A Jog, 1901 (20. évfolyam, 1-52. szám)

1901 / 41. szám - Az országos ügyvédgyülés előtt - A kamatok lejárata és a polgári törvenykönyv tervezése

Ha az adós a kijelölt határidőben a kamatot elmulasztja megfizetni, — a hitelező nagyon természetesen jogosítva lesz a kamatot követelni. — de hogy ugyanakkor a tőkének is le kell járni, — erre az eredményre egészséges okfejtés alapján jutni nem lehet, — sőt a jelzett gyakorlatot nemcsak a helyes jogi okoskodást nélkülözőnek, de jogpolitikai szempontból is a leghelytelenebbnek vagyok kénytelen kijelenteni, mert az emiitett elvvel a törvénykezés azt a nemes feladatát, amely szerint a gyengét az erősnek hatalmaskodása ellen lehetőleg védelmébe veszi. — nem igen teljesítheti. Midőn még a törvényismerettel rendelkező adós se tudja azt a nem is az összes bíróságok által követett elvet, hogy a kamatfizetés elmulasztása esetén a tőke is eo ipso lejár, az adósnak egy szép reggelen meglepetve kell arra a tudatra ébrednie, hogy tőle, esetleg csupán egy napi késedelem miatt. — a hosszabb időre nyert vagy nyerni vélt kölcsöntőkét vissza követelik. Honnét vegye ő elő ily gyorsan a tőkét ? O ily fura eshetőségre nem számolt. Minthogy pedig a tőkét egy pár nap alatt előteremteni nem tudja, perlik őt, — fizethet egy csomó perköltséget s bizony ez a szép komédia a disponibilis pénzzel nem rendelkező szegényebb sorsú adósnak vagyoni romlását is okozhatja. A tőke lejáratának egyedül a kamatfizetés elmulasztása esetén való megállapítását tehát ezek folytán a legnagyobb méltánytalanságnak is kell tartanom. Kerestem, hogy az emiitett kérdés a magyar általános polgáii törvénykönyv tervezetében nyert-e s ha igen, — minő megoldást, — azonban a negyedik résznek (kötelmi jog), se 3-ik címében (2-ik fejezet c)p), se 7-ik címében (1 fejezet), — nem találtam a kérdést tárgyaló §-t, — ami felett annál is inkább csudálkoztam, mert a tervezetben oly rendelkezésre is találhatunk, amely nemhogy vitás kérdésre nem vonatkozik, — de ugyszólvá >. magától értetődő elvet mond ki. Az általam most tárgyalt kérdés mindenesetre annyira fontos és annyira vitás, hogy ennek eldöntése a magyar általános polgári törvénykönyv keretében nemcsak helyet foglalhat, hanem arra való tekintettel, hogy a kölcsönügyletre, mint a gyakorlati életben leggyakoribb s a törvényes szabályzást épp ezért minden oldalról megkívánó ügyletre vonatkozik, — szerény nézetem szerint helyet is kell foglalnia. Minthogy pedig a kölcsöntőke lejáratának a kamatfizetési határidő elmulasztása esetére megállapítását nemcsak szerződési kikötés hiányában tartom ok nélkül valónak, hanem a felek megállapodása mellett is felette méltánytalannak tartom az adósra nézve, a következő szövegű §-t szúrnám közbe az 1,366. §. után : «A hitelező határozatlan időre adott kölcsöntőke visszafizetését is csak megfelelő felmondás és a felmondási idő letelte után követelheti. Az a megállapodás, mely szerint a kamatfizetési határ idő elmulasztása esetén a tőke is lejár, — érvénytelen. A felmondási idő a felek megállapodása hiányában 200 koronáig 1 hónap, 200 koronától 1,000 koronáig negyedév, azontúl félév.» Viszont azonban a hitele; ő érdekére tekintettel lenne méltánytalan, ha tőle a felmondás eszközlését abban az esetben is megkivánnók, ha adósa egy kamatfizetési határidőt elmulasztván, még a következő határidőben se fizet kamatot ; amiért is a következő szövegű § felvételét is javasolnám : «A hitelező felmondás nélkül, azonnal követelheti adósától a tőke visszafizetését abban az esetben, amidőn az adós két (2) egymás után következő kamatfizetési határidőt mulaszt el. A hitelező e joga azonban elenyészik, ha az adós a kereset megindítása előtt az összes lejárt kamatokat megfizeti.)) Igaz. hogy e rendelkezések ellenkeznek a felek korlátlan szerződési szabadságával. — de a törvényhozásokban, — köztük a mi törvényhozásunkban is, — a merev szerződési szabadság elve keresztülvive nincsen. — ez elv keresztülvitelét a gyakorlati élet tanulságai tiltják. Ép ezért az 1877. évi VIII. törvénycikken kívül más törvények is állapítanak meg oly eseteket, amelyekben a felek a törvénytől eltérőleg meg sem állapodhatnak. De különben is a szerződési szabadság korlátozására az erŐsebb elemeknek már helyzetük" által adott előnyök és a gyengébb elemeknek ugyancsak helyzetük által szenvedett