A Jog, 1903 (22. évfolyam, 1-52. szám)

1903 / 19. szám - Az 1894: XVI. t.-c. 60, 67., 70. és 69. §-ainak gyakorlati alkalmazásáról - A gyakorlat lélektanához

148 A JOG s az 1875. évi IX. t.-c. 4. §-a 3-ik b :kezdésének) hatályonkivülhelyezése. Ujabb bir. végrehajtói állomások ne rendszeresittessenek. Legkedvezőtlenebb esetben az általuk előterjesztett úgynevezett : egységes díjszabály fogadtassák el rendeletileg. c) Az állami tisztviselői jelleg körében : Rendes fizetés hijján is, az állami tisztviselőkkel egyenlő kedvezményekben részesittessek. Az állam külön nyugdijalapot létesítsen, melyhez, megállapítandó kulcs szerint minden végrehajtó hozzájárulni köteles. Nyilvánvaló a felsoroltak alapján, hogy a kérdés lényege a kenyér. Exisztenciát. b'ztositott megélhetést, betegség, elhalálozás esetén nyugdijat kíván biztosítani a reform. Az igazságszolgáltatás igaz érdeke, 500 család jövője függ össze e kérdések megoldásával. Az 1894:XVI. t.-c. 60, 67., 70. és 69. §-ainak gyakorlati alkalmazásáról. Közli ZAGYVA LAJOS, mezőtúri kir. közjegyző. Az 1894 : XVI. t.-c. 119. §-ának 3. bekezdése szabatosan meghatározza ugyan az ezen t.-c. 60., 67., 70. §-aiban említett külön jegyzőkönyvek felvétele körüli eljárásért a kir. közjegyzőt megillerő díjtöbbletet. Ennek dacára többek között a kunszentmártoni kir. jbiróságtól a következő határozatot kaptam : «Az 1894: XVI. t.-c. 119. §. harmadik bekezdése értelmében a törvény 60., 67., 70. §-ai alapján felvett külön jegyzőkönyvek dija fejében nem minden felvett jegyzőkönyvért külön-külön, hanem azokért együttvéve számitható az ott meghatározott díjtöbblet. Ezt kell következtetni a törvény azon rendelkezéséből, hogy nem a külön jegyzőkönyvben foglalt nyilatkozat tárgyát képező egyes ingatlan értéke, hanem az összes hagyatéki vagyontárgyak értéke vétetik számításba a díjtöbblet megállapításánál. Ennélfogva a külön felszámított és beszedett díjtöbblet visszafizetése elrendelendő volt.» Hogy az én kartársaimnak az ilyen kellemes meglepetések esetére útmutatással szolgálhassak, ide iktatom a budapesti kir. ítélőtábla 4,739/1901 számú végzébének idevonatkozó részét: «A kir. közjegyző dija és bélyegköltségére vonatkozó neheztelt részét akként változtatja meg, hogy dija és bélyegköltségének összegét 56 kor. 92 fillérre felemeli és a 12 kor. összegnek visszafizetése alól fölmenti, mert az eljárt kir. közjegyzőt a hagyaték tárgyalásáért díjátalányban az 189-1. évi XVI. t.-c. 117. II. c. pontja szerint 24 korona, a hat külön jegyzőkönyv felvételéért pedig a 119. §. 3-dik bekezdése szerint egyenkint 4—4 korona,összesen 24 korona, a 7 darab jegyzőkönyvre felragasztott bélyegért pedig 8 korona 92 fillér vagyis összesen 56 korona 92 fillér törvényszerűen megillette, mely összeget részére megállapítani s miután a törvényTÁRCA. A gyakorlat lélektanához. A. Jog eredeti tárcája, Irta HERZ BÓDOG. A törvény nemtudása nem mentség. Vannak a jogéletben bizonyos szálló-igék, melyeket a fejlődés első korszakában, — hogy a nagy reformoknak, melyeket az élet recipiálni még nem tud, vagy nem akar, érvényt szerezzenek, — megrendel a törvényhozó. Bizonyos nyers, abszolutisztikus izü, erős tirádát, melyet hasonlíthatnék a statáriumhoz, melyet az erkölcsi betegségek idején állítottak fel. Az a jogparancs, mely a jelen cikk címén olvasható, annak a statáriumnak az eredménye, melyet a törvény állított fel az ember ellen akkor, amikor az univerzális és partikuláris jogszokásokból a forgalmi és társadalmi biztonság érdekében, hosszú tudományos munka árán kifejlődött. Megjelentek a tormák, melyekben az ügyletkötési törekvéseknek meg kellett valósulniok, hogy kötelező erővel birjanak, megjelentek a magánjogi és perjogi kritériumok, melyek a gyakorlati élet szokásjogával igen gyakran ellentétes természetűek és ezt az egész hatalmas emberi munkát általlengette az a statáriális jogparancs hogy ezt tudni kell, mert annak nemtudása nem mentség. Természetesen, hogy érvényesíthető legyen ez a szigorú szankció, a peres ügyek egy jelentékeny részére nézve behozta a törvény az ügyvédi kényszert, szervezte a bíróságoknál a szóbeli kereset, bemondhatás intézményét, de még igy is a ius strictumnak ez a borzalmas parancsa duló kórként pusztította az egész országot. Förtelmes manipulációk karmai közé vonta a tapasztalatlan, egyszerű eszű tanyai embert és a jogi ben előirt dijnál és felmerült bélyeg kiadásánál többet lel nem számított, az első bíróság által megállapított összeget felemelni és őt a visszafizetés terhe aló! felmenteni kellett.