A Jog, 1902 (21. évfolyam, 1-52. szám)

1902 / 14. szám - A kamarai választások után - Adalékok az 1867. XII. t.-c. 8. §-ához. Magyarország helyzete a külügyi viszonylatokban 1867 óta

A JOG 107 Még néhány évvel ezelőtt a kamarai közgyűlések a lehető legunalmasabbak voltak. A közgyűlés mindent en bloc elfogadott és az egész közgyűlés még néhány évvel ezelőtt is — mint annyi éven keresztül —• az alakiságok közt folyt le. Midőn pedig 3 - 4 évvel ezelőtt egy ellenzék kezdett érvényesülni, a közgyűlésen kritizáló hangok hallatták magukat, a közgyűlés napokon át tartott és az ellenzék tagjai törvényadta joguknál fogva befolyni akartak a kamara és az ügyvédség ügyeinek intézésébe — akkor a már szinte örökletessé vált elnökség s választmány megbotránkozott. Én egy pillanatig sem vonom kétségbe, hogy a régi rendszer tiszti kara s választmányának tagjai nem voltak eltelve azon jó szándékkal s becsületes törekvéssel, hogy az ügyvédség érdekeit mindenütt előmozdítsák és jogos kívánságait érvényre juttassák. De volt egy nagy hibájuk, amely az ügyvédségre máris végzetessé vált s nagy részben okozója az ügyvédség mai állapotának. A régi rendszer tiszti kara s választmánya magát nem primus inter paresnek tekintette, hanem a többi ügyvédeknél többre. Ennélfogva a tisztikar s a választmány és az ügyvédek tömege közt egy nagy ür keletkezett; ugy képzelték, hogy a budapesti ügyvédi kamarában összefoglalt ügyvédség az ő tutelájuk alá van helyezve, onnan kell s lehet csak várni minden üdvös intézkedést. Közöttük egynéhány — kétségtelen tehetséges — férfi arrogálta magának, hogy az ügyvédség bajait orvosolni, érdekeit s jogos kívánalmait érvényre juttatni és a magyar ügyvédnek az igazságszolgáltatásban azt a pozíciót fogja kivívni, melylyel az ügyvéd a müveit nyugaton már régen bir. És az illető tiszteletreméltó férfiak, a tiszti karral s a választmánynyal együtt elég naivak voltak azt hinni, hogy a minden téren nap-nap után tapasztalható ügyvédellenes áramlatokkal szemben egy-két. bár tehetséges férfi keresztül tudja vinni ezt annélkül, hogy az ügyvédek tömegét segítségül hívnák. Ugyanez az. mintha egy. bármily geniális hadvezér hadsereg nélkül az ellenség hadseregét megverni s legyőzni akarná. A törvény az ügyvédeknek autonómiát adott; a budapesti ügyvédi kamara eddig azonban csak szavazó s kamarai dijat megállapító gép volt. A tisztikar és választmány ahelyett, hogy éber figyelemmel kisérte volna az ügyvédség erkölcsi s anyagi mérlegét s mihelyt észrevette volna, hogy a mérleg az ügyvédség hátrányára billen. — az ügyvédek zömét, a kamara minden egyes tagját harcba szólította volna, — ahelyett, hogy az önkormányzati szellemet nevelte volna, igazi érdekképviseletet teremtett volna ugy, hogy a kamara minden egyes tagja az ügyvédség érdekét magáénak tartotta volna s a kamara minden egyes ügyvéd érdekét az összügyvédség érdekének tekintette volna és ahelyett, hogy a kamarába bejövő uj erőket s tehetségeket érvényesülni engedte volna s evvel a kormányzásnak jogos, okos s üdvös váltógazdaságát létesítette volna, melynek nyomában az erős ügyvédi közszellem s testületi érzület keletkezett volna, mely bátran, függetlenül s hathatósan visszaverhetett volna minden támadást és jogos igényeit I kivívhatta volna, — mondom, mindezek helyett a régi rendszer tisztikara s választmányának működése a lajstromozásban s a fegyelmi bíráskodásban kimerült. A kamarai tag pedig az évenkint a miniszter elé terjesztendő jelentést nyomtatásban olvashatta, mely jelentést a minisztériumban egy segédfogalmazó intéz el. A fentiekben röviden összefoglalt rekrimináció nem önmaga kedveért íratott, hanem íratott azért, hogy a nagy részében megújhodott tisztikar s választmány «mementó mori»-ja legyen. Dr. Szivák Imre, az újonnan megválasztott elnök, e kiváló jogász és szónok, helyesen mutatott rá programmbeszédjében, hogy az ügyvédségre váró nagy feladatok megoldásában részt kell vennie az egész ügyvédi karnak. Nem megváltókat kell keresnünk s a személyi kultusznak hódolnunk, hanem az egész ügyvédi karnak jogaiért s jogos érdekeiért sorompóba I kell lépnie. A tekintetes szerkesztőség engedelmével e lapok hasábjait legközelebb ismét fel fogom keresni, amikor is nézeteimet e kérdést illetőleg bővebben leszek bátor kifejteni.