A Jog, 1901 (20. évfolyam, 1-52. szám)

1901 / 52. szám - Az I894 évi XVI. t.-c. 62. §-ának alkalmazása a gyakorlatban, ha a tárgyaláson senkise jelent meg 1 [r.]

A JOG 383 szét kell húzni a sürü fátyolt, hogy egy-egy tétel kiemelkedjék, A közös ügyek nem mint kész tételek állanak elő, nem jelentkeznek mint azonnal fölismerhető egészek, fülimerhetésök negativ jelenségek és positiv tényekben keresendő. A negativ az volt, hogy az ország alkotmányának rendes functionálását absorbeálták, a pozitív, hogy egyes intézmények keletkeztek az országon kivül, melyeknek működési iránya súlyosan érinté az ország érdekeit. Mindezt fényesebben lehetne megírni, de nem válna az a történelmi hűség előnyére. De ezen elmosódás látszatát a második fejezet posilivebb és behatóbb kidolgozása idézi elő némikép, mert mig az első fejezetben a szerző jelenségekkel számol be, elszórva levő adatokat hoz föl és füz egybe, melyekkel tételét igazolni törekszik, addig a második fejezetben tények sorozatával áll elő, s oly tényekkel, melyeket letagadni nagyon bajos lenne. A második fejezetből azt tudjuk meg, hogy a háromszázados unió alatt a közös ügyek teljes rendszerré fejlődtek, de törvényi•eg körül nem irva, Magyarország alkotmányos létezését úgyszólván lehetetlenitik. Magyarországnak minden kelléke megvan,hogy egy modern szempontból is alkotmányos monarchiának tekintessék, és eme Magyarország nem tudja alkotmányos életét érvényesíteni. Alkotmányát paralizálják a királyi fentartott jogok, meljeket szerző bőven tárgyal (50—58 1.) s a fölismert bajoknak forrását ebben keresi. Számos adatot hoz föl arra nézve, hogy épp mivel a közös ügyek a maguk lényegében, de törvényileg nem szabályozott mivoltukben belenyúlnak az alkotmányos életbe, azt a minimumra reducálják, és ezen adatokat vagy folyton combinálja szerző jelen állapotainkkal, vagy fölhívja az olvasót, hogy tegyen ő hasonlítást; ez a módszer annyiban érdekes, mert szerző a 67-es kiegyezés el nyére a végkonkiusiót ebből vonja le és ezen rendszertől várja. Vagyis, mint köztudomásút s mint dönthetlen tényt teszi föl szerző azt, hogy a közös ügyek megvannak (mint ezt Kossuth is elismeri^ hogy e közös ügyek alkotmányos életünket fejlődni nem engedték, hogy ezeket vagy rendezni kellett, vagy az elszakadást provocálni. Ez a dilemma hozta létre a békés megoldást 1867-ben; ez vezetett szakadásra 18Í8 júliusában. A mű kiterjed a kereskedelmi és vámügyek előzményeire is (40—42. I.) A jelölt helyen a szerző számos törvényt idéz, melyek a pénzügyeket szabályozták, a pénzláb egységét megkísérelték s erre vonatkozólag az osztrák tartományokkal küldöttségileg is érintkeztek. Később (102—110. 1.) újra fölveszi szerző e fonalat s a maga valóságában bemutatja azt a visszás helyzetet, melyet a közös viszonyok rendezetlensége idézett elő s méltán hivja föl a változott helyzet illustratiojára K a i z 1 osztrák pénzügyminiszter beszédét, mely szerint: ^Ausztriában á 1 tálában azt vélik, hogy csak erélyesen kell föllépni Magyarországgal szemben s ezzel már a magyarokat engedékenységre, sőt az egész vonalon kedvező kiegyezésre lehet bírni. Ily érvelés mellett elfelejtik, hogy Magyarország önálló állam... Aza fölfogás, mely Magya rországot csupán mindenkor fogyasztásra kész nellékországnak (Hinterland) tekinti. — ez a fölfogás, a melyben a régi centralistikus urhatnámságnak még jelentékeny maradványa található, nagyon megnehezíti