem lehet. A jogpolitika egyik fontos feladata pedig az, hogy az okiratoknak bizonyos előnyökkel felruházásával azok kiállítására buzdítson, mert azokkal a jogbiztonság erősödik, a perek rövidekké s kevésbbé költségesekké lesznek. Az okiratok külalak és bizonyító-erő tekintetében háromfélék u. n>. : 1. közokiratok; 2. a S. E. 73. §-ának megfelelően kiállított (teljes hitelű) magániratok és 3. az egyéb módon kiállított magánokiratok. Ezen okiratok bármelyike is azonban csak ugy bir bizonyító-erővel, ha az okirat valódi. Az okirat valódisága alatt értjük azt. hogy az okirat attól származzék, akit kiállítóként az okirat feltüntet. Az okirattal való bizonyításnál tehát első sorban az a kérdés hozandó tisztába : valódi-e az okirat vagy sem ? A közokirat, ha tartalma és alakja szerint ilyenül jelentkezik, az ellenkező bizonyításáig valódinak tekintendő (1868 : LIV. t.-c. 165. §.); a magánokirat valódiságát, ha azt az ellenfél tagadja, mindig bizonyítani kell. éspedig annak a félnek, aki az okirattal bizonyítani akar. Ezt a bizonyító terhet megkönnyíti a S. E. 77. § ának az a rendelkezése, hogy ha a magánokirat aláírását nem tagadják, vagy tagadás esetében bizonyítják, az aláirás valódisága alapján az aláírást megelőző szöveg az ellenkező bizonyításáig valódinak vélelmezendő, kivéve, ha az okirat külső hiányai vagy rendellenességei e vélelmet lerontják. A szövegvalódiság ezen vélelme azt jelenti, hogy az okirat szövege az ellenkező bizonyításáig attól eredőnek tekintendő, aki az okiratot aláirta, illetőleg az 1868 : LIV. t.-c. 167. §-ának c) pontja szerint kézjegyével ellátta. A S. E. 77. §-ában felállított törvényes vélelem egyaránt vonatkozik ugy a teljes hitelű, amint az egyéb magánokiratokra. Ezen vélelem a magánokirattal való bizonyítás terén nagymérvű, de indokolt megkönnyebbítése a magánokirattal bizonyító fél bizonyitó-terhének. Ugyanis mint fennebb mondottam, az okirat valódisága azt jelenti, hogy az okiratban foglalt nyilatkozat a kiállítónak nyilatkozata. Aki tehát az okirat valódiságát akarja bizonyítani, annak azt is kell bizonyítania, hogy az ' okiratban foglalt tartalom megegyezik a kiállítónak kife^zett akaratával. Ezen bizonyítás gyakran igen nagy terhet róna a magánokirattal bizonyító félre, azért a S. E. 77 §-a megkönnyíti a magánokirat valódiságának bizonyítását. Aki olyan magánokiratra hivatkozik, amelyen külső hiány vagy rendellenesség nincsen, az a magánokirat valódiságának bizonyítása végett csak azt tartozik bizonyítani, hogy a magánokirat aláírása vagy az 1868 : LIV. t.-c. 167. §-ának c) pontja szerint alkalmazott kézjegy a kiállítótól ered. Ekkor a törvény értelmében az okirat szövegének valódisága is vélelmezendő, mely törvényes vélelem csupán azon általános tapasztalati ténynek kötelező jogszabállyá való alakulása, hogy az okiratot a kiállító rendszerint a szöveg elkészülte és annak megismerése után szokta aláírni. Ha az okirat valódisága kétségtelen, akkor kerül a sor arra a kérdésre: mit bizonyít az okirat ? Az okirat kettős irányban bizonyít: 1. bizonyítja azt, hogy a kiállítója az abban foglalt nyilatkozatot tette (alaki bizonyítás) ; 2. bizonyítékul szolgál arra nézve, hogy a kiállító nyilatkozata, vagyis az okirat tartalma a valóságnak megfelel (tartalmi bizonyítás). A közokiratok tekintetében a polgári perjog a bizonyítás mindkét nemét szabályozza, amikor az 1868 : LIV. t.