hátrányok kiegyenlítése céljából is szükség van. A fönt jelzett korlátozások pedig annál is inkább keresztül vihetők, mert a hitelüzleti életet se bénítják. Az uzsora-törvény reformjáról. Irta NAGY KÁLMÁN dr. belényesi kir. albiró. A politika napi jelszavai között a kis emberek védelme előkelő helyet foglal el ; a jogfejlődés legrégebb iránya már kétségtelenül socialisztikus színezetű. Az uzsora-törvény reformja is a napi feladatok közé jutott, s ezek között bizonyára egyikét képezi a legsürgősebbbeknek. És egyszersmind a legnehezebbeknek is. Az ez által érintendő kérdések több rendű, az államot s társadalmat egyformán érintő fontos vonatkozásokkal bírnak, s valóban akár politikus, akár nemzetgazdász, akár szorosan vett jogászi szempontból próbál valaki azokhoz hozzá szólani, mindig csak több nehézségeknek mélyére fog bukkani. Mint mindenütt, ahol olyan egyéni érdekek harcáról van szó, melyek csoportosulván, osztályérdekek, osztályharc jellegét öltik magukia. Csak félve nyúlt a törvényhozás is eddigelé ezen kérdésekhez; az ingadozás, amit e téren tanúsított, alig észlelhető egyéb téren. Az 1868. évi XXXI. törvénycikket, mely az uzsora-törvényeket eltörölte és szentesitette a korlátlan kamatszabadság elvét, — melyre nem lehet keserűség nélkül visszagondolni, — követte az 1877. évi VIII. t.-c. mint némi alkalmazkodás a gyakorlati élet követelményeihez, a kamatláb korlátozásával, és ezt alig néhány év múlva követnie kellett az 1883. évi XXV. t.-c-nek, mely az uzsorát büntető uton támadja meg. Hogy az 1868. évi és 1877. évi emiitett törvénycikkek csak kisérletszámba mentek, azt fényesen igazolja az 1883. évi XXV. t.-c , de hogy ezen utóbbi is csak kísérlet — bár némileg helyes uton. — azt bebizonyítani nem nagyon nehéz. Nem vádként hozom ezt föl, mert hiszen nem nehéz belátni, hogy ezen kérdésben a törvényhozásnak mindig a változó gazdasági viszonyok és áramlatokhoz kell alkalmazkodnia, az alkalmazkodás példáit mutatják az 1868. évi XXXI. t.-cikket megelőző törvények is, u. m. az 1622:XLVI., 1647: CXL1V, 1715 : LI, 1723 : CXX. és 1802 : XXI. törvénycikkek, amelyek legutóbbija azonban szintén oda lyukadt ki, ahova az 1883. én XXV. t.-c, hogy az uzsorát büntetni rendeli, pénzes fogházbüntetéssel. Ebből az látszik, hogy kár volt a jogfolytonosságot megszakítani, mert sikertelen kísérletei után csak vissza kellett térni a régi alapra, s számolni kellett az uzsorával, mint deliktummal. Most is ez a helyes kiindulási pont, kétség se férhet hozzá, mert az uzsorának mint deliktumnak elejtése egyszerűen el se képzelhető. A reform feladata ezen a kiindulási ponton pedig csak az lehet, hogy tovább fejlessze a kiindulási pont alapelveit, s azt a tényleges viszonyokhoz alkalmazza. Ez pedig, azt gondolom, körülbelül csak ugy lehetséges, ho^y egyéb deliktumok mintájára statuálva leend az uzsorának kihágása, vétsége és büntette is. Ennek bizonyitgatásával próbálkozom meg foglalkozni. Kezdem azon, hogy az 1883. évi XXV. t.-c. uzsora-vétsége valódi Procrustes-ágy. Sok eset van, amit bele kell fektetni, de az egyik kicsiny bele, tehát ki kell nyújtóztatni, a másik pedig nagy bele, le kell belőle vágni. Szükség van tehát kisebb és nagyobb ágyra is, mert különösen az alsóbb osztályok, a kis exisztenciák gazdasági dekadenciájának egyik tényezőjéül az uzsora már kétségtelenül felismertetett; felismertetett az is, hogy ez ellen az 18«3. évi XXV. t.-c. kellő védelmet nem nyújt. Ennek a törvénynek a jelen igényekhez képest nagyon sok hibája van. Első, hogy az uzsorának, mint deliktumnak fogalmi meghatározása nem kielégítő, homályos és szétfoszló; de nem is lehet másforma, mert mellőzi a vétkesség vagy bűnösség fokozatait s csak egyszerűen vétséget ismer. Nem kell ennek igazolásául egyébre rámutatnom, mint a birói gyakorlat amaz ingadozására, melynek a gabona-uzsora kérdésénél tanúi voltunk. Miként volna ezen ingadozás lehetséges, ha az uzsora fogalmi köre szabatosan meglenne vonva a törvényben. Az 1883. évi XXV. t.-c. 1. §-ában foglalt fogai mi meghatározás nem szakbiróság kezébe való, mert nem tud vele kellőképpen operálni, miután oly sok kritériumot kiván a törvény, hogy ítélete indokolásánál kiesik a biró kezéből a toll. Esküdtszék, amelyik indokolni nem tartozik, elbánhatik az ügygyei ezen szakasz alapján ugy, ahogy a lelkiismerete