a M a gy a r o r sz á gg a 1 való kiegyezést! (A Reichsrath ülésében 1898 okt. 4.) Erre jegyzi meg a szerző, hogy: «A 67-es kiegyezés előtt, illetve nélkül, állami önállóságunkat bizonyára nem így fognák föl.» Nem kevesebb gondot fordit szerző arra is, hogy Magyarországnak erkölcsi súlyát az egykorú nemzetközi viszonyokba fölismertesse (110—116 l.j. A szerző műve enélkül tökéletlen lenne, mert hiszen művében mindenütt ama összeköttetést keresi, amely egykorú nemzeti viszonyaink, politikáink és az európai állami élet közt létezett. Már a 63—73. lapokon ezzel bővebben foglalkozik, mint históriai tényekkel; utal az 1526-tól 1878-ig kötött békékre, nemzetközi tractatusokra, hogy bár Magyarország anyagi és egyéb áldozatai mindenüvé befolytak, mégis mint ilyen nem jelenik meg. Az 1814 évi párisi békét a helytartó tanácsnak «bloss für Wissenschaft» küldik meg. Mily fényes ellentéte ennek a berlini congressus és a hármas szövetség stb. Szerző bőven és folytonosan classicus adatokkal mutatja be, hogy Ausztria és a dynastiának súlyát és rangját a Napóleoni háborúk alatt mindenkor Magyarország adja meg és hogy ezért mily érdekkel kisérte egész Európa a XIX század első tizedében tartott magyar országgyűlések folyamát. A harmadik fejezetet szerző kizárólag az 1847/48. évi országgyűlésnek szenteli méltán és helyesen. Cáfolhatlan tényekkel, adatokkal mutatja be, hogy erre a nagyjelentőségű országgyűlésre a rendek annak teljes tudatában jelentek meg, hogy ha Magyarország a maga óhajtott belreformjait végrehajtja, akkor a monarchia másik államával viszonyait is rendezni kell. Ugy a conservatiy, mint a reform-liberalis párt programmja ebben megegyez. Reámutat szerző az egykori adatok egész halmazával, hogy 1848. márciusában éppúgy tudták mik a közös ügyek, mint 1867. márciusában, ép ugy tudták, hogy ezeket rendezni kell, mint 19 évvel később. Fölismerték, hogy az államadósságok ügye függő- I ben nem maradhat, fölismerték hogy a két államnak kell vala- 1 mely érintkezési formát keresni, a mire utal az 1848. III. t.-c. 13. i §-a is. Ha ennél semmi egyebet nem mondott s nem alkotott volna az utolsó pozsonyi országgyűlés, már ez elég ujj mutatás lett volna a későbbi fejlemények helyes mederbe szorítására. Igen érdekes, hogy szerző a 67. XII. t.-c. egyes szakaszaihoz oda mellékli a 47/48. évi pozsonyi országgyűlés vonatkozó tételeit s arra az eredményre jut, hogy a kiegyezést nem az 1865/68. évi, de az 1848. jul. 2-ára egybehívott országgyűlésnek kellett volna megalkotni. Szerző adatai azt mutatják, hogy 1848 márciusában is meg lehetett volna csinálni a 67-es kiegyezést, vice versa az 1867. évi kiegyezés az 1848 márciusában kimondott elvek és tételektől egy tapodtat sem tért el. Megtanuljuk tehát ez encyclopaedicus földolgozásból azt, hogy a közös ügyek miként keletkeztek, mint szövődtek bele állami életünkbe, mint ismerte föl ezt az 1847/48. évi pozsonyi országgyűlései indezek után sokan megtanulhatják ebből, hogy 1867-ben rögtönzés, jogfeladás nem történt, ellenkezőleg jogrendezés, jogalkotás. Szerző művét tán vontatottá teszi a sok adat s tán rendszeres olvasmányul is nehézkes leend, de ha valaw p. o. alkalomadtán a közös ügyek, vagy azok részleteiről iníormátiót akar, azt a műben mindenkor föltalálja. Helyes tehát, ha politikusaink, közjogászaink, s publicistáink e művet mindaddig forgatják és használják, — mig az idő elhozza azt a