A Jog, 1903 (22. évfolyam, 1-52. szám)

1903 / 12. szám - A meny jogi helyzete

Hát ezek magyarul mit jelentenek : birtokakarat, épitőtelek, hátralépő jog, kíméletlen tulajdonjog, stb. ? Most félbehagyom, — de még'folytatni fogom más alkalommal annak bizonyítékokon nyugvó kimutatását, hogy a törvényhozás csakis a legnagyobb óvatossággal veheti igénybe a mai magyar jogtudomány tanácsait, — különben kárát vallja. A meny jogi helyzete. Irta ROSENTHAL MÓR dr., ügyvéd Nagyváradon. Magyar jogéletünkben egy pár év óta valóságos alkotási láz tombol, érzi és tudja mindenki, hogy a nyugateurópai modern jogi szellemtől áthatott törvények létesítésétől nem maradhatunk el ; ennek első pozitív alkotása, a büntető törvénytől eltekintve, a büntető perrendtartás s azzal kapcsolatos esküdtszéki intézmény, mely körül a kimeríthetetlen jogi vitatkozások egész sorozatának felölelésével, egyletünk első feladatát kiválóan oldhatjuk meg: a munkában lévő két nagy civiljogi munkálat: a polgári perrendtartás és a magyar polgári törvénykönyv javaslata pedig oly két óriási jogi alkotás, mely majdnem kizárja azt, hogy a civiljogász, egyéb jogi téren is működni elegendő idővel rendelkezhessék, márpedig az a tény, hogy elsősorban ezekkel kell a magyar jogásznak foglalkoznia, mert különben miképp volna lehető, hogy hazánk minden részében életviszonyai kifejezést találjanak ezen jövő nagy munkálatban. Tagtársaimat elsősorban arra bátorkodom aposztrofálni, hogy miként jogi irodalmunk kifejezői: a jogi folyóiratok kiválóan ide koncentrálják működésüket, mi is arra törekedjünk, hogy nézeteink és óhajaink, melyek bizonyára a gyakorlati élet szükségleteiből fakadtak, ezen egylet kebelében megvitatásra és az illetékes köröknél érvényesülésre jussanak. Ezen kitérés után rövidre szabott előterjesztésem következő: A magyar polgári törvénykönyvnek közkézen forgó javaslata hivatva van, remélhetőleg nem h sszu idő múlva, hazánkat a kodifikált magánjog terén is a modern nemzetek sorába emelni ; bár tény, hogy ezen javaslat tartalmának túlnyomó része, mint a német birodalmi törvénykönyv, egy a jogtudomány és jogi műveltség legmagasabb foKán álló nemzet jogi életében már gyakorlati érvényesülést nyert, kiváló munkálat nyomán készült, s már javaslatunknak forrásai közt, egyéb kodifikált jog, tudomány és magas színvonalon álló joggyakorlatunk is szerepel, mégis kötelességemnek tartottam, egy kiváló hiányosságát ezen javaslatnak közismertté tenni, hogy mód nyujtassék arra, miképp indítványom, amelyhez való hozzászólást üdvösnek tartanék, a kodifikacionális bizottsághoz jusson. Eme kellemes jogászi kötelesség teljesítésére az vezetett, hogy ügyvédi foglalkozásom körében ismét bizonyságot szereztem arról, hogy az élet szükségletei- és követelményeitől még mindig mily messzire áll a törvényhozó, törvénykészitő munkájával, s ekképp kötelességem is volt felderíteni egy nagy jogtalanságot és inhumanitást, melyet a kontinens legmodernebb törvényei követtek el az által, hogy megfeledkeztek gondoskodni egy nőről, ki mint élő lény épp ugy tarthat joggal számot jogvédelemre, illetve gondoskodásra, mint minden élő embere az államnak. Ily körülmények közt nem csoda, ha a magyar polgári törvénykönyv javaslata is, mely bár nagyjában és egészében a legújabb k jt legtökéletesebb alkotása, a német birodalmi polgári törvénykönyv nyomán készült, e mellett sok eltérő és kiegészítő rendelkezést tartalmaz, mégis a mintául szolgált német birodalmi polgári törvénykönyv hibájába esik és hasonlóképpen nem tartalmaz intézkedést, de nemis érinti, hogy miért nem tartalmaz, arról, kinek jogi állását körvonalozm és az illetékes körök figyelmét erre irányítani, jelen értekezés célja. Előre bocsátom itt azonnal, hogy a szorult helyzetbe jutott menyről van szó, ki vagyontalanul elhalt férje után gyermektelenül, özvegyen maradván, férjének később elhalt szülei titán maradt hagyatékából sem örökségi, sem özvegyi jogra nem tarthat igényt, sőt özvegysége tartama alatt elhalt férje szüleitől ez utóbbiak életében a legszükségesebb tartási sem követelheti. Ez tény, a létező összes modern törvények rendelkezései és a közkézen forgó magyar polgári törvénykönyv javaslatának tervezése szerint. Hogy a külföldi törvényhozások miképp felejtkezhettek meg ezen nőről, azt nem vitatom, de teljesen érthetetlen előttem, hogy a magyar törvényjavaslat akkor, a midőn már a legrégibb magyar jog is az özvegyről mindig oly kiválóan gondoskodott, miért hagyta figyelmen kívül a minden támogatás nélkül álló menyet, azt megérteni vagy megmagyarázni nem lehet. A