*) Admeto Géza dr., budapesti ügyvéd, volt jogtanár. II. Lezajlottak a hullámok, melyeket a budapesti ügyvédi kamara választásai felvertek és az elmúlt hét épen ejég volt arra, hogy most már azok, akik Szivák Imre jelölése ellen foglaltak állást, belássák, hogy az ügyvédi karra rendkívüli fontossággal bir, hogy a választás Szivák Imre győzelmével végződött. Megerősít bennünket e véleményünkben azon körülmény is, hogy épen most tette közzé az igazságügyi kormány, bár csak hivatalos kommünikében, az uj végrehajtási törvénynek a maitól eltérő főbb intézkedéseit. Ezen újítások között is nem egy van olyan, mely az ügyvédi kar exisztenciális érdekeit támadja meg. Kétségtelen továbbá az is, hogy a jelenleg folyó országgyűlési ciklus alatt *) Szívesen látjuk. A szerkesztőség. oly nagy fordulópontot jelez, melyet politikai száinitásainkból kifelednünk nem szabad. Ausztria egy hét alatt úgyszólván egyetlen egy csapással megszűnt olasz és — ami eddig politikájának főjellemvonását képezé — megszűnt német hatalom lenni. Elvben nagy hatalom maradt ugyan, de az az elv a gyakorlati jogfolytonosság teréről egy időre leszorul. E csapásokhoz járulnak még az alkotmányviszály a monarchia mindkét felében, a financiális zavarok, s a népek anyagi kimerültsége, oly bajok, melyek a birodalom regenerátióját még egy hosszú béke áldásai közt is nehéz és sok időt igénylő feladattá tennék ; de még kétesebb sikerű feladattá válik ez azon ellenséges mozgalmakkal és töiekvésekkel szemközt, melyek itt-ott e birodalom határain napról-napra kihivóbbalakban jelentkeznek. . csak annyit tartok bizonyosnak, ho^y a kormány s a népek vállvetett erőfeszítésére van szükség, hogy a birodalom e válságból diadalmasan kibontakozhassék.» (Képvh. 1886. XII/1.) Az imént vázoltakra nézve egy ujabb német történetíró ezeket írja: «Den vollstándigsten Sieg in diesem Streitum Rechtund Macht trugen die Magyarén davon icéloz az 1861—66. közt lefolyt általános osztrák-magyar viszonyokra), als Oesterreich bei K öniggratz geschlagen, Vénet ie n abtrat, und zu Nikolsburg ausschied aus dem deutschen Bund, so in Einem verzichtend auf seineDoppelherrschaftdiesseits undjenseits der Alpen. So un wiede rr uflich der Verzicht auf Italien w a r, so unwiederruflich musste auchderauf Deutschland s ein.» (Oncken). Br. Eötvös Józsefnek teljesen igaza volt 1861-ben igy nyilatkozni : <<Ugyünk föltétele Olaszország egységének ; egyik föltétele a német egységnek." De a magyar politikusokat még e befejezett tények után. midőn már Metternich és Schwarzenberg Ausztriája nem létezett, so káig aggasztáaz, ha v ajj onAusztri a a kellő alkalommal nem igyekszi k-e n é- • met hegemóniáját visszaszerezni? Aggodalmuknemvolt alaptalan. Az 1867. évi kiegyezés létrejöttének egyik tényezője, Beust határozottan a revanche-eszme -hive volt. Más oldalról pedig nagyon való volt akkortájt az, amit a Times-ben találunk megemlítve, t. i. hogy a német-osztrákok egyrésze nem látszott hajlandónak a prágai béke határozmányain megnyugodni és a kizáratást Németországból csak ideiglenes engedménynek tekinti. (1866 dec. hó.) Oncken igy ir Beust politikájáról : «Der Ausgleich mit Ungarn, der im Február 1867 zum Abschluss kam. enthüllt sich uns heute immer mehr als Mittel zum Zweck, Oesterreich bündnissfáhig zu machen für Frankreich und Italien. es kriegsfáhig zu machen zur Rache an Preussen und zur Wiederünterwerfung Deutschlands.» Beust tehát fölismerte Magyarország súlyát a monarkia életérdekei szempontjából, de a kiegyezés végcélzatát helytelen külpolitikájának áldozta volna föl. Beust nyíltan be is vallja külpolitikájának végcélját, p. o. emlékirataiban ez is előfordul: «Es konnte der Moment gekommen sein in Deutschland wieder Fuss zu fassen, wenn Oesterreich in solchem Falle mit einem Halt! dazwischen trat.» (L. K ó n y i igen érdekes művét: I Beust és Andrássy). Nem érdektelen azonban ép napjaink viszonyait jobban megismerendő azt tudni, hogy a londoni Times 1867-ben a koronázás alkalmából irt cikko- a többek közt következőket is tartalmazza: «ámde a koronázás nemcsak a magyarok kibé külését a császárral foglalja magában, de magába foglalja egyszersmind a kibékülést Magyarország és a birodalom, úgyszintén Ausztria és Magyarország közt. És ha e kibékülés őszinte, ha az osztrák monarkia e két vezérnemzete megint érvényesíteni fogják felsőbbségök súlyát a többé-kevésbbé polgárosult népfajok felett.s Ausztria Poroszország mellett megint elfoglalja helyét mint első rangú nagyhatalom, akkor Európa nyugodtan és bizton nézhet elébe a keleti kérdés megoldásának)). Különben a Times ugyanezt már