A Jog, 1902 (21. évfolyam, 1-52. szám)

1902 / 15. szám - Erkölcsi alapelvek a magánjogban. 1. [r.]

A JOG 117 és egyedül az embernek, mint a teremtés legtökéletesebb lénye attribútumának fensőbbsége és döntő súlya az erkölcstanban és a jogtudományban; mert amit a logikus ész igaznak deklarál, az rem lehet sem erkölcstelen^ se jogta'an ; az csak erkölcsi és jogos lehet, még akkor is, ha azt az eszthetikus kedély nem -/.épnek és az ethikus akarat nem jónak (mert ilyenek is vannak) minősítené. Kant Immánuel, a königsbergi bölcs, az abszolút legalitás elvéből indul ki; ezt veszi cinosurául és felállítja a kathegorikus imperativust, mint feltétlen parancsot, mely abszolút és megváltozhatatlan. «Folge der Vernunft mondja a königsbergi bölcs — das heisst: handlé so, dass die Maximé deines Wollens faliig sei als allgemeines Gesetz zu dienen». Kövesd az észt, vagyis cselekedjél ugy, hogy akaratodnak alapelve alkalmas legyen arra, hogy általános törvény gyanánt szolgáljon. Ez a tiszta, de egyúttal a gyakorlati észnek is a legtöbb elve. feltétlen követelménye és parancsa, mely ép oly ideális, ha mint megvalósítandó eszményt (Ideál) állítjuk fel, — mint aminő reális, ha mint a valóságban jelentkező eszmét (Idee) tekintjük. A gyakorlati észnek ez a m^ximája magába koncentrálja az erkölcsi és a jogi valóságot, az ideális és a reális létet, a társadalmi és jogi követelményeket ; szóval az egész emberi életet, annak egyetemét. Az általános lét, különös tekintettel a polgári társadalomra és a jogállamra, mint legfőbb fokú szerves intézményekre, csak az emberiség szempontjából bir becscsel, tehát létjogosultsággal is; mert emberiség nélkül a világegyetem khaotikus tömeg, cél nélküli conglomeratum. Az általános létnek az erkölcsi és jogi törvények szabnak tevékenységi és működési kört. Ezek az eikölcsi ésjogi törvények, az embei hármas irányú szellemi tehetségéből, mint egységes egészből sarjadozván, egymással ellentétesek nem lehetnek; köztük összhangnak kell lennie; amiből okszerűen folyományozik. hogy minél harmonikusabb ezeknek a törvényeknek egymáshoz való viszonya, annál inkább közeledik az általános lét a céljául szolgáló tökély felérése elé. Legfőbb ethikai óhaj az, hogy a jelzett törvények egymást teljesen fedjék, mert ekkor a Világegyetemben csak a feltétlen és általános jó uralkodnék. A gyakorlati ész logikája azonban ezt az ethikai óhajt soha és sehol se tartja elérhetőnek, annak dacára, hogy a tökély után való töiekvés ugy az ethikai, mint a jogi intézményeknek közös célját képezi; nem valósulhat pedig ez a közös cél két okból. Az egyik ok az, hogy az ember nemcsak szellemi, hanem érzéki, és főleg érzéki lény is ; márpedig az érzékiség minden rossznak kútforrása, és amig rossz fog létezni a világon — ez pedig örökké fog létezni— addig a kathegorikus imperativus, az erkölcsnek legfőbb elve, éppen azért mert teljes szabadságot tételez fel, tökéletes és általános valósággá nem lehet; az erkölcs törvényei tehát idealisztikus célt szolgálnak, mely cél a teljes és tökéletes megvalósulásra soha se tarthat igényt. De egy másik kardinális és szintén elháríthatatlan oka is van annak, hogy az ethikai és a jogi törvények soha se fedhetik egymást a legjobb cél és közös óhaj elérése végett, és ez az elháríthatatlan ok az erkölcsi, máskép lelki kényszer és a fizikai kényszer közt létező és soha át nem hidalható, sem el nem enyésztethető külömbözőségből ered; ugyanis: a feltétlenül szükséges ethikai és jogrend szükségképeni követelménye az, hogy a megzavart rend helyreállitiassék ; úgyde a megzavart ethikai, belső rend helyreállítása végett az erkölcs soha se folyamodhatik a fizikai kényszerhez, mert ez lényével ellenkezik, hanem csak a lelki kényszert applikálhatja, ott pedig, ahol a lelki kényszer alkalmazása az óhajtott hatást nem eredményezte, legföljebb passive fog viselkedni, vagy végső eszközül a kiközösítést fogja ugyancsak fizikai kényszer nélkül alkalmazni, ami szintén passzív és negatív hatású ; ellenben a jog, a megzavart külső jogrend helyreállítása körül sohasem elégszik meg a szintén lényével ellenkező lelki kényszerrel, sőt azt egyenesen perhorreszkálja, azt elveti és a fizikai kényszert tartja egyedül célravezető eszköznek, mert csak ez által szerez létének érvényt és bizonyítja be létezését. íme a megegyezés, az összhang, és ime az óriási és soha össze nem egyeztethető különbség és ellentét az erkölcs és a jog közt. Az egyik idealisztikus, a másik realisztikus ; az erkölcs közöttünk is, de leginkább