magyar polgári törvénykönyv javaslata, élők közti gondoskodást Eltartás kötelezettsége felírású fejezetében, az elhalt örökhagyó utáni öröklést az Öröklési jog és ennek alcímeiből álló intézkedéseiben tárgyalja, de sem az egyik, sem a másik részben egy szóval sem tétetik említés arról, hogy mi történjék a szegénységben és nyomorban sínylődő özvegy mennyel elhalt férje vagyonos szülei életében vagy ezek halála után. A német polgári törvénykönyv az eltartási kötelezettséget tárgyazó fejezetében még oly intézkedést sem tartalmaz, minő a magyar polgári törvénykönyv javaslatának 269. §-a, mely ha nem jogot, de kötelességet tartalmaz a meny részére, rendelkezvén aképpen, hogy az ahogy az elhunyt férj életében levő szüleit, más kötelezett hiányában az özvegyi haszonélvezetből eltartani köteles, ha egyéb kötelezettségeit számba véve saját illő megélhetés ének veszélyeztetése nélkül azt teheti* ; igaz ugyan, hogy ezen szakasz intézkedése szerint a meny a férie után maradt vagyonra vonatkozó özvegyi haszonélvezetből köteles férje szüleit tartani és ezt is feltételesen, de hogy miért ne lehetett volna itt a reciprocitást alkalmazni oly értelemben, hogy az özvegy nőt elhalt férjének szülei, más kötelezett hiányában, eltartani kötelesek, — felfogni egyáltalán nem lehet. Nem nyújt erre nézve, a 269. §-ának indokolása, még a legtávolabbról sem támaszpontot, mert bár e szakasz indokolása igen helyesen méltányossági tekintetekre alapítja a javaslat rendelkezését, és az özvegy menynek eme kötelezettségérekijelenti, hogy «a haszonélvezet ily terhelése csak az özvegy megélhetésének veszélyeztetése nélkül történhetik)), mégis e mellőzést az özvegy mennyel szemben egy szóval sem indokolja. Arra kell tehát, nemcsak minden magyar jogásznak, de minden humánusan gondolkozó embernek törekednie, hogy a javaslat 269. §-ának kiegészítéséül oly íendelkezés vétessék fel, hogy «az elhunyt férj életben lévő feleségét, más kötelezett hiányában, férjének életben levő szülei eltartani kötelesek, ha egyéb kötelezettségeiket számba véve, saját illő megélhetésüknek veszélyeztetése nélkül tehetikn. Hogy mennyire indokolt az ez irányban, a kodifikácionális bizottsághoz adresszálandó propaganda, igazolja azon körülmény, hogy a nagy francia forradalom szülte, 1803. évi március 5-én létesült és március 15-én kihirdetett Code civil 206. §-ának azon rendelkezése, hogy a vő és meny is kötelesek az apóst és anyóst tartani, ha ezek arra szorulnak, a 207. §-ban viszonosi.ak van megállapítva, világosan rendelkezvén ezen utóbbi szakasz : aezen rendelkezésekből származó kötelezettségek kölcsönöseké. Ami mármost a vagyon hátrahagyásával elhunyt örökhagyónál előbb elhalt fia után maradt özvegynek a hagyatékhoz való teljes jogtalanságát illeti, az még jobban kihívja a kritikát, mert megtörténhetik az, ho^y a gyermektelenül maradt özvegy meny koldulni kénytelen akkor, midőn elhalt férje szülei után a legnagyobb vagyon maradt is. A mai magyar jog, az örökhagyó özvegyéről oly kiváló és ellenkező szélsőségü módon gondoskodik, hogy a leszármazó örökösöknek tantalusi kínokat kell igen sokszor elszenvedniük, mig az özvegyi jognak korlátozását vagy ennek megszűntét elérhetik, és igy igen helyes volt a javaslat azon rendelkezése, mely az egész hagyatéknak eo ipso való haszonélvezete helyett, a gyermek öröksége felének haszonélvezetére szabta meg az özvegy jogát a lemenők hátrahagyásával elhunyt örökhagyó hagyatéka tekintetében, és sajátságos, hogy nemcsak a törvényjavaslat, hanem az özvegyi jogról rendelkező 1816. §-nak bő indokolása egy szóval sem emliti, hogy tulajdonképpen miért maradt ki az örökhagyó előbb elhalt fiának özvegye a hagyatékra vonatkozó legcsekélyebb mértékű haszonélvezetből ? Az tény, hogy a mai magyar öröklési jog sem ismer ezen özvegynek jogáról semmit, mindig feltéve, hogy férje vagyon hátrahagyása nélkül halt el, azonban nem indokolhatja, hogy ezen modern és sok irányban a leghumánu sabb törekvésekkel szaturált javaslatban is megfeledkezzenek ezen özvegy nőről; sajátságos, hogy ezen szakasz indokolása oda konkludál, hogy az özvegyi jogból törvényes örökjogot kellett alkotni azon diszpozíció folytán, hogy az özvegy joga nem korlátozható azért, hogy az özvegynek a félvagyonra vonatkozó korlátozhatatlan haszonélvezete folytán, az özvegy necsak az ínség ellen legyen biztosítva, hanem oly állásba jusson, mely a hitestársat a családban megilleti; itt ismét előtérbe tolul a kérdés, hogy miért nem menti meg az Ínségtől a másik özvegyet a törvény r Téves azt hinni, hogy a mai öröklési jogban az előbb