A Jog, 1902 (21. évfolyam, 1-52. szám)

1902 / 21. szám - Fölebbvitel korlátairól

* JOG 163 385 vezető járásbirája van az országnak. Statisztikailag általánosan ismert körülmény, hogy 385 egyén közül nagy rész, — de mondjuk, hogy csak 85 vele született kolerikusságban szenved. Hol az óvószabály, hogy ezen 85 kolerikus ember ne ártson ötször annyi embernek, csupán veleszületett, tehát részben önhibáján kivüli rosszakaratból ? Pedig milyen romboló hatással járhat ez, ezen utóbbiaknak munkakedve-, kedélyvilága- és egés/. exisztenciájára! Hisz tudjuk azt, hogy ha egyszer ebbe a minősítési táblázatba valami árnyék belekerült, abból azt még elévülés sem törli ki többé. A bűnös évek multán, törvény erejénél fogva, szabadul tettének következménye alól. A szegény tisztviselő, ha ellenségei akarják, soha! De ha még tett valamit! Hallottunk azonban már sok helyről olyan panaszokról is, hogy ezen minősítési válaszoknak nem cselekmény vagy mulasztás az eredő forrása. Hogy különösen a vidéken uralkodó m o n d j á k-okról ne is szóljak : — ki ne ismerné az összeférhetetlen, lassú, erélytelen, ideges, gyengetestalkatu stb. odavetett és ily könnyedén odavetve, már magukban is abszurd epitheton ornans-oknak romboló hatását? Hisz szájról-s/ájra járt annak idején azon albirónak az esete, aki kineveztetésre évek hosszú során át várakozván, végre is fölment boldogult Szilágyinkhoz. akt azután szokott szókimondásával szemébe vágta, hogy az áll róla, hogy részeges. Orvosi bizonyítványokkal igazolta azután ezen ártatlanul elitélt, hogy évek óta, szívbetegségénél fogva nem is iszik és nem is ihatik bort. Ártatlanul elitélt — mondom, mert ennek az előző évek számos szenvedéseért, amelyet napról-napra csak a mellőzött érez, az ezután bekövetkezett kinevezés már, még az ártatlanul elitélteknek mostanában járó. kellő kártérítéssel sem szolgált. És itt kell szólnom a minősítésnek ezt megelőzni hivatott második fontos kellékéről; és ez a nyilvánosság, amelyet tudtommal az országos tisztviselői mozgalom is magáévá tett. Ott, ahol a minősítés nyilvánosan történik, ott az ilyen visszaélés ki van zárva, mert evvel vele szokott járni az ellenkezőjének igazolhatása, vagy pedig akárcsak az emiitettem becsület sértésnél : a valóság bizonyithatása. Mert nézetem szcint sokkal nagyobb vétséget követ el azon főnök, ki alantasát ártatlanul vádolja és ez által őt és hozzátartozóit anyagilag és erkölcsileg sújtja, mint az egyént bántalmazó becsületsértő. Ha pedig igaz. ugy tudja meg az illető tisztviselő, legalább senkit sem okozhat visszamaradásáért. Tudtára adatott, álljon érdekében javulni! A cseléd, az inas. az iskolásgyermek megtudja, mit tart felőle gazdája, mestere, tanítója. Az Őfelsége nevében ítélkező magyar kir. bírónak feljebbvalójának véleményét önmagáról megtudni nem lehet. Miért ? Mert ugy kívánja a nagy hivatali titoktartás, még a kebelbélivel szemben is ily kérdésben. Tudja az ég. engem a nagy titkolódzás mindig valami középkor: jezsuitizmusra. inkvizícióra, középkori cselszövő diplomáciára emlékeztet. Bánt, hogy most, amikor törvénykezési rendtartásunk az egész vonalon keresztülvitte az éltető és melegítő modern nyilvánosságot, épp az ezt kezelő bírák személyes exiszt< nciális kérdése kezeltetik a középkor sötét titkos eszközeivel. Szent meggyőződésem, hogy a nyilvánosság, biztonság ezen a téren többeket inkább fog kielégíteni, mint maga a fizetés-felemelés. Meg fog szűnni a főnököktől való szolgai remegés, ezeknek a függetlenséget és evvel a közérdeket alapjában megrendítő kegyhajhászata, meg fog szűnni ezeknek pasáskodása, mely a hivatalokat egyik-másiknál a kegy és baráti körszerzés privilegizált terrénumává sülyesztette. Egyenlőség fog előállni a hivatalok külső nívójában is, meg fognak szűnni az úgynevezett strafkompániák. A vezetők pedig ne féltsék az ő fegyelmi jogkörüket. Jobban meg lesz ez őrizve, szorosabb lesz az együttműködés és együttérzés kapcsa, ahol a nyilvánosság és a vele járó megnyugtató igazság melegítő sugarai minden titkos, sötét áskáló dásokat felperzselnek, megsemmisítenek és megvilágítanak. Pedig Iustitiának ez a főhivatása. Valahányszor egy-egy szabad órát rabolok magamnak, hogy a nyilvánosságot egy vélt közérdekkel felkeressem, önkéntelenül eszembe jutnak annak a sokat hajszolt, de apostoli lelkületű királynénk által apotheizált német költőnek a szavai, «Isten veletek sima termek, sima urak. sima hölgyek, Hozzátok térek szabad hegyek, hozzátok ti igaz völgyek !» A fölebbvitel korlátairól. Irta JUDEX RUSTICUS. Az elmúlt év folyamán e lapok hasábjain több cikk foglalkozott már azzal a kérdéssel, hogy mennyiben lenne a fölebbvitelnek az 1893. évi XVIII. t.