A Jog, 1901 (20. évfolyam, 1-52. szám)

1901 / 41. szám - A versenytilalom az uj német kereskedelmi törvényben

A JOG 295 Kényszeríthető-e az örökös a birtokában lévó örökösödési szerződés bemutatására. (Felelet.) A Jog 31. számában Speculans aláírással felvetett kérdésre vonatkozólag következőben adom elő véleményemet: A hagyatéki bíróság az örököst a birtokában levő örökösödési szerződés bemutatására nem utasithajta, mert az örökösödési szerződés nem esik egy tekintet alá a végrendelettel; ugyanis a végrendelet az örökhagyónak egyoldalú végintézkedését foglalja magában, míg ellenben az örökösödési szerződés kétoldalú intézkedést tartalmaz és az örökösnek, akinek javára köttetett, oly okiratját képezi, melylvel tetszés szerint rendelkezik, azt a bíróság előtt érvényesítheti vagy nem, illetve bizonyítékul felhasználhatja vagy nem. Az 1894. évi XVI. t.-c. 27. §-a iiem csupán az örökössel, de mindenkivel szemben, aki az örökhagyó végrendeletét őrizetben tartja, intézkedik, mert a végrendeletet ki kell hirdetni, mivel e nélkül az örökhagyó végintézkedése köztudomásra nem juthatna, s nem lehetne tudni, hogy ki az örökös; éppen ezen szempontból az örökösödési szerződésre az 1894. évi XVI. t.-c. 27-ik §-a nem alkalmazható, mivel ezt nem kell kihirdetni. Nézetem szerint a hagyatéki bíróságnak az örökösödési szerződés bemutatása iránt nem is szükséges intézkedni, mert ha oly örökös őrizete alatt van az örökösödési szerződés, akinek nevében és javara köttetett, ez bizonyosan be fogja mutatni azt, hogy a végrendeleten, törvényes örökösödésen alapuló örökösödésnél erősebb jogalapon álló jogait kimutassa, ha pedig nem ily örökös, hanem más örökös társ őrizetében lenne az örökösödési szerződés, az ily örökös részéről a hagyatéki eljárás során elegendő, ha a szóbeli végrendeleti tanuk módjára kihallgatandó szerződési tanuk kihallgatása által igazolja azt, hogy örökösödési szerződés létezik és ebben az ő javára intézkedés foglaltatik, s joga a hagyatéki eljárás során meg van védve, mivel az 1894. évi XVI. t.-c. 85. §-a értelmében a hagyatéki bíróság szerződési örökös ellen köteles perre utasítani ugy a végrendeleti, mint a törvényes örököst. Ezen alkalmat felhasználom arra is, hogy G r é b Brúnó dr. aljegyző urnák a J o g 38-ik számában az örökösödési eljárás némely hiányáról szóló cikkére rellektáljak. Ami a felszólalásának az 1894. évi 27. §-ra vonatkozó részét illeti,erre már megfeleltem a föntebb előadottakban. Ami pedig a pótleltározásra és ennek folytán szükségessé válandó uj hagyatéki tárgyalási költségek viselésére vonatkozó felszólalását illeti, nem látom a törvény hiányos intézkedését, és azt tartom, hogy a kir. közjegyző ily esetben diját felszámithatja, és ez őt törvényesen megilleti, s az örökösökkel méltánytalanság nem történik: mert a kir. közjegyző ujabbi birói megbízás folytán jár el és pedig rendszerint a felek hibájából; ugyanis az 1894. évi XVI. t.-c. 35. §-a értelmében a hagyaték leltározása a hiv. tr. 2. §. 1—4. pontjai esetében foganatosítandó csak hivatalból a leltározó közeg által, más esetben pedig csak a hagyatéki bíróság végzése alapján veendő fel a leltár, a 39. §. értelmében a leltározás megkezdéséről az ezen szakaszban megnevezett személyek értesitendők, illetve a 2. §. 