fölöttünk fennlobog, elérhetetlen magasságban, mint eszmény (Ideál); a jog pedig csak itt, köztünk van, értzzük, tapasztaljuk mint eszmét (Idee), és megelégedés hatja át egész mivoltunkat, midőn látjuk és mert látjuk, hogy érvényesül. Az ember érzéki és szellemi élete szerves egész, organizmus, mely mint ilyen a szervek működésében beállható zavarok hatása alatt áll. A vezérszerep a szellemé, mely arra van hivatva, hogy korlátokat szabjon az érzékiségnek. Ha az érzékiség nem hallgatja meg a szellem intéseit, hanem azok ellenére jár el, cselekszik, a zavar beáll. A beállott zavar helyreállításának módozatait a szellem hivatott megállapitani. A szellemi tehetségek közül a kedély a szépet kivárja ; az akarat tehetsége a jóra törekszik, az ész pedig az igazságot keresi. Szépet, jót és igazat törekszik érvényesíteni az erkölcsi rend is, a jogrend is; de amig az erkölcs metafizikai törekvése poétikus idealizmussal az erkölcsi világrend általánosítását célozza, addig a jog empirikus módon a modern jogállamot alapította. Ha hasonlattal lehetne élni, azt mondanám, hogy az erkölcs : a poézis ; a jog pedig : a próza. A kifejtettek szerint ugy az erkölcs, mint a jog: inheiens tulajdonságai az ember szellemi tehetségének, következőleg egyidejülegesek ; fejlődésük és érvényrejutásuk azonban az általános lét fejlődésének és tökélyesbülésének korszakával van szocos összefüggésben. Nem fogadom el a régi bölcsészek azon tantételét, hogy az erkölcs a polgári társadalom kezdetlegesebb és fejletlenebb korszakában nagyobb és varázslóbb erejű, mint a kultúra magasabb fejlődési stádiumában; úgyszintén nem osztom azt a bölcselkedést sem, hogy a jogállam kiépítése az erkölcs hanyatlásával jár: bár elismerem, hogy ezek a tételek még mai nap is hangoztatódnak.*) Az ezen tantételeket valló bölcsészek tévedése az erkölcs fogalmi lényegének félreismeréséből ered ; mert az. erkölcs fogalma éppenugy, mint a jog fogalma örökké való és megváltozhatatlan ; továbbá, mert az ember szellemi tehetségeinek fejletlenebb és kiműveledenebb, vagyis kezdetlegesebb volta éppenugy, mint az állam szervezetlenebb és tökéletlenebb volta nem ok, hanem okozat és végül, mert a modern állam kiépítése nemcsak nem hat, sőt a saját jól felfogott érdekeben nemis hathat bénitólag, vagy épen nyomasztólag az erkölcs érvényesülésére, hanem ellenkezőleg fejlesztő és gyámolító hatással lesz azért, mivel az erkölcs ápolása és nemesítése a jogállamnak egyik legfőbb támasza. Nyilvánvaló ez a kölcsönhatás a fejlődés processzusában, ugyanis : Az erkölcs a dedukció, a jog az indukció módszerén alapul. Amaz alapigazságokat állit fel és azokból okszerű következtetésekkel vezeti le tételeit, szabályait, törvényeit. Emez pedig gyakorlatilag kísérleteket teljesít és igy a tapasztalat alapján építi fel rendszeiét. A kettő nem exkluzív, se nem szubordinált, hanem koordinált fogalmak; mert a dedukció is tételez fel tapasztalatilag megállapított alapigazságokat, amelyekhez csak inductive lehet eljutni; és viszont az indukció is alkalmazza a deduktív levezetéseket, mert ezek természetes és okszerJ folyományai az alaptételeknek. A különbség csak az, hogy az erköics alapigazságai általánosabbak és azonnal felismerhetők, míg ellenben a jog tételei csak hosszú tapasztalat után jegecednek meg és innen van, hogy a theokratikus állam mind g megelőzi a jogállamot ; az a tapasztalati tény pedig, hogy a theokratikus államot a jogállam váltja fel, nem azt jelenti, hogy a jogállamnak az erkölcsre destruáló hatása van, hanem csak azt, hogy a jogrend megszilárdul és minden téren uralgóvá lesz, anélkül, hogy az erkölcs ellen törne ; sőt épen a modern jogállam az az egyedüli erő, mely az erkölcs diad ilát elősegíti, mert csak a jogállam képes létesíteni és fentartani oly tökélyü intézményeket, oly kulturális gócpontokat, amelyek minden anyagi érdek nélkül és tisztán a közérdek szempontjából épen az erkölcsi érzület fejlesztésére és általánosítására törekednek. Az erkölcs és a jo^; egymáshoz való viszonyát ekként, — bár csak a legfőbb vonásokban, — minden irányban megvilágítván, áttérek a magánjogban fontos szerepet vivő ethikai alapelvekre. Kiindulási pontul a magyar általános polgári törvénykönyv tervezetét veszem amire az a köztudat biztat, hogy ez képezi * Fichte: Versuch einer Kritik aller OfTenbarung (1792). System der Sittenlehre nach Principien der Wissenschaftslehre (1798). Hegel: Phánomenologie des Geistes (1807). Jahrbücher für wissenschaftliche Kritik. (1827 évi folyóirat.)