A Jog, 1902 (21. évfolyam, 1-52. szám)

1902 / 49. szám - Idegen hajók összeütközése

ott, bármily örömest látnánk magunkat a jogfejlődéssel járó reformokban mint vezetőket, föl kell emelnünk szavunkat és kötelességünk rámutatni a bekövetkezhető veszedelmekre. Tudjuk, hogy bizonyos esetekben a legszentebb meggyőződés nyilvánítása is fejbeveréssel végződik; tudjuk, hogy nálunk, ahol olyan naiv elragadtatással üdvözöl mindenki minden olyan reformot, ami idegenből j 5n, és ahol olyan makacs konzervativizmussal ragaszkodnak a meglevő konstitúciókhoz, akármilyen roszszak, és ahol idióta cimmel és jelleggel felruházott maradi mindenki, aki szembehunyva, vak enthuziazmussal nem rohan egy felkapott jelszó után, legyen az bármilyen hamis: némi vakmerőség kell ahhoz, hogy valaki kifejezést adjon olyan meggyőződésnek, mely útjában áll az úgynevezett haladás fékevesztetten rohanó árjának. Meggyőz erről bennünket V á r a d y Zsigmond dr.-nak, Nagyvárad egyik legeszesebb ügyvédjének, — aki pedig kiváló szónoki képességeivel bátran pályázhatna esküdtszéki babérokra — tavalyi esete, mikor az ügyvédi kamarában az esküdtszéki bíráskodást kemény kritika tárgyává tette s leminősítette, a kamara pedig uni sono leszavazta. Nyilván igy járunk mi is; de ennek dacára kimondjuk-,*) hogy nálunk az esküdtszéki eljárás behozatala korai volt; korai volt azért, mert az úgynevezett művelt középosztály, melynek köréből az esküdtbirák többsége kikerül, nem eléggé müveit sem ahhoz, hogy a rábízott feladatnak kellőképpen megfeleljen, sem ahhoz, hogy annak kiváló fontosságát és rendkívüli horderejét mérlegelni tudja. Bizonysága ennek az a megszámlálhatatlanul sok helytelen döntés, amit a magyarországi esküdtszékek a lefolyt három év alatt produkáltak. Kimondjuk ezenfelül, hogy bűnvádi eljárásunk egy legalábbis 42°-os reformlázban elkövetett hebehurgya-alkotás, ami párját ritkítja. Erről megint bizonyságot tehet mellettünk mindenki, akinek csak valaha ezzel a törvénynyel dolga volt. Ha pedig mindezekben kételkedni méltóztatnak, kegyeskedjenek meghallgatni ennek az országnak azt a nemjogász publikumát, amelyiknek még van féltenivalója. És amelyiknek egy tagja a napokban a következő figyelemreméltó kijelentést tette előttünk: — Ti azt hiszitek, hogy amit jogászészszel kieszeltek, az mind jó, kitűnő, fenomenális. Ugy csináljátok és csináltatjátok a törvényeket, mintha mindenki jogász volna; és ezenközben elfeledkeztek arról, hogy néma nem-jogászok vannak a jogászokért, hanem a jogászok a ne m-j ogá szókért. * Anélkül, hogy csak valaha is közvádlói babérok után áhítoztunk volna, ki kell mondanunk, hogy a nagyközönségnek elvitathatatlanul nemkedvező véleménye az esküdszéki bíráskodásról a sok indokolatlan felmentő Ítéletre vezetendő viszsza. Ma a kérdés megnemértése, holnap a szánalom vagy a plaidoyer hatása, holnapután az aggódás a szegény vádlottért, akit talán súlyos büntetéssel sújtanak, egyszóval ok a felmentésre a legtöbb esetben találkozik. Tudunk esetet, ahol a védő a vizsgálat során nyiltan odamtíködött, hogy védence minél súlyosabban vádoltassák, abban bizakodván, hogy az ügy esküdtszék elé kerül s ott könnyebben érhet el fölmentést. Elérte-e célját, nem tudjuk; de tudjuk, mert látjuk, hogy a súlyos bűnesetek aggasztóan szaporodnak. Alig három éve élvezzük az uj büntető-perrend áldásait és már ott tartunk, hogy az egyik alföldi vármegyében a pusztai birtokosok kezdenek beköltözni a megye székhelyére, mert künn a pusztán sem életük, sem vagyonuk nincs biztonságban. Az a sok ceremónia, amivel ma a nyomozat jár, szinte lehetetlenné teszi a tettesek kiderítését, hacsak a tettes ur nem olyan kegyes, hogy mindent beismer. Különösen az élet olyan olcsó ma, az esküdtszékek kegyelmet osztó verdiktjei folytán, hogy szinte nemis érdemes születni. Hiszen igaz, hogy sokan vagyunk! De talán a túlságos szaporodás meggátlására mégsem a gyilkos urak felszabadítása az egyetlen mód? * Kivégzésekről esvén szó, megint csak az eszmetársulás révén rátérünk a mi édes házi témánkra, a titkos minősítésre, amit X. Y. helyesen nevezett az «erkölcsi kivégzés rut eszközének.