1—4. pontjai esetében a törvényes képviselő, kinevezett gyám, vagy gondnok, ilyenek nem létében a községi közgyám közbejöttével foganatosítandó a leltározás; ha tehát a leltározó közeg a törvénynek ezen intézkedését betartja, az örökösök, illetve képviselőiknek áll kötelességükben arról gondoskodni, hogy minden a hagyatékhoz tartozó vagyon a leltárba felvétessék, mivel az örökösöknek csak biztosabb tudomással kell birniok a hagyaték állagáról, mint a leltározó közegnek. A kir. közjegyző szenvedne rövidséget, ha ily póthagyatéki tárgyalásért dijat nem számithatna, kivált ha a pótleltározás és pótha^yaléki eljárás évek multán következnék be, midőn már a hagyatékot tárgyaló közjegyző személyében is változás állott be. yásárhelyi Di'tnicl nagykikindai kir. tvsz. bíró. Irodalom. Az igeo— igoi. pénzügyi Compass. Szerkeszti Kormos Alfréd. Ez immár a tizedik kötete ennek a jeles évkönyvnek. Tartalmának bősége, adatainak megbízhatósága és pontossága és könnyen áttekinthető, célszerű csoportosítása által kivált a hasontartalmu művek közül. A könyvben, mely több mint 1,000 lapra terjed, megtaláljuk Magyarország összes nyilvános számadásra kötelezett vállalatainak természetrajzát, a céget, az igazgatóság és tisztviselői kar névsorát, az alaptőkét, a legutóbbi mérleget, a nyereség- és veszteségszámlát. A bankokon, takarékpénztárakon, közlekedési vállalatokon kívül az összes ipari részvénytársaságok adatai is benne vannak. Tartalmazza továbbá az összes szövetkezetek jegyzékét. Gyakorlati jogászaink, akiknek részvénytársaságokkal dolguk van, sok tudnivalót fognak e könyvben találni. Vegyesek. Az 1871. évi VIII.t.-c. alapján jogerősen kiszabott fegyelmi pénzbüntetés a kincstár által a marasztalt állami tisztviselő fizetéséből akkor is levonható, ha ennek összege 800 frtot meg nem halad. Ugyanazon t.-c. alapján hivatalától felfüggesztve volt hivatalnoknak az idézett t.-c. 64. §-a értelmében visszatartott fel fizetése a hivatalba történt visszahelyezés alkalmával a jogerősen megállapított pénzbüntetés törlesztésére végleg levonásba helyezhető X. Y.—i kir. járásbirósági aljegyző fegyelmi eljárás alá | kerülvén, annak során hivatalától felfüggesztetett. Az 1871. év 1 VIII. t.-c. 6í. §-ának alapján fizetésének fele ehhez képest visszatartatni rendeltetett, a visszatartott összeg pedigf midőn vádlott utóbb jogerősen 200 korona pénzbüntetéssel sújtatott, hivatalába történt visszahelyeztetése alkalmával fizetése teljes összegének az 1871. évi VIII. t.-c. 65. §-a alapján történt újbóli folyósításakor) 'a fegyelmi pénzbüntetés részbeni törlesztésére végleg levonásba helyeztetett. Nevezett aljegyző ezen rendelkezés miatt panaszt emelvén, a m. kir. közigazgatási bíróság a panasz tárgyában következőleg ítélt: A m. kir. közigazgatási bíróság a panasznak helyt nem ad. Indokok: A panaszló által felhívott 1871. évi VIII. t.-c. 65. §-ának utolsó bekezdésében foglalt azon rendelkezése, hogy «a felfüggesztés megszűntével a vádlott fizetésének a 64. §. értelmében visszatartott része neki teljesen megtériten dó'», csak az teszi, hogy a fegyelmi eljárás érintetlenül hagyja az illetőnek fizetési igényét, vagyis hogy a felfüggesztés alatt visszatartott hányadot el nem veszti, azonban nem tartalmaz oly rendelkezést, hogy a kincstár a tisztviselő ellen megállapított pénzbüntetés fedezéséül a ki nem szolgáltatott hányadot vissza nem tarthatná. Ezt tanúsítja az 1881. évben december hó 8-ik napján 39,805. sz. a. az államkincstárt iliető pénzbírságok kezelése és behajtása ujabb szabályozása tárgyában kibocsájtott rendelet 7. í;-a is, mely szerint az igazságügyminister a fegyelmi pénzbüntetést a marasztalt hivatali fizetéséből lovonhatja. De a panaszolt intézkedés az 1881. évi LX. t.