-c.-ben szabályozott korlátozása megváltoztatandó. Épp ezért lepett meg a polgári perrendtartás tervezetének 1902. évi szövege azzal, hogy a 480. és 526. §§-ban, a fölebbvitel korlátozása tekintetében az eddigi szabályokat tartja fenn. A fölebbvitel korlátai merevségének megszüntetése érdekében eddig inkább az ügyvédi kar tagjai emeltek szót, de most már nemcsak az ügyvédi kar, de a birói kar is kifogást kezd emelni a fölebbvitel merev korlátozása ellen. Szerintem igen helyesen, mert ebből a tényből alkalmuk van a törvényhozóknak arról győződni meg, hogy a változtatás eszméjét az ügyvédek tollára nem az egyes reájuk bízott ügyekben fennállható érdekeltségük vagy elfogultságuk, hanem a helyes jogi érzék adta. Én is, mint a birói kar egyik szerény tagja, ugyanez eszmeért szállok sikra. Az igazságosztó államnak lehetőleg egyenlő mértékkel kellene mérnie ugy a nagy, mint a kis emberek számára s ezért s az ideális álláspont értelmében, bármily csekély értékű jog sem volna a fokozatos fölebbviteltől elzárandó. Ez elv érdekében azonban mégsem akarok szót emelni. Nem hallgathatom azonban el, hogy a mostani sommás eljárás és a ppt.-tervezet fölebbviteli rendszerét kissé arisztokratikusnak s arra alkalmasnak találom, hogy a nép körében gyökeret vert azt a hitet, nogy a felek bizalommal fordulhatnak a bírósághoz, megingassa, sőt lerontsa. Horváth Ede járásbiró ur egy oly jogesetet mutat be e lapok olvasóinak (1902: 7. sz.) melyben ő az első bíróság ítéletét megváltoztató másodbirósági ítéletet helyesnek tartja, mégis — a felek megnyugtatása érdekében, — sajnálja, hogy ez ügy 400 koronán alul álló értékénél fogva. — harmadfokú elbírálás alá nem kerülhetett. Az emiitett esetben Lázár Zsigmond fuvaros felelősségének megállapítását én is helyesnek tartom. Lázár Zsigmond felelősségét nem szüntetheti meg az a körülmény, hogy a szállításnál K u m b o r János is jelen volt s az óvó intézkedésekre nézve utasítást nem adott, - mert a fuvarozást Lázár Zsigmond vállalta el, tehát neki kötelessége a fuvarozást a kellő óvintézkedések alkalmazásával s kellő szakértelemmel eszközölni, hogy a fuvarozandó ingóságban kár ne essék. Azt hiszem, alig van sommás bíró, akinek praxisában ne fordult volna elő egy-egy eset, melyben a másodbiróság végítélete a felülvizsgálat kizárása miatt nyugtalanító s kellemetlen benyo mást ne gyakorolt volna nemcsak a felekre, de magára az itélőbiróra is. Én is elmondok egy esetet, — melyben a szegény félnek csakis azért sikerült célját elérni, mert a per tárgyának értéke véletlenül meghaladta a 400 koronát. Az eset a következő volt: Tóth János eladott egy ingatlant Horváth Jánosnak. A vételár egy részét Horváth János nem készpénzben fizette le, hanem annak fejében elvállalta az ingatlanra egy pénzintézet javára jelzálogilag bekebelezett 45l» korona tartozást. Horváth János birtokba lépett, tulajdonjogát bekebeleztette, a pénzintézeti tartozás elvállalásakép pedig a kamatokat pontosan fizetgette az intézet pénztárába. Minthogy azonban a tartozás nemcsak az eladott ingatlant, hanem Tóth János eladónak egyéb, — az eladás tárgyát nem képezett ingatlanát is terhelte, Tóth János, Horváth Jánost az elvállalás tényénél fogva, ez utóbbi ingatlan tehermentesítése iránt perelte meg. Horváth János azzal védekezett, hogy ő a tehermentesítésre nem kötelezte magát, de erre határidő sem volt kikötve, a tartozás elvállalásából folyó kötelezettségének pedig eleget tett az által, hogy a kamatokat pontosan fizeti. Az elsőbiróság H o r v á t h Jánost a tehermentesítésre kötelezte, mert az elvállalás jelentőségét akként fogta fel, hogy az elvállaló a tartozást saját adósságául ismeri el, következés-