* Kiváló szerencsénknek tartjuk, hogy ebben a tisztán elvi küzdelemben oly hatalmas szövetségesre találtunk, mint Tóth Béla ur, aki oly lelkes szószólója minden igaz ügynek. «Mintha kővel ütöttek volna tejbe* — írja egy levelében. «Hát mi akkor a biró függetlensége s ami több: férfiúi önérzete ?» Ezt kérdezzük mi is és erre feleljen meg nekünk valaki ! Mit ér az a sokat hangoztatott bírói függetlenség és az 1869: IV. törvénycikkben biztosított elmozdithatatlanság, ha nincs a birónak annyi védelmi joga, mint a zsebtolvajnak, aki a kontradiktórius eljárás ezernyi eszközével védekezhetik az ellene emelt vád ellen ? És mit ér az az unalomig hangoztatott humanizmus minden vonalon, ha éppen csak az Ítélőbíró az a pária, akinek azonkívül, *) Csupa előzékenységből megjegyezzük, hogy ez a mi véleményünk s nem a szerkesztőké, kik csupán a véleményszabadságot szolgálják e cikk közreadásával' — n — s.) hogy fogadalom nélkül örökös szegénységre van kárhoztatva, nolens-volens meg kell nyugodnia védekezés, ellentmondás nélkül egy róla-nélküle hozott ítéletben, amely ítélet kongruens a váddal?! És ugyanaz a fórum ítél, amelyik vádol. Ne értse félre küzdelmünket senki. X. Y. küzdőtársunk, aki maga is nyilván biró, rut és helytelen intézménynek tartja a minősítés mai rendszerét, de mégis közömbösnek látszik tartani a minősítés titkos vagy nyilt voltát, mert a hivatalfőnök a minősítés hozzáférhetősége msllett is megakadályozhatja az albiró előlépését. X. Y. ur cikkéből azt látju't, hogy félreértettek bennünket s köszönettel tartozunk neki, hogy még idejekorán alkalmat nyújtott a félreértés eloszlatására. Mi a titkos minősítés ellen nem az albirák s illetve általában nem a birák biztosabb előrehaladása érdekében vettük fel a harcot. Birmennyire fontosnak tartsuk a bírák biztos előrehaladását s ezzel anyagi körülményeik javulását, ebben a kérdésben ezt csak harmadrangú tényezőnek tartjuk. A hizelkedés és stréberkedés utján való érvényesülés mindig megvolt és mindig meglesz. Beaumarchais mondása: — Tudósra volt szükség s jó táncos kapta meg az állást, — sohasem fog veszteni aktuálitásából. Ezért vádolni se lehet senkit s tényleg ezen a minősítés hozzáférhetővététele sem segit. Ami küzdelmünk — amint már jeleztük — elvi harc; küzdelem egy jogállamba nem illő «sbirr-eljárás» ellen, küzdelem ezen eljárás megfölebbezhetetlensége ellen, küzdelem a védelem joga és szabadsága érdekében. Feltételezzük és megengedjük azt, ami emberileg lehetetlennek látszik, hogy évtizedek során igaztalan Ítélet alakjában jelentkező vád a birákról adott relációkba soha be nem csúszott. Hogy ezek a relációk soha emberi, gyarló érzelmek aljas eszközei nem voltak. Nem akadályozták meg senki jogos előrehaladását, nem tettek erkölcsi hallottá senkit. Föltételezzük és megengedjük mindezt. És ennek dacára erőtlen tollúnknak igazságérzetünktől kölcsönzött minden erejével küzdeni fogunk azért, hogy ezeket a relációkat a bíráknak hozzáférhetőkké tegyük. Követeljük ezt a jogegyenlőség alapján, az emberi méltóság és a birói függetlenség érdekében. Ha még a gonosztevőknek is megadatik, sőt rájok kényszeríttetik a szabad védekezés joga — a humanizmus érdekében és azért, hogy velük birói tévedésből se történhessék igazságtalanság, méltányos, hogy ez a jog a fölöttük ítélő bíráknak is megadassák az őket legközvetlenebbül érintő kérdésben. És végtére is, — tudós fegyvertársunk, Tóth Béla szavai szerint: «Haazok a relációk tiszták, nem kell őket félteni semmitől.Ha nem tiszták, még kevésbé kell őket félteni: pusztuljanak!* (— n —s) Külföld. Idegen hajók összeütközése. Nemrég tartatott Hamburg-ban egy nemzetközi tengerjogi kongresszus. Ez alkalomból nem lesz érdektelen azon alapelveket összeállítani, melyek nyomán a különböző országokban idegen hajók összeütközése esetén eljárnak. Különben is aktuálissá vált reánk nézve a «Ferei c József» hajónak nemrég román vizekben^összeütközés folytáni történt elsülyedése. Ahány állam, annyi különféle szabály ; ugyanazon eset itt is, ott is más elintézést nyer. E szerint képzelhető, hogy mily nagy nehézségekkel kell a szerencsétlen hajósoknak baleset esetén megküzdeniök. Az e téren tett szomorú tapasztalatok egyenesen kényszeritik a tengeren járó hatalmakat arra, hogy nemzetközi uton és megegyező intézkedésekkel vessék végét a mai szomorú állapotnak. Legsajátszerübb a viszony oly hajóösszeütközéseknél, melyek két idegen állam hajói közt történnek, melyeknél tehát az elkövetés helyének állama vagy lakossága érdekelve nincsen. Sok helyütt azt találják, hogy ily esethez az államnak semmi köze és azért megtagadják a jogsegélyt; másutt a közbelépést bizonyos előfeltételektől teszik függővé ; mig más államok a vizeiken előforduló minden összeütközési esetre nézve saját illetőségüket tartják fönn. Csak természetes, hogy minden egyes állam magának tartja fönn a jogszolgáltatást oly esetben, a midőn egyik alattvalója károsul, vagy az mást károsit; de viszont huzakodik sok államkormány magára venni az ítélkezés ódiumát oly esetben, ha alattvalói érdekelve nincsenek és az ítélet szükségképp kell, hogy az egyik félnek hátrányára szóljon. Inkább nem-et mondanak és szabad folyást engednek az eseményeknek. És mégis kell, hogy létezzék egy módozat, mely mindkét felet kielégíteni és az igazságot érvényre juttatni képes. Mert minden bíróság — anélkül, hogy annak minden egyes esetben