* És most térjünk át a törvény 69. §-ára. E §. értelmében, ha «az örökhagyó tulajdonául még be nem jegyzett ingatlan mint örökség szállott az örökhagyóra, a még le nem tárgyalt kapcsolatos egy vagy több előző hagyaték tárgyalását hivatalból kell megindítani)) s «ha a kapcsolatos hagyatékra vonatkozó eljárásra más bíróság illetékes, az illetékes bíróság keresendő meg, mely a kapcsolatos hagyatékot hivatalból köteles tárgyalni)). «Az érdekeitek között a k rpcsolatos előző hagyaték tárgyalásának elrendelése (50. §.) előtt létrejött megállapodás esetére a különböző bíróságok illetékessége alá tartozó kapcsolatos hagyatéki ügyek tárgyalása az illetékes bíróságok egyikénél egyesítendő)). E §-ra vonatkozólag a legnagyobb tárgyilagossággal köz löm a következő jogi esetet : A kunszentmártoni kir. jbiróság Ő 285/4 1901 sz. végzése szerint az 1891. november 2. Cibakházán elhalt Móczár Rozália Nagy Ferencné cibakházai lakos után az örökösödési eljárás az 1894: XVI t.-c. 2. §-a alapján hivatalból megindittatik, — végül a félegyházai kir. jbiróság által megküldött végrendeletek hiteles másolatai Jász-Nagykun-Szolnok v.-megye árvaszékéhez megküldetnek s a hagyaték tárgyalása végett egyidejűleg az összes iratok Zagyva Lajos kir. közjegyzőnek kiadatnak. Kunszentmárton, 1901. december hó 5. A végrendeletek szerint azonban oly jkvileg bekeblezett. zálogjogok is tattozván a hagyatékhoz, melyeket az 1894. XVI. t.-c. 44. §-ának megfelelőleg a kitűzendő hagyatéktárgyalás alkalmával pótleltároznom nem sikerülhetett volna : az iratokat, ezeknek a községi jegyző által leendő pótleltározása végett a megbízó hatósághoz visszaküldöttem. Minthogy azonban az iratok visszanyerése soká késett, az iratok kiadását megsürgettem. Mire 1902 ápril 28-án a következő választ kaptam : «617/901. sz. átiratára értesítem, hogy a N a g y Ferencné Móczár Rozália hagyatéki iratai, tárgyalás végett az örökösök közös kívánságuk szerint a ki s-k u n-f élegyházai kir. közjegyzőnek adattak ki. Kunszentmárton, 1902 április 22-én. Erre rögtön jelentettem, hogy mivel Móczár Rozália állán Jóan Cibakházán lakott s hagyatékában a tárgyalás az O 285/901 4. 12. végzéssel hivatalból elrendelve lett: e hagyaték tárgyalására más mint a mezői uri kir. közjegyző illetékes nem lehet, kérem azért az iratokat sürgősen kiadatni s határozatáról engemet minden esetre értesíteni. 1902 május 28-án sikerült megkapnom a kunszentmártoni kir. jbiróságnak 1902 jamiár 28-án kelt azon végzését, mely formába öltöztetett bűnök gyakran kivetkőztették, anyagi jóiétökből kihántották azokat a lelkeket, akiknek egyetlen mentsége : a tudatlanság, a jog által nem respektáltatott. Mikor a jogérzet a törvények lassú recipiálása és vérréválása után fejlődött és az emberi logikára erősítő hatását éreztette, mikor nem volt már szükség arra, hogy a törvény létjogosultsága és fennállhatósága fölött aggódjunk, öntudatára ébredtünk az abszolutizmusnak, a bűnnek, melyet ez az elv magában foglal, végtelen szánalmat kezdtünk érezni a faj iránt, melyre a ius strictum ezen lesújtó jogszabálya nehezült. Láttuk az embereket, akik az uzsora hálójába kerülve, a portákból kivetve koldusbotra jutottak, láttuk a fiatal könnyelműség tragédiáit, amely őket olyan jogügyletek megkötésére vezette, miket a törvény helyesel, de a körülmények nem tűnvén ki az okiratból, annak tartalma és szankciója temérdek romlást hozott létre. Mikor már vége volt a jogépités első izgalmának, expiálni kellett ezt a kegyetlen jogelvet és a mai tételes magánjog bámulatos buzgalommal törekszik erre. Magához öleli a szerződő embert, ambícióval magyarázza szándékait, hogy mi volt az intenciója, mikor a szerződésre lépett. Sőt néha belemegy a lelkiállapot vizsgálásába és szinte komikus kriminológiai vizsgálódásoktól sem riad vissza. Gyönyörű Krisztusi tanok felé hajlik a gyakorlat, mely azonban gyakran indokolatlan. Mert ha tekintetbe vesszük azt, hogy a modern törvények megalkotásának első időpontjában, a ius strictum aranykorában az emberiség mennyivel primitívebb jogi rutinnal rendelkezett, az ipari és kereskedelmi foglalkozások még a csecsemőkorukat élték, míg most már benne élünk a teljes nyugati forgalmú gyárvilágban, túlozzuk az expiálást. Nem elégedtünk meg az 1877. évi XX-ik t.-cikk intézkedései által nyújtott oltalommal, mert a fizikai és lelki kiskorúság eseteitől eltekintve humánus fantáziánk még fölfedezett a normális elmebeli állapotban levő és törvényes korú