-c. 165. §-ában megállapítja, hogy a közokirat teljes bizonyitó-erővel bír mindaddig, mig az ellenfél annnak hamisságát vagy szabálytalanságát be nem bizonyítja. Ez a teljes bizonyító-erő, ellentétben a S. E. 73. §-ának ama kitételével, hogy a teljes hitelű magánokirat csak arra szolgál teljes bizonyítékul, «hogy kiállítója a benne foglalt nyilatkozatot tette» — mindenesetre nemcsak azt bizonyítja, hogy a benne foglalt nyilatkozat megtörtént (alaki bizonyító-erő), «... A szépet és a jót a gyengék hímezték a társadalom palástjára. Ok a költők, ők a művészek. « . . így fejleszti az erőtelen az emberiséget nagygyá. virágzóvá: előre. És igy mondhatni, hogy az erőtlenek az emberi társadalom leghatalmasabb tényezői és — erői. Mert ha az élet harc : a narc egyszersmind élet is. Es mi egyéb a gyengék és erősek közti harc a társadalom előbbre vitelénél ás az élet tökéletesítésénél? «... A jogok mindig a vagyonnak járnak a nyomában, mert a vagyon : a hatalom és a erő; jogot pedig egyedül ez ad. így tehát természetes, hogy a jog végtelen mértékben konzervatív és körömszakadtáig védi pozícióját. . . : «Amely társadalomban két osztályra oszlik azegyüttélők tömege, — egyre, amely hatalomban van és egyre, amely enélkül szűkölködik, — ott a liberalizmus 'kalózlevéllé vált a hatalom kezében. « E kalózlevél pedig a jog! «... Nem a jogban, hanem a gyengék működésében rejlik a művelődés csirája. Ebből ellenállhatatlanul következik az a valóság, hogy az emberiség az összes gyengék közreműködésével összehasonlitatlanul nagyobb kultúrára képes, ha ebben az együttműködésben a jog más alakot és tartalmat fog is ölteni az igazságét. « Van-e igazság és mi az ? «. . . Az igazság, mint a cselekmények folyománya, a valóságnak (a cselekményeknek) appreciálása. A biró keresi a valóságot és ha megtalálja, rá alkalmazza a következtetést, és ezt igazságnak nevezi. «A valóságot meglátni és eszerint megállapítani képtelenek vagyunk. «. . . Az ember nem igazmondó lény . . . Vérében van a hazugság. Alkotmányos törvénye ez neki. «A magánéletben sincsen valóság. «Mikor pedig a valóságnak valahogy társadalmilag vagy bíróilag úgyszólván szalonöltözetben kell megjelennie : akkor arra a korcsszülöttre sem lehet ráismerni, mely közöttünk bujkál. . . . «Valami csendes megállapodás szabályozta igy a dolgokat az emberek közt. . . . «... A valóság az, hogy az a csendes megállapodás az élet törvénye, mely a társadalom érdekében nem engedi meg a valóságnak meztelen megjelenését; mert a valóság a tekintély megrontója, bevett szokások felforgatója, az állami és társadalmi hálóbogok felbontója és ősrégi formulák bomIasztója; mert tehát a valóság a rend ellensége, annál a már ismert oknál fogva, hogy a társadalom a szmlelés és hazugság | épülete. «Ilyen társadalmi viszonyok közt a valóság birói meg[ állapításának kísérlete már eleve kizárja a sikert. Bíróság előtt I a valóság teljesen elveszti még azt a csekély önállóságát is, amelyet máskülönben birna is. . . . Birói valóság fogalmilag lehetetlen valami. «A biró nemis keresi a valót. Ha keresné sem találná, minek tehát keresnie? Keresi tehát a valóságnak pótlását: összehordja az élő és holt szemtanukat, igyekszik a történtet visszahelyezni a maga eredeti milieujébe és ezt aztán elnevezi valóságnak.