-c. 54. §-ának azon rendelkezése alapján sem támadható meg jogszerűen, hogy az állami tisztviselőknek 800 frtot meg nem haladó fizetése le nem foglalható, mert az 1891. évi XVII. t.-c. 15. §-ának 2-ik bekezdése szerint a rrndbirság (tehát az ezzel egy tekintet alá eső fegyelmi uton kiszabott pénzbüntetés is) az illetőnek fizetéséből közigazgatási uton akkor is behajtandó, ha a fizetés különben a végrehajtás alól ki van véve, a mi igen természetes is; mert ha a fegyelmi pénzbüntetés a fizetésből levonható nem lenne, a 800 frtot meg nem haladó javadalommal bíró állami tisztviselők ellen az 1871. évi VIII. t.-c. 22. §. c) pontjában megjelölt pénzbüntetés alkalmazható nem volna. Ezekből az indokokból a törvény s törvényerejű rendelkezésen alapuló miniszteri intézkedés ellen emelt panasznak hsly adható nem volt. (25.305/1901. I. M. sz.) Hatáskör megállapítása beltelekhez vezető bejáró ut tulaj, donjogának megállapítása iránt indított ügyben. A kir minisztérium L. I. tiszakürti lakosnak R. L tiszakürti lakos ellen ingatlan tulajdonának elismerése iránti ügyében a szolnoki kir. törvényszék a Jász-Nagy-Kun Szolnok megye alispánja között felmerült hatásköri összeütközés esetét az 1901. évi január hó 27. napján tartott tanácsában az 1869: VI. t.-c. 25. §-a alapján vizsgálat alá vévén, a következően határozott: Ebben az ügyben az eljárás a kir. bíróság hatáskörébe tartozik. Indokok: I. L. I. tiszakürti lakos Jász-Nagy-Kun-Szolnok megye tiszai alsójárásának főszolgabirája előtt az 1891. évben panaszt emelt R. L. tiszakürti lakos ellen a miatt, mert R. L az ő beltelkéhez vezető bejáró útjára az esővizet leereszti s ezzel őt az ut szabad használatában akadálvozza. A főszolgabíró 1892. évi február hó 17-én 395. kig. 1891. sz. a. kelt határozatával a panaszost elutasította azzal a kérel mével, hogy R. L. az esővíznek a panaszos telkéhez vezető útra való leeresztésétől tiltassák el, meri. a panaszos kérelmének csak akkor lehetett volna helyt adni, ha igazolta volna, hogy a kérdéses bejáró ut az ő tulajdona és nem utca, azonban a községi elöljáróság nyilatkozata szerint a bejáró községi tulajdon, tehát utca s tekintve, hogy tulajdonjogi kérdésekben a főszolgabíró különben sem hozhat határozatot, mindaddig, mig a község a bejáró utcai jellegét követelis annak tulajdonjoga panaszos részére birói ítélettel meg nem állapitattik, annak utcai jellege elismerendő s fentartandó. A főszolgabírónak ezt a határozatát a vármegye alispánja 1892. evi március hó 27-én 5,732. sz. a. kelt határozatával azzal a kiegészítéssel hagyta helyben, hogy a panaszost tulajdonjogának érvényesítése iránt a rendes bírósághoz utasította. II. L. I. erre 1892. évi október hó 20-án 4,392. sz. a. a kunszentmártoni kir. járásbíróságnál, sommás visszahelyezési keresetet adott be R. L. ellen, a melyben azt is előadta, hogy a kérdéses bejáró Tiszakürt község elöljáróságának 1807. évi március hó 21-én kelt testimoniális levele szerint szépapja L. J. részére a T. G. udvarán keresztül volt bejárója helyett hasiitatott ki és adatott át és így az az ő beltelkének az alkotó része. Kérte, hogy a bíróság R. L.-t a bejáró használatától és a további háboritástól tiltsa el, és őt a bejáró ut békés birtokába helyezze vissza. A kir. járásbíróság az 1894. évi január 10 én 4,438'189o. sz. a. hozott Ítéletével a felperest a tiszakürti 1,020. sz. tjkvben 90/b. hr. sz. a. beltelekhez tartozó bejáró ut birtokába visszahelyezte s az alperest annak a használatától eltiltotta, mert a tanuk vallomása és a becsatolt okiratok alapján ugy találta, hogy a kér-