jogász-történészt, ki mindezt tüzetesen s még nagyobb adathalmazzal, s még nagyobb politikai látkörrel — nem mint egyszerű tanulmányt, hanem mint rendszeres szakművet — feldolgozandja, Vegyesek. A m. kir. Kúria polgári szakosztályai 1902. évi január h ó 17-i k napján (pénteken) d. e. 10 órakor a díszteremben Szabó Miklós elnöklete alatt teljes ülést tartanak, Tárgy: I. Megvitatása és eldöntése a kolozsvári kir. Ítélőtábla 10. számú és a debreceni kir. ítélőtábla 7. számú polgári teljes ülési döntvényeiben észlelt elvi ellentétesség folytán, a következő polgár-jogi vitás elvi kérdésnek: «Abban az esetben, midőn felperes a kereset elutasításával perköltség .viselésére köteleztetik, ha az elsőbiróság ítélete a másodbiróság által helybenhagyatik, a perköltség iránt a kielégítési végrehajtás elrendelhető-e akkor, a mikor a másodbiróság ítélete ellen a törvény által megengedett további felebbezés adatik be ? Előadó: Mezei Albert, a kir Kúria birája. II. Folyó t á r g y ak (esetleg). Egységes idő a fővárosi bíróságoknál. A sommás eljárás életbeléptetése a kitűzött határidő pontos betartását tette a felekre nézve kötelezővé. Azóta — főleg itt a fővárosban — szakadatlanul azt tapasztaljuk, hogy meg nem jelenés okából marasztaló vagy elutasító határozatok hozatnak, jóllehet a perbe idézett feleket mulasztás jóformán nem is terheli. Oka ezen feltűnő jelenségnek a különféle kerületek toronyóráinak eltérő volta, és az, hogy hivatalos óra és idő egész Budapest területén jóformán nincsen. Pont délben dördül el Budán egy lövés, melyet talán a legközelebb lakók hallanak, de már a Duna balpartján figyelembe nem igen vehetik, mert annak döreje a zajban teljesen elvész. Ez volna talán az egyetlen hiteles időjelző, melynek nyomán azonban senki az óráját nem igazithatja, mert egyfelől a lövést nem hallja, másfelöl pedig ez époly kevéssé van hivatalos időjelzőnek elfogadva, mint a műegyetem vagy Lechner órája, az államvasutak indóházainak óramutatója vagya Telefon Hírmondó zónaidőjelzése. így történik, hogy gyakran makacsságbóli marasztalás történik az egyik kerületi járásbíróságnál, holott a más kerületből odasiető marasztalt fél a saját órájával azt igazolja, hogy a kitűzött idő még be nem következett. Ezen visszás állapotok ismételve lettek már szóvá téve a szaklapokban. Átlapozva a «Jog» régibb évfolyamait, ráakadunk az 1896-ik évfolyam első számában egy sérelemre,*) melyben «Igaz mondó» azt panaszolja, hogy délelőtt 10 órára a bíróság elé idézve lévén, ot. még a kitűzött idő előtt megjelent, azonban a bíró által arról értesíttetett, hogy már el van makacsolva . Erre ő, rövid feleselés után, a bíróságot vezető járásbiróhoz lement (a mi tehát nyilván ujabb időmulasztással járt), és azt kérdezte tőle, hogy hány óra van ? <Pont t i z» ! volt a válasz. Erre a sérelmet szenvedő ügyvéd is megmutatta a saját óráját, mely szintén pont tizet mutatott. A bíróság vezetője kötelességszerüleg azonnal lehivatta a kérdéses birót és kérdőre vonta őt, — ez azonban, hivatkozással birói függetlenségére, minden feleletet kereken megtagadott. Ugy látszik, hogy ennek a sérelemnek mégis volt némi foganatja, mert több fővárosi bit óságnál azóta az a szokás dívik, hogy a makacsság ideje külön villamos csengővel lesz minden hivatalszobában egyszerre jelezve. De ezen szokás csak néhány bíróságra (tudtunkkal a *) Áz uj sommás eljárás a gyakorlatban. Jog 1896. évf. 6. lap.